INTELEM

        Modernség

Nyugat-Európában a 19. század második felétől, Kelet-Európában a 20. század elejétől induló művészeti korszak.

Több fázisa és belső irányzata van.

Ugyanis, a romantikával és a realizmussal lezárul a művészetek történetének az a kora, amikor a korszakok és az uralkodó stílusok váltakozva követték egymást, persze sohasem éles határokkal, de azért – előbb-utóbb – világosan kirajzolódó kontúrokkal.

A romantika és a realizmus után azonban nem született olyan új irányzat, amely egyeduralomra jutott és minden mást lecserélt volna. Olyannyira nem, hogy még a romantika és a realizmus sem tűntek el végleg, csak háttérbe szorultak, hogy bármikor előtérbe léphessenek (vö. szocialista realizmus). Sőt, az egymást váltó, olykor tiszavirág-életű „izmusok” múlandóságával szemben a romantika és realizmus jegyében születő művek kapnak pozitív értékelést mint örökérvényű művészi értékek. (Másrészt, szembeötlőbben, a ponyvairodalomban, a „pöttyös könyvekben” és a népszerű tévésorozatok forgatókönyveiben meghatározó a jelenlétük.)

Az avantgárd az izmusok váltakozásában egzisztál, s közülük – bár mindegyik tagadja az összes korábbit – egyik sem hozott létre általános korstílust, egyik sem lett kizárólagos, hanem mindegyikből átkerült valami egy másik stílusba.

Kérdés, vajon kellő idő távlatából ez a kavalkád valamilyen egységnek fog-e látszani, vagy ellenkezőleg: kiderül, hogy igaz, ami most érezhető: hogy a 20. század művészete polifon és sokszínű halmaz, melynek összefoglaló elnevezései általában a „modern” valamely változatából származnak (modern, modernség, modernitás, modernizmus).

A szerb irodalomtörténet-írásban kialakult felfogás szerint három nagyobb periódus látható:

– Modern (a szó főnévi értelmében: „srpska moderna”): a 20. század elejétől az első világháború végéig; összefoglaló név a szimbolizmus, parnasszizmus, impresszionizmus, szecesszió, dekadencia, l’art pour l’art számára.

– Modernizmus: az első világháború végétől; összefoglaló név az avantgárd különféle válfajai, az ún. izmusok (expresszionizmus, dadaizmus, szürrealizmus stb.) és különféle egyéni irányzatok számára.

• Posztmodern: a 20. század utolsó negyedétől; összefoglaló név az akkori, közös poétika nélküli, heterogén és polifon irodalomra.

•  
• MODERN

   Francia hatásra következett be 20. század első évtizedében. A megújulást hozó költők nyugat-európai egyetemeken végezték tanulmányaikat, lelkesedtek Párizsért, a nyugati életformáért és kultúráért.

Vezető műfaj a líra. (Ezért nincs közvetlen viszonyban – még polémiában sem – a realizmussal.)

A művészetfelfogás újszerűsége:

– az irodalom autonómiája, l’art pour l’art (szemben a nép-nemzeti romantika felfogásával, melyben az irodalom a nemzeti célok elérését szolgáló eszköz volt),

– a szépség és a forma abszolutizálása,

– a művészi individuum eszményítése (szemben a nép-nemzeti romantika nemzeti kollektivizmusával).

Poétikai és stiláris újdonságok:

– a költészet sejtelmessége, szuggesztív, sugalló jellege (szemben a nép-nemzeti romantika agitatív retorikusságával),

– dekadencia, világfájdalom,

– a francia alexandrinusnak megfelelő tizenkettes verssor (szemben a romantika tízes sorával, a deszeteraccal).

Jovan Dučić  (1871–1943)

Az ő nevéhez fűződik a népiesség végleges elvetése, a modernség meghirdetése.

Szimbolizmus, szecesszió, dekadencia, l’art pour l’art, elefántcsonttorony. Előkelő, visszafogott, csiszolt költemény, jellegzetes négysoros versszak vagy szonett, tizenkettes sorokkal.

Tiszta szimbolista-szecessziós korszakában (1900–1910) írott verseinek témái:

– magány, elmúlás, szorongás, bánat, vágyakozás, várakozás, félelem a szerelemtől, fáradtság, unalom, melankólia.

Jellegzetes motívumok:

– alkony, naplemente, éjszaka, ősz, lombhullás, csend, lélek, szív, könnyek, elválás, búcsúzás, halál.

