INTELEM

A nemzeti himnusz története

Kölcsey műve előtt a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének,[1][2] míg a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétől fogva (90. zsoltár) volt. Népszerű volt a – hatóságok által többször betiltott – úgynevezett Rákóczi-nóta is. Ez utóbbit Hector Berlioz és Liszt Ferenc is megzenésítette. A 19. század elején ugyanis hivatalos alkalmakkor Magyarországon az osztrák császári himnuszt játszották, de mellette, mint a magyarság kifejezője gyakran felhangzott a Rákóczi-nóta vagy másként a Rákóczi-induló is.[2]

A magyar himnusz szövege Kölcsey Ferenc (1790–1838), a reformkor egyik nagy költőjének a műve, melyet 1823-ban írt. 1829-ben Kisfaludy Károly Aurorájában jelent meg először, a kéziraton még szereplő "a Magyar nép zivataros századaiból" alcím nélkül. Kölcsey munkáinak 1832-ben kiadott első kötetében a szerző által adott alcímmel jelent meg.[3]

A himnusz zenéjét Erkel Ferenc zeneszerző és karmester szerezte 1844-ben, amikor a Kölcsey versének megzenésítésére kiírt pályázaton az „Itt az írás forgassátok,/ Érett ésszel, józanon. Kölcsey” jeligéjű pályázatával első díjat nyert, a többek közt Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede által fémjelzett zsűri döntésének köszönhetően. A nyertes pályaművet először a pesti Nemzeti Színház mutatta be, 1844. július 2-án és július 9-én. Első nyilvános, szabadtéri előadása 1844. augusztus 10-én történt, a Széchenyi nevét viselő gőzhajó avatásán.[4]

A Magyar Köztársaság alkotmányába csak 1989-ben került hivatalosan.[5] A Dualista Birodalom korában az állami himnusz Joseph Haydn „Gott erhalte” című, népdalból komponált műve, az osztrák császári himnusz volt. Ezt a császári himnuszt Bulyovszky Gyula, a korábbi márciusi ifjak egyike 1854 tavaszán titokban magyarra fordította, de nem lett néphimnusz.[6] A magyar himnusznak 1903-ban az Országgyűlés elismerte hivatalosságát, amikor elfogadott egy két paragrafusból álló törvényjavaslatot, „az egységes magyar nemzet himnuszáról”. Ennek 1.§ szerint :„Kölcsey himnusza az egységes magyar nemzet himnuszává nyilvánítattatik”, a 2.§ pedig meghatározta, hogy a törvény 1903. augusztus 20-tól lép hatályba. Ezt a törvényjavaslatot azonban I. Ferenc József magyar király nem szentesítette, így hatályba sem lépett. Az első jogi értelemben elfogadott törvényt 1989. október 18-án a Magyar Közlönyben – az 1956-os forradalom harmincharmadik évfordulóján, október 23-án kihirdetett 1989. évi XXXI. törvény 75. §-val iktatták be:

„75. § A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.”

– Magyar közlöny - 1989. XXXI. tv. XIV. fejezet A Magyar Köztársaság fővárosa és nemzeti jelképei[7]

Egy anekdota szerint a szocializmus idején Rákosi Mátyás pártfőtitkár megbízta Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy másik, „szocialista” himnusz megalkotásával, amely szerinte a címerhez hasonlóan, változtatásra szorult. Kodály Zoltán válasza erre annyi volt: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz.” Ezzel a kérdés lekerült a napirendről.[8][9]

A Himnusz éneklését nehezíti, hogy míg a páratlan sorok hét, a páros sorok hat szótagból állnak (pl. „Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt”), ugyanakkor valamennyi sor hét dallamhangot tartalmaz. Ezt a zene úgy hidalja át, hogy a páros soroknak általában az ötödik szótagját hajlítják, viszont a hatodik sornak az első szótagját (hozz) kell hajlítani („ho-ozz rá víg esztendőt”).[10] (Ez szerepel Erkel eredeti kéziratában és a Dohnányi-féle hivatalos partitúrában is.) Történelmi érdekesség, hogy Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter 1939. június 2-án kelt 1939/15.151 sz., a „Himnusz” egyöntetű előadásáról szóló rendeletében ezzel szemben úgy rendelkezik, hogy „a könnyebb énekelhetőség kedvéért” az eredeti szöveg helyett „hozz reá víg esztendőt” énekelendő.[9] Ez a hibás változat széles körben elterjedt, és csak a 2000-es évek elején sikerült ismét a versnek megfelelő eredeti előadásmódot helyreállítva közismertté tenni.

Napjainkban a Himnusszal szembeni leggyakoribb kritika, hogy túl komor, kevéssé ösztönöz cselekvésre. „Beszéltem egy pár sportolóval, akik azt mondták, hogy egy döntő előtt a legsúlyosabb próbatétel túlélni a Himnuszt. Azt mesélték, hogy ha egy amerikaival kerülnek össze, akkor azt érzik, hogy az ő himnuszuk csak úgy nyomja az erőt, ők meg csak állnak és… Előre sírunk-rívunk. Majd az Isten megsegít, majd csinál valamit…”[11] Egerszegi Krisztina úszónő: „Amikor 1991-ben a perthi világbajnokság után megérkeztünk Ferihegyre, valaki egy szál hegedűn elkezdte játszani a magyar himnuszt. Nagy csend támadt, s akkor éreztem ilyen meghatódottságot.”[12] Ennek egyik oka, hogy a Himnusz előadásának tempóját az 1920-as években, a világháborús vereséget és a trianoni békediktátumot követően nagymértékben lelassították.[9]

Az 1930-40-es évek híradófelvételein viszont a himnuszt még sokkal gyorsabb, indulószerű ritmusban játszották. Végül 2013-ban a himnusz tempóját gyorsabbra vették, de ez még így is elmarad a korábbitól. Javaslat történt egy sokkal lelkesítőbb szövegváltozat bevezetésére is. 2015-ben Szegedi László, felvidéki történész a Valóságban közölt cikkében[13] az első versszak első négy és a második versszak utolsó négy sorát kombinálta össze, amely így hangzik: Isten áld meg a’ Magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel; / 'S merre zúgnak habjai / Tiszának, Dunának, / Árpád hős magzatjai / Felvirágozának.

A magyar kultúra napja megemlékezést Fasang Árpád zongoraművész vetette fel először 1985-ben. A nap megünneplésére a Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1988. december végi ülésén tett felhívást és 1989 januárjában ők szervezték meg az első évfordulós rendezvénysorozatot.[3]

A vers szerkezete

A költemény műfaja óda, azon belül himnusz.[14] A műben a 19. század elején kibontakozó szellemi áramlat, a romantika ismertetőjegyei figyelhetőek meg. Felépítését tekintve keretes szerkezetű, ugyanis az utolsó versszak némi változtatással, de megismétli az első versszakot. A vers keretét adó első és utolsó versszak – a könyörgés – imát, fohászt tartalmaz. Az általuk közrefogott versszakok a múltat és jelent állítják szembe egymással. A 2–3. versszak a múlt dicső pillanatait emeli ki: a honfoglalást, a gazdasági virágzást és Mátyás király győzelmeit. A következő versszakok a múlt szenvedéseiről szólnak: a tatárjárásról, a törökök támadásairól, a belső széthúzásokról, a testvérharcokról. A 6–7. versszakban a múlt képei összemosódnak a jelennel. Kifejező erejüket az ellentétek fokozzák. A mű végén bűneink felsorolása után ismét elhangzik a fohász, de a hangsúly áthelyeződik: a költő már csak szánalomért könyörög.[14][15]