INTELEM

.

Passuth László

A Hortobágy-film legendája

Nyugat 1935. 9. szám Figyelő Film, színház

a zürichi tó partján született. Ketten hajoltak a világ nagy képeskönyve felé, imbolygott a téma Grönland és Szumátra között, az Operatör hangjában szinte észrevétlen fűződött be réglátott, gyermekemlékezetű táj képe: «Hortobágy», a szó idegenül és mégis lágyan hangzott, a Rendező közelébbhúzódott: «mesélj róla».

Esztendeje, az április a pusztán találta őket s a szomorú, kisült mezők közé már másodszor szökött be az ősz, míg az utolsó, huszonötezredik méter tekercse is lepereg.

Mesétlen őstéma - az első nyáron. E hajdani tengerfenék, néhol legelő, szikes-foltok a csúnyaföld karimáján. Négyeskút, hallgatag géme ott gubbaszt a csendben, négy fakó, csonka faív, a puszta sajátos gótikája. Hajnalodik, ürgék cikáznak a kivillanó rőt korong körül, heraldikus ősmadár lecsap rájuk a levegőből, bibicrajok felhőkbe rendeződnek, ágaskodó magyar pingvinek szigete: gólyafalka. A csendben megvonaglik a meseszerű pusztai keret, a táj - e szelíd kísérő - eltörpül, por- és viharfelhők közt rohanó ménes sodra megett. Nagyszarvú, sovány magyar tehén, megette a látóhatár nem ér egybe, szélét unosuntig emelgeti a délibáb, sötétes felhőrongyok a zöldesbarna szikszőnyeg mögött, az őstulok mozdulatlan, fehérsége ízzik e sötét tónusokban: ő az Állandó, akinek kedvére valaha a puszta épült. A tavasz minden sarkából bőségesen patakzik az élet: kiscsirke tördeli tojásházát, hajnali malacok keresik tétován koca emlőjét, csikó születik: rokonkancák lesik a vajudó gyötrelmes életvetését, körbeállva az újszülöttet tisztáranyalogatják. Esteledik, estére meghal a puszta, szél befújja porral a legelőket, a lótemetőben egy halottat elföldelnek, reggelig csend van.

Az ősember belsőbb, titokzatosabb összefüggésekben élt az állatvilággal, mintsem ezt ma sejteni mernénk. Zabolátlan jószág s kevésredőjű pásztor sorsa időtlen s itt látjuk, ahogy rejtett formáiban egybeolvad. Az állatok között - mint a Genezis könyvében - csak hatodnapra jelenik meg az első ember. Két hatalmas pofacsont, közte harcias bökkenő: örökégő pipa kampója, fejheznőtt kalap, fekete marok, melynek törvényét állat és bojtár egyaránt féli. Gulya és ménes magános kórusába beleszól Cinege János, a számadó.

Cinege sorsdöntő ember a Hortobágyon, szeme emberöltő óta vigyázza felhajtástól hidivásáron át a nagy takarodóig legelő népének s pásztoroknak dolgát. Egy távoli, félreeső csárda asztala mellett fortyog fel először bormelletti szóbeszéde, itt csendülnek össze te-barátságba a poharak, hogy aztán még sokszor - egy magányos számadótanya pitvarán – egymáshoz koccanjanak, amint hajnaltváró pásztorbundákba burkolózva csikóskanállal belemernek az estebédbe, melynek kerek kondéra ez ősi ritusú vendégjog szerint rendezőt és bojtárt testvérré békít.

Georg Höllering szemének tükrében mindez csodálatosan dús vízióvá olvad s a zabolátlan képek kilométerei most már nyugtalanul keresik a Szerzőt. Így kerül megéjük Móricz Zsigmond hatalmas árnyéka, hogy hangot adjon a még néma magyarok életének. A hó már betemeti a pusztát, amikor a Komor Ló hortobágyi novellája karácsonyi misztériummá mélyül - a futó képek alakokká sűrűsödnek, hogy az irott szó szárnyán az új tavaszon újra képekbe rendeződjenek.

