Két év óta bírom csak a papi hivatást, de csak egy éve, hogy igazán viselem; mióta t.i. azt a leckét kaptam, amelyet most el akarok mondani.
Az első esztendőm nagy része látogatá-sokkal telt el. Környékünkön sűrűn vannak az eklézsiák; paptársaimat sorba kellett látogatnom, illendőségből is, szeretetből is.
Szívesen és tárt karokkal fogadtak mindenütt; észre sem vettem, hogy az idő múlik. Sokszor az este vetett haza.
Ez a körülmény még bátrabbá tett; a hát-ralévő látogatásokat még korábban kezd-tem, mint az addigiakat. Reggeli nyolc-kilenc között már ott voltam, ahonnét bizonyos volt, hogy esti nyolc előtt nem fogok távozni. Én, aki Budapesten végeztem iskoláimat, ahol minden embernek dolga van; úri házaknál nevelősködtem; végigjártam Német-országot, Hollandiát, Angliát; letettem a vizsgáimat jeles osztályzattal és tudok is mindent, amit egy pap tudhat: fel tudtam nőni akkorára anélkül, hogy a látogatási illemnek avagy csak az Ábécéjéről is lett volna fogalmam.
Szabad a világ; akkor kopogtat be az ember, amikor tetszik és addig marad, ameddig tetszik.
Már az egész környéket meghódítottam, csak egy volt hátra, az öreg Kerék Jákób assessor, egy népes városi eklézsia papja, kit személyesen még nem ismertem, csak annyit tudtam róla, hogy szeretetreméltó ember, de karakán ember.
Legalább megtudom, mi hát az a kara-kánság.
Egy szép nyári napon reggeli kilenc órakor érkeztem hozzá s mentem egyenesen hivatalszobája felé, ahová cselédje igazított.
A kopogtatás előtt kissé megállapodtam, azért is, hogy rendbe szedjem magamat, és azért is, hogy szemügyre vegyem azt a két fametszetű képecskét, mely az ajtóra fel volt ragasztva. Egy daru és egy fecske. A daru fél lábon állva, felemelt lába körme között kavicsot tart; a fecske kiterjesztett szárnyakkal, repülő helyzetben. Mit jelenthet ez? Kétségkívül Jeremiás próféta szavaira vonatkozik, de micsoda alkalmazással?
Az öreg úr nagy barátsággal fogadott. Meghallgatta környékbeli híreimet, egyetemi élményeimet, újabb tárgyakat vetett fel társalgási anyagul. Mondhatom nagy élénkséggel beszélgettünk mintegy fél óráig.
Akkor egyszerre félbeszakította a beszél-getést, semmit sem újított; legfeljebb egy száraz hm-mel adta jelét figyelmének.
Ez világos jel lett volna búcsúvételre, de engem a környék úgy elkényeztetett, hogy ilyen körülmények között távozni azonos lett volna egy nagy kudarccal. Már most csak azért sem.
Csakhogy az ilyen helyzetnek meg szokott lenni a szerencsétlensége, hogy az agyvelőt cserben hagyja minden ép gondolat, s rögtön előáll a kérdezősködés stádiuma.
Kirívó foltok a társalgás szőnyegén. Jaj annak, aki erre szorul.
- Szabad kérdenem, miért áll őrt az ajtón az a csinos daru és fecske?
- Ez a két madár címere az Egyházmegyei Darufecske körnek, melynek én vagyok az elnöke.
- Sehol sem láttam a környéken kiszegezve a címerét.
- Az álnokok! Persze új ember előtt titkolják a dolgot.
- Óhajtanám szabályait ismerni!
- Elébb történetét, azután szabályait.
- Tehát mindkettőt.
- Nem haragszik meg, ha elmondom?
- Ígérem, hogy nem.
- Tehát elmondom elébb a történetét. Abból meg fogja érteni azt is, miért választotta címeréül körünk a darut és a fecskét.