Költői magatartás (pózok):

– szenvedés, elesettség, gyengeség, kirekesztettség, kétségbeesés, lemondás, zokogás, kapituláció, halálvágy. Művészi arisztokratizmus, artisztikus gőg, szellemi fölény, felülemelkedettség, elefántcsonttorony, titokzatosság, irónia.

Verstípusok: – tájleírás: Morska vrba („Tengeri fűz”), – reflexió (meditáció): Jablanovi („Nyárfák”). – vallomás: Zalazak sunca („Naplemente”) egy „ismeretlen nőről” szól, aki valahol messze a költőre gondol.

– ars poetica: Moja poezija („Az én költészetem”), az eszményi Szépség arisztokratizmusa (artizmus, vagyis művésziesség), a Művészet fensőbbsége az Élettel szemben (elefántcsonttorony), a tömeg iránt megvetés hangoztatása, a Művészet életbeli „hasznosságának” tagadása (l’art pour l’art), a szokványos szépség elvetése a szokatlan, sejtelmes, titokzatos és sugalmazó szépség nevében (szimbolizmus, szecesszió).

Későbbi költeményeiben (haláláig, tehát majdnem fél évszázadon át verselt) a gondolatiság kerül túlsúlyba (például Isten létének kérdése), a tizenkettes sort rövidebb ritmikai képletek váltják fel.

Milan Rakić  (1876–1938)

Tipikusan modernista költészete szenvedélyesebb, mint a művészi arisztokratizmus hűvösség pózában tetszelgőké.

Gondolati lírája dekadens, pesszimista, nihillista filozófiát hirdet: Misao („A gondolat”), Dolap („Taposómalom”), az élet értelmetlenségének versei.

Szerelmi költészete is szenvedélyes, erotikától fűtött, de ebben is jelentkezik alapvetően pesszimista felfogása: a pillanat múló gyönyörének paradoxonjáról panaszkodik: Iskrena pesma („Őszinte dal”), Očajna pesma („Kétségbeesett dal”).

A 20. század eleji háborús időkben a nemzet ügy oldalára áll; önkéntesként részt vesz a Balkán-háborúban, és hazafias verseket ír: Simonida („Szimonída” – a Gračanica-kolostor egyik freskójáról, melyet ellenséges katonák megrongáltak).

Sima Pandurović   (1883–1960)

A banalitás elleni modernista tiltakozás dalnoka. Kétségbeesett pesszimizmus, gondolati elkeseredés, az őrület megkísértése: Svetkovina („Ünnepség”) című versének kezdete: „Megtébolyodtunk” („Siąli smo s uma”).

Költészetének belső logikáján keresztül jut el a modernre egyébként is jellemző halálköltészethez. Az élet megvetése – következetes formában – az élet elvetését jelenti. A halál esztétizálása, eszményítése, temetői pompa, szecessziós, dekadens dekoráció: Nemir mrtvih („A holtak nyugtalansága”).

Vladislav Petković Dis  (1880–1917)

A halál költője, aki bátran kimondta azt, amit a finomkodó művész-arisztokraták csak kerülgettek: hogy a sivár életnél jobb a halál.

Az élet napos (pénzes) oldaláról kiszoruló művész bohém életét élte, s közben a lét értelmetlenségéről írt: Tamnica(„Börtön”); az életet nevezi börtönnek.

Moľda spava („Talán alszik”) című versében álom és halál összemosódik, mert a remény „odaát” van. A vers a halott kedves régi nagy témáját fogalmazza újra: szerelmes dal és halál-ballada, lírai vallomás és túlvilágvízió.

MODERNIZMUS  -  AVANTGÁRD

A modern tagadása az első világháború sokkoló élmények hatására. A fiatal nemzedék szemében az elefántcsont-torony és a szépség kultusza hazugnak és tarthatatlannak tűnt. A jelszó a szörnyű világ lerombolása, a jövőre vonatkozó különféle, homályos vagy egyáltalán nem körvonalozott képpel.

A formakultusz elvetése, a forma tagadása és rombolása. A formabontás a festészetben igen látványos volt (vö. kubizmus).

A költészetben ennek a váltásnak az avantgárd szabad vers és a nyelvi közeget is átlépő vizuális költészet megjelenése felel meg.

Az avantgárd több változatban lépett fel: expresszionizmus, dadaizmus, szürrealizmus stb. (vö. „izmusok”).

