INTELEM

2017: születésének 125 évfordulója és 2018: halálának 55 évfordlója.

Lajtha János László 1892. június 30-án Budapesten született egy jómódú és művelt polgári család elsőszülött gyermekeként. Apja, Lajtha Pál, jól hegedült, sőt zenét is szerzett. Anyja, Wiesel Ida Erdélyből származott, amatőrként énekelt és zongorázott. Édesanyja révén Lajtha Erdélyt érezte igazi hazájának. Kiemelkedő tehetsége hamar megmutatkozott: „Másfél éves koromban tudtam már betűzni, és mint hat éves gyermek, megvoltak a kedvenc könyveim. Akkor kezdtem zongorázni tanulni és hétéves koromból származnak az első kompozícióim.” A francia zene már egészen korán felkeltette érdeklődését:„A kilencszázas évek elején nagy partitúrákat írtam Debussy-stílusban. Tizenegynéhány éves lehettem, mikor megismertem Debussyt, akit nem értettem meg, de érzékenysége mélyen meghatott.”

A gyökérzet egyik legvastagabb szála kétségtelenül a magyar népzene. A népzenekutatást diákkorában kezdte meg: „1910-ben, Bartók példája nyomán önállóan mentem el először népdalt gyűjteni. /…/ Már első utam Erdélybe vezetett és a háború kitöréséig ott dolgoztam, ott tanultam meg a folklorista mesterséget. Ez a népzene otthonom lett, és minden mesternél jobban hatott reám. Bartók közelségéből kiindulva, ez a népzene és a párisi iskola tartatta meg azt a kis ösvényt, melyen elindultam, s amelyet az első világháború szakított meg.” Ragyogóan kezdődő pályáját kettétörte az I. világháború. 1914-ben, 22 évesen, hazaszeretettől, kötelességtudattól vezérelve önként vonult a frontra. Négy éves, tüzértisztként letöltött katonaságáért – melynek során kétszer megsebesült – többször is kitüntették. „A zenei munkát nem tudtam abbahagyni, és a harctéren, a fedezékben mindég velem volt vázlatkönyvem, amelybe leginkább kontrapunktot írtam, gyakoroltam magam, nehogy mesterségi készségem véglegesen elveszítsem. Bach és Palestrina voltak mestereim.”

Az ifjú zeneszerző-tudós az I. világháború legelején ismerte meg a színinövendék Hollós Rózát, aki igen szépen játszott lanton. Házasságukat mindkét család ellenezte, így a háború után, 1919-ben titokban keltek egybe. Két fiúk született: László, aki Angliában lett világhírű rákkutató (1995-ben elhunyt), és Ábel, aki az Amerikai Egyesült Államokban él, és jelenleg is nemzetközileg elismert neurokémikus, agykutató.

Bartók Béla, aki egy ideig Lajtha zongoratanára, majd atyai jóbarátja és segítője volt, már 1920-ban ezt a sokatmondó nyilatkozatot adta róla egy angol zenetudósnak: "Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk." Két év múlva „kiemelkedően tehetséges és vállalkozó szellemű komponistának” nevezte. A két világháború közötti időszakban folytatódott és kiteljesedett a párizsi művészvilággal való kapcsolata. Számos művét mutatták be nagy sikerrel, s Lajthát egyformán befogadta a muzsikus szakma és a publikum Kiadóra is Párizsban talált: Alphonse Leduc cégére, amelyhez három és fél évtizeden át hű maradt.

Lajtha nemcsak nyugat és kelet között közlekedett könnyedén, hanem korok között is. Rajongott a legújabb technikáért, például elsők között szorgalmazta, hogy a népzenét annak hiteles környezetével, a hozzátartozó szokásvilággal, a táncokkal együtt hangosfilmre rögzítsék. Kivételes műveltségű, páratlanul széleslátókörű muzsikus volt. Nemzeti Zenede tanára. Főként zeneszerzést és kamarazenét, rövidebb ideig zeneelméletet, metodikát, zeneirodalomismeretet, vonósnégyesjátékot tanított, bevezette a magyar népzene tanítását, továbbá foglalkozott az iskolai kórussal. Rendkívül sokoldalú, legendásan igényes, szigorú és következetes tanár volt. Tanítványai közé tartozott Ferencsik János, Tátrai Vilmos.

Sokféle elfoglaltsága mellett Lajtha még rendszeres egyházi szolgálatot is teljesített. Presbiteri megbízatást töltött be, s 1926-tól 1944-ig vezette a Szabadság téri református templomban működő Goudimel-énekkart, amelyhez 1941-ben az általa alapított hangszeres együttes is csatlakozott. A templom alagsorában lévő 450 fős díszteremben megrendezett koncerteket is a rá jellemző alapossággal, művészi meg nem alkuvással készítette elő, és nemcsak dirigált, hanem ismeretterjesztő előadásokat is tartott, elemezte a műveket. A református Lajtha felesége, Hollós Róza katolikus volt. Lajtha sohasem tett különbséget vallások között.