*
Ilyen fiatal pap voltam, mint ön most. Nagy ambícióim voltak. Munkásság a teológiai irodalom mezején és munkásság a lelkészi gondozás mezején. Amannak tere az íróasztal, emezé a közönséggel való érintkezés. Egyszerre és rögtönözve akartam mindkettőt. Felváltva a nap egy részét íróasztalomnál töltöttem, másikat a mezőn, vetések között. Csak az volt a baj, hogy a mezőn senki sem akart velem szóba állani, míg íróasztalomnál a jövő-menő tetszés szerint húzta-nyúzta időmet. A vége az lett, hogy napról napra kevesebb idő jutott az íróasztalnak és annál több a cura pastoralisnak, de amelyben szintén nem volt köszönet.
Egy napon - jól benne voltunk már az aratásban, első esztendőben volt ez, szellős, derűs, nem nagyon meleg nap volt -, a szokottnál korábban szöktem meg íróasztalomtól, ismerkedni ki a mezőre.
Útközben kurátorommal találkozta. Fent ült a rakott szekéren. Serény gazda. Ő már hordott.
- Jó napot, kurátor uram!
- Adjon az Úristen kigyelmednek is. Hajsz - te!
- Volt-é jó termés?
- Hála istennek! Cseli csá! Hajsz, te! Hajsz, hajsz, hajsz te! Csákó! Vakuljon meg az öregapád! nem látod az utat?
Ez ugyan goromba egy kurátor! Szóba sem akart állani a papjával.
Mentem tovább. A düllő végén egyik presbiterem szántott. Jó emberem. Ő járt el hozzám meghallgatni a prédikációmat, amikor meghívtak.
- Elkésett kigyelmed a keveréssel?
- El ám. Cseli csáh! Csáh, csáh, csáh! Lombár hajsz! Nem látod a barázdát?
Kieresztette a lágyelőt, és végigvágott a Lombáron, hogy a szegény állat féloldalra görbülve fordult a barázdának. És még mondott hozzá valamit, ami nekem jobban fájt, mint a Lombárnak a lágyelő hegye.
Ez meg már éppen durva presbiter.
Mentem tovább. A Farkas Farkas úr szérűskertje felé. Itt már be volt takarítva minden, és a nyomtatás is megkezdődött. Nem hiába, hogy a nemzetes úr az egész környéken a legnagyobb gazda. Van miből a két kisasszonyát Budapesten neveltetni és a két úrfit ugyanott jogászkodtatni.
Jogászkodnak, mikor jogászkodnak, de most vakációznak; és vakációjuk nagy ámulatomra abban áll, hogy az egyik ágyásban Kálmán úrfi hajszolja a lovakat, a másikban Elemér úrfi kezeli a kötőféket; harmadikban ugyanezt maga a nemzetes úr cselekszi, csakhogy a nemzetes úr egy füst alatt még más munkát is végez.
Előtte egy kék kötő, és a kötő tele van gölődinnel. Egyik kezével a kötőféket tartja, a másikkal a gölődineket markolássza és rakja a szájába. A munkásai ezalatt egy fa árnyékában nagy cseréptálak körül ülve ugyanazt cselekszik, csakhogy ők kalaplevéve és kanállal bánnak el a gölődinnel, mert az ő gölődinjüknek leve is van; vöröshagymás zsíron suhintott paprikás leve.
- Jó napot, nemzetes úr!
- Jó napot, tiszteletes uram! Gyí te, hogy az Isten áldjon meg!
- Van-e jó termés?
- Vavvalabi ke'éch - „Van valami kevés!" Ezt akarta mondani, de a gölődin bele-kontárkodott a nyelv hivatásába, s elron-totta a nyelv dolgát. Azután megint csak nem állt velem szóba. Odébb mentem Kálmán öcsémhez. Azzal felelt a nyájas köszöntésemre, hogy így keresik ám a szultáncigarettát! De többet ő sem szólt.
Elemér öcsém még legudvariasabb volt. Megmagyarázta a dolgokat.
- Lovunk van nekünk elég, hanem emberünk kevés. Friss lovat válthatunk, de friss embert nem. Hát hogy a ló ne heverjen, magunknak kell ágyásba állani, míg embereink pihennek. Mi csak azután harapunk, amit kapunk. Apának ez a tízparancsolatja.
Szomorú szívvel hagytam ott a barátság-talan népet, s ballagtam hazafelé, mert már egy óra elmúlt, s engem is várhatott már az elhűlt leves.
Hazatérőben egy árpa vetés mellett vitt el utam. Elkésett árpácskáját vágta egy szegény ember. Megösmertem. Nazarénus volt.