Múzeumi viaszkorongról megszólal negyven éve porladó pásztor balladája «zöld erdőben, zöld mezőben, jegenyefa tetején» felfüggesztett Fehér Lászlóról, s meggyalázott szépséges Anna húgáról. A nóták archiváriusa, a zeneköltő Lajtha László kiengedi a dalokat kalitkájukból s azok visszahullanak az őstelevényre, ahonnan valaha egybegyüjtődtek: szárított tehénlepények fel-fellobbanó tüzénél öt magányos pásztorember veri a lebukó veres nap felé Fehér Anna átkát «mosdó vized vérré váljék - türülköződ lángot hányjék - a kenyered küvé váljék - késed szivedbe tanáljék».

Tavasszal írnak a pásztorok, kint van a jószág, jöhetnek már. Szövegkönyvvel érkeznek, kezdődik a szereplők válogatása. A mese a pusztai emberek testére van szabva: gép és állat, szegénység és jómód, fiatalság és öregség harca. Hortobágy egyetlen dombjának tetején lesi a napfelkeltét Komor Ló, a puszta gazdája: valójában a városi ciframénes híres számadója, súlyos, szemöldökrándító hatalom. Ellenpárja Cinege: kópéforma, dalos, csavartbeszédű ősparaszt. Öregek közt bújkál a fiatalok dolga. Mihály a hősszerelmes. Vakítóan fehér fogsora kivillan napszárította bojtárképéből, kék szeme beleragyog az életbe, hangja hatalmas, egyenetlen bariton. Magyar földünk egyik legeredetibb színészi tanulsága Jancsi, a lázadó kisbojtár. Felejthetetlen mozdulatainak bacchusi gráciája, ahogy lóra ugrik, átöleli szamara nyakát, szalonnázik, vagy trágyát cipel e tizennégyesztendős kanászgyerek s gyönyörű, harmatos arca talán egyik legszebb emléke marad e sajátos embergyűjtésnek.

Hortobágyon emberek s legfeljebb csak vénasszonyok teremnek, lányt és menyecskét keresni kell, falukutatóban. A por, errefelé, hamar belepi az arcot, fonnyasztja. Plébános úr Mária-ünnepén a rendező valakire rámutat: alig múlt el még tizenöt éves, finom és karcsú, mintha most lépett volna ki valami színes meseillusztrációból. Ahogy aláírják a szerződését - apja, a harmincholdas Szincsák bácsi - már vénasszonytól vénasszonyig szalad a hír: Juliska a fényképesekkel játszik. Vásznon szaladó képet sem Juliska, de Jancsi sem látott soha még.

Felvétel a Hortobágyon. Hajnali négy, negyedóra mulva jön fel a nap. A gépkocsi, mint fekete, lelkes állat nyeli a kilométereket s ösztönösen tájékozódik már a prerin. A jószág még alszik, együtt a délibábbal. Nyolcig egybe kell szerezni a szereplőket. Négyeskút környékén kinő a földből Mihály, ábrázata borostás, rossz szűr van rajta, mogorva: kitört csikó után nyargalászott egész éjjel. Parancsot kap: síma arc, újabbik szűr, nyolckor a városi tanyáknál - a nap hatalmas óramutatója jelezi itt időmúlását. Tovább rohanunk, félóra mulva elfogy a kisült mező, elfogy a steppe-kultúra, ez már kukoricaföldek, göröngyös utak birodalma. Falukonturja, hajnali ébredezőben. Cigánysuszter szalad át az úton, kezében az új csizma, gazduram portáján a primadonna még megeteti a majorságot, vénanyja is cihelődik batyu tojással, az autó újra beleszalad a pusztaságba, Juliska rágyújt mai nótájára «ezt a kislányt nem az anyja nevelte...», vékony, kicsit pislákoló kislányhang, oldalt porfelleg, Mihály a lován - ablakon át jóreggelt mond szerepbeli párjának - átkapva tőle az énekhangját. Perc megállás a medgyesi csárdánál, gyerek cihelődik csizmanadrágba s tálbaveri pujkatojás képét, nénje - Csárdás-Rózsi, írígykedve villant Juliska felé, újabb tízkilométeres kerülő, ugrás a Cinegetanyához, boroskancsó, ez örök filmező rekvizitum - megvillan a számadó kezében, lecsobban a teteje, cifra tiszteléssel. Kunyhó mélyéről ritka asszonyhang: János ne igyál! Cinegéné a másik nagy színészi élmény. Kétgyermekes, meglett asszony, gyönyörű, mesélő szemekkel, az arca csupa fény-árnyék, a hangja mély és plasztikus, mintha nagy tragikák húga lenne. Cinege a Daruján, Mihály is lovon - így megindul a karaván, asszonyok az autó mélyén óvatos-lassan ismerkednek, Cinegéné megsímogatja Juliska arcát: szóval te leszel az én édes lányom? Felvételhez érkezünk, nyolc óra.