Az izmusok csoportmozgalmak voltak, baráti körök és kávéházi asztaltársaságok formájában szerveződtek, közös kiáltványok, programok, kiadványok, sőt közösen írt művek is jellemezték őket.

A szerb avantgardisták első generációja közvetlenül az első világháború után lépett színre, a belgrádi Alpha nevű csoportot hozta létre, melynek tagjai a Terazije nevű belvárosi térre és sugárútra néző Moszkva szálló éttermének teraszán koholták polgárpukkasztásra irányuló terveiket.

Miloą Crnjanski  (1893–1977)  Költészete

Lirika Itake (1920. „Ithaka lírája”) című verseskötetében szólalt meg a modernista lázadás hangja. Ithaka: Odüsszeusz hazája, a bolyongás és a hazatérés szimbóluma. A háborúból jövő lírai hős nem tud „leszámolni a kérőkkel”: a szétdúlt házban és a világban való otthontalanság kétségbeesett érzését fejezi ki.

A Sumatra („Szumátra”) című versében megfogalmazott életérzés egy új izmus neve lett: szumátraizmusként vált ismertté. A kritika elsősorban a messzeség motívumát hangsúlyozta (Szumátra a Maláj-szigetek legnyugatibb pontja Indonéziában). Ugyanakkor a szumátraizmus lényegében ugyanaz, mint Ady kettős élete „Párizs” és a „Bakony” között, a „föl-föl dobott kő” tudathasadásos állapota.

Crnjanski költői hattyúdala, a Lament nad Beogradom (1956. „Lamentáció Belgrádért”) című poéma, a szumátraizmus kiteljesedése és, egyszersmind, a visszájára fordítása. A messzi hegyek és az otthoni cseresznyék között elveszetten kallódó ember újra megleli hazáját: a nagy egységgé és értelmetlen kavalkáddá olvadó mindenség középpontjában ott áll, fehéren és sugárzóan, Belgrád, a lírai hős életének biztos réve.

Verselés Crnjanski elveti a formakultuszt – a kanonizált ritmusképleteket. De nála a szabad vers nem a ritmus és a rím egyszerű hiányát jelenti, hanem a ritmus és a rím szabad kezelését. Az igazi ritmus nem előre megadott sablon, hanem a mindenkori vers belső világából keletkező (a költő által megteremtett) lüktetés. Az előre gyártott, külsődleges ritmusképletekkel szemben Crnjanski kialakította saját jellegzetes versritmusát.

Regényei  Dnevnik o Čarnojeviću (1921. „Čarnojević naplója”) című kisregénye lirizált modern próza, önéletrajzi írás az első világháború élményeiről.

Seobe (I. 1929, II. 1962. „Örökös vándorlás”) című kétrészes történelmi regénye a kallódó nemzet, a hazájából kiszakadt nép hányattatása birodalmak között, pusztulása idegen háborúkban, beolvadása más népek közé.

Roman o Londonu (1971. „London regénye”) című regényében az a kelet-európai emigráns sorsáról ír.

Rastko Petrović  (1898–1949)  Avantgárd – vegytisztán.

Költészete: az expresszionizmus szó szerinti változata: az élmények „kinyomása”, alkotóilag és nyomdailag (nagybetűk, felkiáltójelek), formabontás, a forma tagadása, a forma mint a szavak és mondatok véletlenje a kinyomódó élmény közvetlen nyelvi rögzítésekor.

Meghatározó élménye az első világháború, melyben tizenhét éves fejjel, diákként vesz részt. Otkrovenje (1922. „Kinyilatkoztatás”) című kötete verseiben a költő a szavak közvetlen erejében hisz. A szókimondó stílus, a gyakori megszólítások és felkiáltójelek, valamint a versek hosszúsága Majakovszkij és Kassák stílusát idézik.

Dan ąesti („A hatodik nap”) című regénye a világháború élményének regényformájú megfogalmazása. A háborús valóság szörnyűségének ábrázolása olyan expresszívre sikerült, hogy a regény 1935-ben elkészült első részét a kiadó, az író érdekében, nem akarta megjelentetni (a mű csak az író halála után jelent meg).

Ivo Andrić  (1892–1974)

Avantgárd költőnek indult (Ex Ponto, 1918, és Nemiri, 1920. „Nyugtalanságok”), később jó modorú regényíró lett belőle. Anarchista terroristák közé tartozott, s finom diplomatává és két lábon járó klasszikussá lett, Nobel-díjjal a mellén.