Odaköszöntem hozzá. Válla mögül mor-mogta a fogadj Istent, egyszersmind olyan erővel vágott az árpába, mintha én lettem volna az az árpa.
Ez kihozott a sodromból Ezt az egyet megtanítom.
- Lépjen kend közelebb, János gazda!
- Minek?
- Minek? még ezt meri kérdezni? Lépjen közelebb, ha mondom.
- Bocsásson meg édesem ha gonoszul szóltam -, szólt az ember meg sem mozdulva helyéből.
- Azt akartam mondani, hogy micsoda közöm vagyon nékem tevéled, e földnek tiszteletes ura? Mert minden dolognak rendelt ideje vagyon ez ég alatt, és nemde nem árpaaratásnak ideje vagyon-e most? Valaki azért kezét az ekeszarvára veti és azokra néz, melyek ő utána vagynak, nem alkalmatos az Isten országára. Mostan azért eredj el, de mikor alkalmatosságom lészen, - imhol leszek én.
- No, kelmeddel ugyan nem érdemes szóba állani! - szóltam neki csaknem gorombán és odahagytam az embert.
Most már megállapodás nélkül siettem hazafelé, noha étvágyamat a bosszúság meglehetősen felemésztette. Szerettem volna valakibe belekötni, de még csak egy gyerek se mutatkozott az utcán, akit megcenziálhattam volna.
Megörültem, mikor a város végén egy tiszta, kék falú ház elé jutva, erős csattogás ütötte meg füleimet. A csattogás csak akkordja volt egy halk éneknek, melyet a ház lakója dudikált:
Istennek választott népe, Kit ékesít lelki képe...
E Mihály mester, a baptista takács, ki a hűvös szobában fáradatlan kézzel dobálja a vetélőt - s míg kezével munkálkodik, lelkét is foglalkoztatja. Templomban is megfordul néha, s amint hallom, úgy nyilatkozott, hogy még eddig nem talált kivetni valót sem tudományomban, sem cselekedetimben.
Beszóltam a nyitott ablakon, s magamhoz intettem.
A vetélő csattogása egyszerre megszűnt, az ember nyájas arccal lépett az ablakhoz, miközben elővette zsebóráját, megnézte s visszatette zsebébe.
Élénk beszédbe keveredtünk, mely tovább tartott félóránál. Szinte megfeledkeztem az időről.
- Sokáig is tartóztattam, Mihály mester! Térjen vissza munkájához. Istennek ajánlom!
- Isten hírével járjon tisztelendő úr! - felelé az ember, újra megtekintve óráját. Boldogan tértem haza a sok kudarc után. Mihály mester egészen megvigasztalt.
*
Alkonyattájban csendes elmélkedésemből kisajtóm halk nyikorgása ébresztett föl. Mihály mester tisztes alakja közelített felém.
- Ezt a kis számlát hoztam, ha nem sajnálja tisztelendő úr kiegyenlíteni.
- Micsoda számlát? - kérdém, de fölösleges volt a válasz, mert a számla mindent megmagyarázott.
Számla Tisztelendő Kerék Jákob Úr részére.
1. Félórai beszélgetés - (5 frt napszám cursus szerint).............................30 kr.
2. Számla-kézbesítési díj.......10 kr.
Összesen... 40 kr.
- Mit jelentsen e tréfa, Mihály mester?
- Félórai időmet tetszett igénybe venni e mai napon, s mivel nekem a megrendelési munka óránként 60 krt hoz ki, bátorkodom a fél óráért 30 krt számítani.
- De hát kigyelmed a beszélgetést is pénzért adja?
- Nem mindig. Este hat órától hétig vagy nyolcig is szívesen elbeszélgetek ingyen; de napközben munkálkodom, és aki munkaidőmet elragadozza, fizesse is meg tarifa szerint.
- Nem hiába ángol takácsnak mondják kigyelmedet, de ugyan ángolosan is jár el, hogy az idő pénz.
- Nem jól mondja azt az ángol sem. Több a pénznél! Pénzt lehet kölcsönözni, de időt nem. Pénzemet visszakapom kamatostól, de időmet nem hogy visszakapnám, még én fizetek rá kamatot.