Lajtha László családjával 1947-48-ban Londonban élt egy évig, addig soha nem tapasztalt anyagi biztonságban és kényelemben. Filmzenét írt. A filmzeneírásra szóló szerződés lejártakor Lajthát sokan féltették a kommunista Magyarországra való visszatéréstől, ő azonban nem hagyta magát meggyőzni, a szíve hazahúzta. Itthon nem rejtette véka alá, hogy nem szimpatizál a kommunista hatalommal, de kiterjedt nyugati kapcsolatai miatt amúgy is gyanússá vált. Tizennégy éven át hiába kérvényezte, hogy utazhasson, egyetlenegyszer kapott útlevelet, akkor is csak néhány napra, egy koppenhágai kongresszuson való részvételre. Még akkor sem engedélyezték neki az utazást, amikor 1955-ben a Francia Akadémia (Institut de France – Académie des Beaux Arts) halhatatlanjai közé választották. Pedig Lajtha László előtt ilyen megtiszteltetés más magyar zeneszerzőt nem ért. Műveit itthon alig játszották, egzisztenciálisan ellehetetlenítették, hiszen nemcsak vezető állásait vesztette el, hanem gyakorlatilag mindenféle pénzkereseti forrását. Mindezen nem enyhített az 1951-ben, népzenei kutatómunkájáért kapott Kossuth-díj. Az ezzel járó pénzösszeget szétosztotta a nálánál is szegényebbeknek és megalázottabbaknak. Nem hódolt be, elveit soha nem adta fel. A megalkuvást bűnnek tekintette. A legnagyobb nélkülözésben is óriási intenzitással folytatta a komponálást, sorra születtek a szimfóniák (többek között a levert 1956-os forradalom elkeseredett visszhangjaként az Op. 63-as VII.), a kamarazenei alkotások, az egyházi kompozíciók. Muzsikája nem felelt meg az akkori kultúrpolitika kívánalmainak, Lajthát „a nyugat-európai kozmopolitizmus és formalizmus” követőjének tartották. Közben nyugaton rendszeresen felcsendültek művei, kiváló művészek előadásában, igen elismerő kritikákkal, de Lajtha a sikerekről csak a nyugati barátok leveleiből és a neki elküldött újságcikkekből értesülhetett. Többször is fontolgatta a kivándorlás lehetőségét. Vonósnégyeseit, egyházi műveit, és különösen szimfóniáit a nyugati közönség nagy lelkesedéssel fogadta.

Élete végén vigaszt jelenthetett számára, hogy 1962-ben végre ismét Nyugatra utazhatott. Oslóban, Londonban, Párizsban, Strasbourgban, Monte-Carlóban ünnepelték. Hét évvel azután, hogy a Francia Akadémia tagjává választották, végre elfoglalhatta székét, tudományos előadásokat tartott, vezényelt, jelen lehetett művei bemutatóján, zeneszerzőversenyen zsűrizett, találkozott családtagjaival (ekkor ismerte meg menyeit és négy unokája közül kettőt), barátaival. Itthon ismét belevetette magát a népzenei gyűjtőmunkába, s a komponálást, a bemutatókat illetően is tele volt tervekkel, energiával, de 1963. február 16-án – néhány nappal azután, hogy hazatért utolsó gyűjtőútjáról – a második szívinfarktus hirtelen véget vetett életének.

Itthoni megbecsültségének hiányát jól szimbolizálja, hogy műveit alig játsszák. Majmolják a kortászenét és egymás műveinek bemutatására fordítanak figyelmet és nagyobb összeget.

Majd az egyházunk is egy látványos központi - Kálvin-téri templom – ünnepséget tartanak és úgy gondolják , hogy eleget tettek a megemlékezéssel... pedig csak a szokásos „kirakat politikát” folytatták.

Ha európaian, Lajtha szerint gondolkodnának, akkor a református gimnáziumokban tartanának, előadásokat kisebb hangverseny bemutatókat a diákságnak és nem saját magukat fényeznék. Így felejtik el Árokháty Béla munkásságát is. Pedig ketten többet tettek a magyar református egyházért annak ének, zene művészetéért mint a ma élők valamit is tehetnének. Jól mondja Sinka István is: »Olcsó díszbe öltözöl,/rossz a ruha, rossz a festék,/s kilátszanak alóluk a kifosztott ünnepi esték.« - Így fosztják meg a református ifjúságot is, hogy megismerhesse nemzetközi, világhírű, református, hitvalló, presbiter, zeneszerző, népzenekutató munkásságát és zenéjét. Heidfogel Pál sk.