Életművének magva: történelmi regények és elbeszélések Boszniáról mint civilizációk kereszteződésén álló térségről. A boszniai történelemmel foglakozó korai és későbbi művei egyneműek; korán megtalálta igazi témáját, hangját és stílusát, s később sem törekedett újításokra. Hitt az örök vagy történelmileg tartós értékekben, és maga is ilyenek létrehozására törekedett: eleve klasszikus műveket írt.

Boszniai témájú elbeszéléseiben és regényeiben a történelembe vesző ember sorsát ábrázolja.

Travnička hronika (1945. „Vihar a völgy felett”, szó szerinti fordításban: Travniki krónika) című regényében diplomata körökben játszódó cselekményben ábrázolja a Nyugat és a Kelet viszonyát a napóleoni időkben, a boszniai Travnik városában, a francia és az osztrák konzul, valamint a török pasa személye körül bonyolódó történetben.

 Na Drini ćuprija (1945. „Híd a Drinán”) című regénye a boszniai Viąegradnál álló kőhíd négyszáz éves története. Négy évszázad tanúsítja a regény alaptételét, mely szerint a történelem folyamatos pusztulás és pusztítás, s az ember sorsa az elmúlás. A híd azonban áll. A pusztítással szemben van építés és alkotás, az elmúlással dacol a mű, mely fennmarad alkotója után. A regénynek ezért két rétege van: egy krónikás, nagy intervallumokon átívelő összefoglaló réteg, és egy novellisztikus, az időfolyamot meg-megállító, egy-egy történetre és alakra összpontosító anekdotikus réteg, melyben rengeteg alak portréja rajzolódik ki.

SZÜRREALISTÁK Az 1930-as években Belgrádban szürrealista csoport működött.

A szürrealizmus alapeszméje a szimpla valóság megvetése és elutasítása. Ideológiai és politikai szálon ez vezette a csoport tagjait a baloldaliság és a kommunista párt felé, illetve Sigmund Freud tanai felé. A felvilágosodás és a racionalizmus óta, a realizmusban és a pozitivizmusban uralkodó és a közgondolkodásba mélyen beszívódott evidenciák elleni lázadás volt ez, mely szerint nem igaz, hogy csak az a valóság, ami látható (szemmel vagy mikroszkóppal), ami megfogható, megszámolható, illetve érthető és megmagyarázható. A szürrealista felfogás szerint látható és megérthető valóság mögötti vagy fölötti régiók megragadására a ráció és a tapasztalat nem képesek. A szürrealizmus a rációval szemben a képzeletre, a tapasztalattal szemben az álmokra támaszkodik. Ezért támaszkodtak a szürrealisták a pszichoanalízis, a tudatalatti és az álommunka elméletére és gyakorlatára. A pszichoanalízis a lélektan számára tudományosan tárt fel szürreális régiókat, a szürrealizmus pedig a művészetben alkalmazta a freudizmust. Az automatikus írás technikája mint költői eljárás, lényegében a pszichoanalízis szabad asszociációs módszerének alkalmazás az irodalomra.

A belgrádi szürrealista csoport közös kiáltványok kiadásával és művek írásával demonstrálta a mozgalom csoportjellegét. Feloszlásuk után sokat el is tűntek az irodalom színpadáról. Maradandó életművet Duąan Matić (1898–1980) költő és Oskar Davičo (1909–1989) költő és regényíró hozott létre.

A MODERNIZMUS TRADICIONALISTA KÉPVISELŐI

Az avantgárd irányzatoktól elkülönülten szövögették tovább a romantika, a realizmus és a modern fonalát a modernizmus tradicionalista képviselői, akiket a kísérletező kedv helyett a korábbi értékek iránti vonzalom vezérelt. Hisznek abban, hogy az irodalomnak vannak alapvető, minden korban érvényes értékei, poétikai alapkövei, általános érvényű eljárásmódjai. Eme írók közül azok alkottak értékes műveket, akik a kipróbált formákon belül saját hangon tudtak megszólalni.

Veljko Petrović   (1884–1967)

Modern kori romantikus költő és realista elbeszélő. Művelt esszéíró, művészettörténész, Pesten iskolázott vajdasági úriember, a társaság és irodalmi élet köztiszteletben álló, népszerű alakja. Költészeti ars poeticája: erkölcsi ihlet – didaktikus célok. Az avantgárddal szemben haladva a romantikus hagyományt nyíltan és tudatosabban vállalta.