- Köszönöm a leckét, Mihály mester! Itt az ára - szóltam s átnyújtottam neki a 40 krajcárt, amit ő minden vonakodás nélkül el is fogadott. - De - folytatám - a lecke nem egész. Itt van még másik félórai leckéért másik 30 kr. Most már tanítson meg engem, hogy hát én hogyan oltalmazzam meg időmet, mert most jut eszembe, hogy énvelem ugyanazt cselekszik mások, amit nem akarnak, hogy én ő velök cselekedjem. A Farkas Farkas úr két fia mindennapos látogatóim, mikor én szeretnék nyomtatni. Hát még a sok más járókelő, aki egymás kezébe adja a kilincset.
- Tisztelendő úrnak a hivatala az, hogy az ügyesbajos szegénység dolgait intézze.
- Ah! azt tudom. Kihallgatom őket egész szelídséggel. A szegény ember sok szóval adja elő baját, de én még csak magamban sem, titkon sem türelmetlenkedem emiatt. De vannak nekem másnemű látogatóim. Időtöltő ismerősök, kik éppen azt az időt veszik el tőlem, ami a magam munkájára volna szánva.
- Írja fel kegyelmed a szobája ajtajára a látogatási órákat.
- Mindegyik azt hiszi, hogy az nem tartozik ő reá.
- Tanítsa meg a cselédjét, hogy ha alkal-matlan vendéget vesz észre, szólítsa ki valami ürügy alatt.
- Cselédemmel szövetkezni ily célra illetlen és gyávaság volna.
- Írjon ajtajára emlékeztető mondatot. Pl.: Végezz röviden és távozz gyorsan.
- Ezt mások is megtették, de meg is vallották, hogy nem volt sikere.
- Szakassza végét a látogatásnak, s kérje meg vendégét, hogy majd egy másik órában folytassák a beszélgetést.
- Ezt is megtettem egy supplicans deákkal, aki reggeli nyolc órakor jött hozzám. Fél óráig beszélgettem vele, akkor azt mondtam neki: „Most már, kedves öcsém uram! ragadjon egypár könyvet a thékámból, szedje össze a hírlapokat az asztalomról, s menjen ki a másik szobába vagy a méhesbe és mulassa magát. Majd az ebédnél bővebben elbeszélgetünk." A deák egyet köhentett, fülig pirult, begombolkozott, alászolgáját mondott, kapta botját, pipáját, tarisznyáját, s bevágta maga után az ajtót. Még csak a dáciáját sem kívánta. Elment, és a félvármegyét betöltötte az én emberevő mivoltommal.
A mester mosolygott.
- Mit mosolyog, Mihály mester?
- „Amit nem akarsz, hogy mások csele-kedjenek ti veletek, ti se cselekedjétek azt másokkal." Akinek a maga ideje nem drága, eszébe sem jut a másét kímélni. Sok jámbor még a gondolatától is irtóznék annak, hogy jószágát a más földjére csapja legelni; de a más idejébe csapkodni, s abban zsákmányt ejteni nem tart véteknek. Tisztelendő úr ma öt ember ellenében követte el azt a határsértést, mely ellen most panaszkodik.
- Tudom. Én vagyok az az ember. Nem is teszem többet. De hát én hogy' óvjam meg a magamét?
- Tegyen úgy, mint az az öt ember. Lám munka közben egyik sem állt szóba önnel, ön se álljon szóba senkivel.
- Kihíresztelnek, mint a supplicans deák.
- Ha nincs bátorsága idejét megvédelmezni, legyen bátorsága megfizettetni. Tegyen úgy, mint én!
- Számlát írjak?
- Nem éppen. Vagy ha vesszük, azt! Önnek íróasztalán mindig van három-négy gyűjtőív, templomra, kórházakra, iskolákra, - ha nincs, tartson készen, helyi jótékony célokra, - szegény ember mindig van, aki méltó a könyörületre. Egy ilyen ívet csúsztasson a vendége elé; fizettesse meg. Ha van önben egy kis humor, még mulattatási anyagul is felhasználhatja; alkudozzék vele, dupláz-tassa, tripláztassa meg. Azután vegye elő a másik ívet, a harmadikat, negyediket. Ó, kérem! egy egész óráig elgyötörhetjük, aki a mi időnket öli!
- Ez igen helyes, Mihály mester! Köszönöm a jó tanácsát, meg is fogadom.