Jelenet a tanya pitvarának sarkában, másik végében oda-se-tekintő vénasszonyok ludat fosztanak. Parádés szobában zenemester próbálja népekkel a nótát, felvevőgépek megé húzódik az operatőr feketekendős feje. Staniolos deszkalap - naptükör, a még nem szereplők a konyhán dézsmálják az elemózsiás kosarat, két hatalmas juhászkutya tépdesi egymást. Először próba, a szavuk kicsit csendesebb talán, mint máskor, de a gesztusuk örök-egyforma, ösztönös, ahogy felvillan Mihály pogányörömű mosolya, Cinegéné komor szemvetése, Juliska panaszos szava és rá Cinege karcos reccsenése. Pitvar előtt ágas, mázaskorsókkal. Öregasszony leemel belőle egyet, motyog hozzá, perccel ezelőtt még nem tudta, hogy ő is bent van a szövegkönyvben. Bent a konyhában a fiatalok jelenetre várnak, Mihály megáll Juliska előtt - szegény pusztai bojtár és harmincholdas, módos gazda lánya - összecsendíti s keresztbeviszi poharát: tegeződjünk! Az arcuk még zavart és vérveres, ahogy kiszaladnak a szerelmes jelenethez s így játszák végig egy megoldott s lányosról asszonyosra kötött fejkendő csendes, szimbolikus közjátékát.

Valaha a steppe-kultúra a Gobi-sivatagtól a Duna-medencéig terjedt s ma alig maradt más belőle mutatóban, mint e negyvenezer holdas pusztaság, ahol néhány száz ember hordja még a nomád pásztorok távoli sorsát. A szik elnyeli a füvet s a gyönyörű ívű, százesztendős Nagyhíd alól végzetesen eltávoztak a vadvizek, egy idegen, orosz rendező ál-kozákjai számára alig tudnak nehány ezer állatot egybeterelni. Erre a pusztaságra jött el egy ember, aki vérében és tradicióiban idegen lenne hozzánk, olyan csendesen dolgozott, hogy csak írók, művészek, zenekutatók neszeltek fel rá, nem kért senkitől soha semmit s nem mulasztott el tíz hónap alatt egy napfelkeltét, pusztai vihart, csikószületést, vagy pásztornótát. Helyettünk jött el, hogy elvégezze azt a munkát, melyet a falukutatás szép szavával élve talán a kép, szó és dal szárnyán egybehajoló pusztakutatásnak nevezhetnénk. Georg Höllering nem nekünk csinálja ezt a filmet: e festetlen arcú, honi-beszédű, mélakórusú magyarok esztendőre talán három világrészben fognak figyelő, távoli idegenek előtt az utolsó európai stepperől, a Hortobágyról mesélni s nekünk nagyon hálásaknak kell lennünk, ha filmjének nehány ezer méterét - talán azt a húszezret is, amit ki fog vágni belőle - eltehetjük a néprajzi múzeumba, emléknek arra az időre, ha a Hortobágy sorsát egészen behavazzák a felettünk majd elrohanó évek.