Elbeszélői ars poeticája: a realista hagyomány folytatása, regionalista valóságtükrözés. Témái: az általa a legjobban ismert régió,: szülővidéke, a Vajdaság élete. Korai elbeszélései között akad néhány művésznovella (például a Mali Huan, 1900. „A kis Juan”).

Desanka Maksimović  (1898–1993)

A lírai érzékenység kiteljesedése a nőiességben. Modern vallomáslíra. A szecessziós szimbolizmus kötelező stílusjegyeitől már mentes, konszolidálódott, tradicionalista modernizmus. A tradicionalista modernizmus költőének szándéka szerint a vers nem nehezen érthető és hozzáférhetetlen; ellenkezőleg: a költészet a szubjektum teljes és sikeres feltárulkozása – az örök líra jegyében.

A zeneiség gazdagodása: a nép-nemzeti deszeterac és a modernek tizenkettese után, az 1920-as években fellépő fiatalabb modernista generáció már változatosabb ritmusképleteket használt. Crnjanski mellett, elsősorban Desanka Maksimović költészetében történt meg a szabadon kötött muzikális vers betörése. Versenként változó hosszúságú sorok, ritmusok, strófaszerkezetek és rímképletek, ismert sablonok és egyéni kombinációk variálása, összességében: a modernista zeneiség megvalósulása.

Pályaíve: első korszakában az ifjúság, a szerelem és a természet szeretete, a fiatal női lélek érzelmi világhódítása dominál. A második világháború idején hazafias érzelmek ébrednek benne; a honvédő háború tragédiáit és hősiességét női érzékenységgel megfogalmazó versei a téma legismertebb alkotásai közé tartoznak. Érett korszaka az 1960-as és 70-es években írott meditatív lírája, amely két témára ágazik:

Traľim pomilovanje (1965. „Kegyelmet kérek”) című kötete a nemzeti történelem lírai megszólításával a megbocsátás humanizmusát fogalmazza meg. A kötet lírai alanya Dusán cár híres törvénykönyvével folytat lírai párbeszédet, érzelmileg és erkölcsileg az ember pártján állva.

Nemam viąe vremena (1974. „Nincs többé időm”) című kötete érett vallomáslíra, az elmúlás rendjének ujjongás és kétségbeesés nélküli, merengő tudomásulvétele, a sokat látott ember kicsinyességektől többé nem befolyásolt összegezése és számvetése. A költő most már kizárólag mélyen önmagából szól, de továbbra sem filozofál, hanem gondolatilag érez.

SZOCIALISTA REALIZMUS

A baloldali ideológia 20. századi előretörése az irodalomban is nyomot hagyott: a baloldali politikai és társadalmi célok propagálását és – egy bizonyos korszakban – az eredményeket dicsőítő művekben. A szerb irodalomban több korszaka és típusa volt:

–  második világháború előtti „szociális irodalom” (Jovan Popović, Skender Kulenović), a társadalmi egyenlőtlenség (igazságtalanság), a szegénység, a kizsákmányolás ellen szóló irodalom;

– a második világháború idején a partizán harcok irodalma (háborús népköltészet, valamint Radovan Zogović, Skender Kulenović, Desanka Maksimović és sokan mások), majd később a háborúról szóló baloldali szemléletű irodalom (Branko Ćopić, Dobrica Ćosić, Antonije Isaković),

– a második világháború utáni szocialista realizmus: a „mámor költészete” (Mira Alečković), a „termelési regény” (Oskar Davičo),

– a szocialista időszakról szóló és magával a szocializmussal foglalkozó baloldali irodalom (Dobrica Ćosić).

Propagandisztikus céljainak megfelelően a szocialista irodalom közérthetőségre, egyszerűségre törekedett, és eszmei elvárásokat támasztott az írókkal szemben.

A MODERNIZMUS MÁSODIK HULLÁMA

A szocialista realizmus sematizmusával szemben lépett fel az 1950-res évek elején a fiatal nemzedék.

A sztálini táborral való 1949-es szakítás után létrejött szabadabb légkörben megindult a szerb irodalom felzárkózása a kortárs világirodalmi áramlatokhoz.