A takácsot elbocsátottam, s azóta mindig aszerént cselekszem amint ő tanácsolta. Íróasztalomon, íme, egymás tetején két, három, négy gyűjtőív.
Aki munkaóráim közben jön hozzám, s dolgain kívül egy negyedórán túl nála marad: megadóztatom.
*
Az öreg úr felkelt s irományai közül néhány rubrikázott nyomtatott ívet vett elő.
- Nézze uram-öcsém! Itt vannak a különféle Emkék, Konviktusok, Árvaházak, Templomok, Jószívek, Vereskereszt-egyletek, Eperjes, Nagykároly, Árvizek stb. Öcsémuram nem sajnál egy forintot a szegény Resicza-bányának... Akiről látom, hogy szabadkozik, annak másik ív dukál. Nézze öcsém-uram, ez a Prot. Árvaház íve. Adjon ennek is egy forintot... Akit pedig egészen gavallér embernek ismerek, Annak a Bethesda-kórház ívét is megmutatom. Öcsém-uram még fiatal pap! Hivatalának még csak a jövedelmét számlálgatja, a kiadásairól nem is tud... Köszönöm! mind a három forintot rendeltetetési helyére juttatom... Aztán itt an még egy negyed...
- Ott lehet! - mondám erősen neki pirulva. - De az én zsebemben nincs már negyedik forint. Nem jó volna ezt akkorra hagyni, mikor újra meglátogatom?
- Azt sem bánom! De még tartozom vala-mivel. No ne szaladjon, úgyis a pénzében van már. Azt is kérdezte kedves uram-öcsém, hogy miképpen felelhetünk meg legsikeresebben szent hivatalunknak? Be-csüljük meg az időt, a magunkét is, meg a másét is. Kivált a magunkét! Senkinek se adjuk ingyen. Fizettessük meg jó drágán és annak árát adjuk a szegényeknek! E célból fogadja tőlem ezt a csomagot. Gyűjtőívek. Alkalmilag aztán a gyűjtelékkel együtt hozza vissza. Megígéri?
Meg kellett ígérnem.
- És pedig bármely napon jön is, fél tizen-kettőkor jöjjön.
- Miért éppen fél tizenkettőkor?
- Együtt ebédelünk nálam. Lássa, nekem máskor mindig dolgom van, de ebédközben kellemesen elbeszélgethetünk. Fizetés nélkül!... Négy tál étel, punktum.
- Utána jönnek a csemegék, a gyűjtőívek, nemde?
- Soha! A gyűjtőívek csak az idétlen láto-gatónak szólnak.
- Elfogadom.
- Köszönöm! Látom, hogy nem haragszik. Most még egyre kérem. Nem volna kedve tagjává lenni a Daru-fecske körnek? Alapszabályzata egy pontból áll: „Rövid látogatás déltájon vagy alkonyat felé." Pecsétcímere egy daru és egy fecske.
- De miért éppen daru és fecske?
- Mert a daru és fecske tudják, mikor kell elmenni. Azt mondja Jeremiás próféta.
Felcsaptam. És azóta én is tagja vagyok a Daru-fecske körnek.
*
(Baksay Sándor az Ormánságban született, református papi családból. Maga is lelkészkedett, élete végén a dunamelléki egyházkerület püspökévé választották. A századvorduló benne látta a magyar kálvinizmus legtisztább kifejezőjét. A parókiákról, kollégiumokról és az Ormánság "gyalogösvényen" bandukoló népéről írta láztalan meséit. Meglátta a komorabb színeket, az ellen-kező, nekikeseredő parasztot is, de leginkább az idillt és a szelíd humort kedvelte. Papi mivolta - Mikszáth Kálmánt idézzük - "nem engedte leszállni az emberi társadaslom förgetegeibe". Moralizáló történeteit a hitrenevelés szándékával írta, a népet patriarchális együttérzéssel ábrázolta. Műfordítói munkásságának érdekes terméke a párosrímű tizenkettesekben fordított Iliász.
Művei:
Gyalogösvény I-II. (1887); Szederindák (1891); Dáma (899); Baksay Sándor irodalmi dolgozatai I-II. (1916).
(Forrás: Magyar irodalom a századfordulón, Tankönyvkiadó, Bp., 1962.)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