Vasko Popa  (1922–1991)

Költészetét abszurd lírának nevezem (M. P.), mert az abszurd dráma keletkezésével párhuzamosa, 1950-es évek, elején ugyanazt hozta létre a lírában, amit Beckett a drámában: a lét értelmetlenségét és globális fenyegetettségét fogalmazta meg.

Pályakezdő lépéseit a szürrealizmus nyomdokain tette meg. de kezdettől fogva egy másik, ellentétes tendencia is jellemezte: az automatikus írás szabad asszociációs ellenőrizetlenségével szemben: a végletes tömörítés. Az olvasó megdöbben az irodalmi kommunikáció sablonjainak teljes hiányától, a szöveg nem kíván tőle különleges nyelvi magatartást; ugyanaz a kód érvényes a versben, mint az utcai beszélgetésben, az árucikkek feliratain vagy a viccekben.

A könnyen érthető nyelvi réteg viszont kiemeli a valóság fölötti (szürrealista, abszurd) közléseket és képeket; sokkal jobban, mint a zuhatagszerű és zagyva szürrealista automatikus szöveg. A tömörítés arra irányul, hogy a versben ne legyen semmi, ami elüt a köznapi nyelvtől. Semmi dísz, körülírás vagy mellékszál; minimális szómennyiség, mint a használati utasítások, a táviratok vagy a viccek nyelvében. (Ezzel a vers szavai felértékelődnek, egyik fölött sem siklunk át, de ez a koncentrálás könnyíti a megértést: nem kell a lényeg kihámozásával bíbelődnünk.)

Vasko Popa nem mondta el, hanem megmutatta, milyen az abszurd világ. Kora (1953. „Kéreg”), Nepočin-polje (1956. „Nyughatatlan mező”) és Sporedno nebo (1968. „Mellékes ég”) című köteteiben költői enciklopédiát állított össze egy teljes és önálló abszurd világról.

Igre (1954. „Játékok”) című ciklusa abszurd eposz(ocska), névtelen szereplőkkel, akik talán a „hatalmas kéz” tenyerének közepén izzó szem előtt játsszák abszurd, de korántsem kisded játékaikat. A legártatlanabbnak induló, valódi gyermekjáték nevét viselő játék is drasztikus kegyetlenséggel végződik. Minden játék alapja a játékosok közötti ellentét kialakulása, lefolyása a konfliktus, a játék harc, eredménye az egyik fél megsemmisülése. A játék előtti szereposztás azonban esetleges: „Szög az egyik és harapófogó a másik / S mesterember a többi”, így aztán mindenkire sor kerülhet mindkét oldalon. Végeredményben mindenki elpusztul(hat); az abszurd emberi színjáték utolsó fejezete kozmikus és apokaliptikus látomás.

Sporedno nebo (1968. „Mellékes ég”) című kötete a csillagközi „Játékok” modern és abszurd eposza. Verseskötet helyett – komplex könyv: abszurd teremtéseposz.

Popa kezdettől fogva ciklusokat írt, amelyek már első két kötetében is kiegészítették egymást, áthallások voltak köztük, de a „Kéreg” és a „Nyughatatlan mező” még nem voltak komplex könyvek. A „Mellékes ég” már az: maga a könyv egy egész mű. Hét ciklusból áll, melynek mindegyike hét verset tartalmaz. A hetes szám a téma, a teremtéstörténet formális alátámasztására szolgál (mint a csontokról szóló ciklusban). A ciklusok között nemcsak összefüggések és ráépülések vannak, hanem kölcsönös függőség: ugyanúgy nem lehet őket kihagyni vagy felcserélni, mint egy regény fejezeteit. Vagy mint az eposz énekeit.

Uspravna zemlja (1972. „Magasodó föld”) a nemzeti történelem epopeiája, az abszurd világ értelmetlenségével dacoló kultúrtörténeti emlékek (kolostorok, freskók) és kiemelkedő személyiségek (szentek, hősök) megéneklése: a történelem értelmetlen, de a nagy tetteknek és alkotásoknak van értelmük – benne vagy ellene: az épületek az idő múlása ellen(ére) állnak, Szent Száva a történelem iránya ellen működve köti össze az ellentétes történelmi és civilizációs köröket (pogányság, kereszténység), a rigómezei és a čegari csaták a teljes pusztulást jelentő vereség ellenére diadalok. Mindent kibírtunk, s közben csodákra is képesek voltunk, vagy éppen fordítva: mivel csodákra voltunk képesek, végül mindent kibírtunk. Az abszurd világgal szemben vannak ellenértékek.

A kötetet áthatja a szépség – mint a (nemzeti) történelem tragikumának ellen-kategóriája. Nem a romantikus és modernista művész-Szépség (amely a csillagjós személyében meddőnek: világon kívülinek bizonyult), hanem a dolgok és a tettek, az emberi életek és halálok értelmének belső szépsége. A „Magasodó föld” ezt az etikai Szépséget nem közli vagy állítja (hogy így van), hanem a versek belső szépségének megteremtése révén fejezi ki; a jellegzetes Popa-modell itt azt az illúziót kelti, hogy a vers akaratlanul szép – csupán átengedi magán tárgyának immanens szépségét.

®ivo meso (1975. „Nyers hús”) című kötetében Popa meglepte olvasóit: 1. előléptette saját énjét, pályája során első ízben nem osztotta ciklusokra a kötetet (hacsak nem vesszük az egész könyvet egy ciklusnak). A költő személyes gyökerei, utcák, szobrok, börtönemlékek, ismerősök, szülők, felmenők és ősök (köztük farkasszeműek, boszorkányok) – folklorisztikus szürrealista valóság („nyers”).

Miodrag Pavlović  (1928)

Az egyetemes emberi kultúra hagyományait és a mítoszok elemeit magába olvasztó költészete a gondolatiság és a vizuális szuggesztió szintézise. Az abszurd felülírása mítosszal.

Vasko Popával együtt lépett fel az 1950-es évek elején, és az sematizmus elleni fellépés másik kulcsfigurája volt, szintén a hidegháborús idők élményét megfogalmazó abszurd lírával kezdte pályafutását: 87 pesama (1952. „87 vers”).

Később a mítosz felé tágította költészetét, és nála ez a tendencia kerekedett felül. Popa az abszurd világ tudatából növesztette ki saját mítoszvilágát és ahhoz használta fel a régebbi mítoszok elemeit, Pavlović viszont fokozatosan elszakadt az abszurd alaprajztól, emancipálta és önállósította a mítoszt. Poeta doctus, tudós költő, de nem bölcselkedő, verbálisan gondolati lírikus, hanem képalkotó.

Az antik kultúrkörről szóló kötete: Mleko iskoni (1962. „Őstej”) – az ókori görög világban tett költői időutazás.

A történelmi kör fontosabb fejezeteit megéneklő kötetek:  Velika Skitija (1969. „A nagy Szküthia”) és Nova Skitija (1970. „Új Szküthia”) – a szlávok honfoglalása a Balkánon és korai történelmük. Hododarje (1971. „Búcsúfia”) – katolikus és ortodox szentségek, kegyhelyek, műemlékek. Svetli i tamni praznici (1971. „Fényes és sötét ünnepek”) – a kereszténység eszméi és ünnepei.

Az archeológiai kör jelentősebb kötetei: Pevanja na viru (1977. „Dalok a forrásnál”) – a Lepenski vir kőkori leleteiről a Vaskapunál. Divno čudo (1982. „Gyönyörű csoda”) – a mítoszok és civilizációk egymásra rakódása.

Nebo u pećini (1993. „Égbolt a barlangban”) és Bitni ljudi – Priče sa Uskrąnjeg ostrva (1995. „Lényegi emberek – Húsvét-szigeti történetek”) – a mágikus kor világképe.

Formai szempontból Pavlović folyamatosan változtatta verseinek stílusát, a szerkezetet és hosszúságát, minden nagyobb tematikus körhöz új verstípust keresett vagy kreált, a rövid szabad verstől a hosszú soros rímes versen át a félhosszú szituációs versig; félhosszú versek ezek, mert a szituáció kibontásához hely kell; de a kibontás nem csap át epikai szélességbe, mert az inspiráció és a szerkezet legszilárdabb kerete lírai.

A tudós költő műhelyéből esszék is kikerültek: a költészetről és a mítoszról szóló írásai a bölcselet, a vallástörténet, a régészet és az esztétika szempontjából is fontosak.

Branko Miljković  (1934–1961)

A szimbolista hagyomány modernista változatát teremtette meg lírájában, amely a kulturális hagyománnyal folytatott költői dialógusra épül.

Versei az élet és a halál, a szerelem és a haza szubjektív közügyeiről szólnak. Kifejezésmódjuk nem konvencionális, de jól érthetőek, stílusuk nem könnyed, de hagyományos költői hatásokra épül; a ritmus és a rím, a metafora és a szimbólum mellett főleg retorikusság jellemzi: jól megjegyezhető és idézhető csattanók, aforizmák, szállóigének szánt verssorok.

Az alapélmény paradoxonjának keretében Miljković a világegyetem, a természet, az ember, a lélek, a kultúra, a történelem és a jelenkor kimeríthetetlensége iránti csodálat, illetve az elmúlás, a rombolás és a halál előtti döbbenet között hánykolódik. Uzalud je budim (1957. „Hiába költögetem őt”), Smrću protiv smrti (1959. „Halállal a halál ellen”), Vatra i niąta (1960. „A tűz és a semmi”), Poreklo nade (1960. „A remény eredete”). Kötetben meg nem jelent és a hagyatékban talált verseiből összeállított posztumusz kötete: Orfičko zaveątanje (1972. „Orfikus testamentum”).

Stevan Raičković  (1928)  Intim alanyi költő; vallomáslíra, tájleírás, meditáció; zeneiség, kötött formák, nyelvi árnyaltság.

Jovan Hristić  (1933)  Hellén tradíció; intellektuális, érzelmes, retorikus költészet. Klasszicista képletek.

Ivan V. Lalić   (1931–1997) Szelíd lírai hang, műveltség; költői rend; vonzódás a mediterránhoz; bizánci inspiráció.

A MODERNIZMUS MÁSODIK HULLÁMÁNAK PRÓZÁJA

1. A prózában az egzisztencializmus és az abszurd elemeit ötvöző irányzat bontakozott ki az 1950-es évek második felétől.

2. Az előbbi „esztétizáló” irányzat ellenhatásaként lépett fel az 1960-as években az ún. valósághű próza („stvarnosna proza”), amely a dokumentarista módszert vezette be a szépprózába.

3. Mindvégig jelen volt a hagyományosabb prózatípus, melynek keretein belül regionális, önéletrajzi és történelmi alkotások születtek.

Miodrag Bulatović   (1930–1991)

Regionális abszurd: a lét értelmetlensége Crna Gora isten háta mögötti falvaiban vagy a belgrádi külváros kocsmáiban. A háború mint az abszurd lét kicsúcsosodása. – Groteszk naturalizmus, szenny, brutalitás. Bestiális gonoszság. Infernó: különcök, sánták, betegek, bolondok. Fantasztikum. Szimbolikus értelmű történelmi víziók.

Đavoli dolaze (1955. „Ördögök jönnek”, novellák) – belgrádi periféria, alvilág; a vidékről felkerült fiatalember (Bulatović) ezt látta, s példaképei (pl. Camus) hatására ezt a nyersanyagot próbálta egyetemessé tágítani.

Crveni petao leti prema nebu (1959. „Égre száll a vörös kakas”, regény) – regionális naturalista abszurd. Menyegző egy montenegrói porfészekben. Közben a közeli temetőben két részeg sírásó sikertelenül próbál eltemetni egy hullát, odább a fa alatt két csavargó becketti dialógust folytat.

Ljudi sa četiri prsta (1975. „Négyujjú emberek”, regény) – jugoszláv politikai emigránsok és bűnözővé vált vendégmunkások a nyugati alvilágban. Terroristák ideológiával, gyilkosok, szörnyetegek. Nemzeti és eszmei gyűlöletek. Más szocialista emigránsok belekeveredése (csehek, magyarok). A Balkán és a Monarchia rendezetlen számlái miatt dúló vérengzés a civilizált Nyugat fényes nagyvárosainak sikátoraiban. Publicisztikai (fiktív vagy valós?) dokumentarizmus, krimi és kalandregény + szimbolista történelmi fantazmagóriák.

Borislav Pekić   (1930–1992)

Történelem és (anti)utópia. Termékeny és formaváltó író: az újregény szerb változatainak szinte mindegyikét művelte; igazi műfaja az áldokumentum-regény volt.

Vreme čuda (1965. „Csodák kora”, novellák) – az egzisztencialista/abszurd próza mitologikus fajtája: újszövetségi történetek, abszurd, „igazi” változatai. Pekić anticsodáiban senki sem üdvözül. – Realista történetelmondás, biblikus és objektív stílus keverve.

Hodočaąće Arsenija Njegovana (1969. „Arsenije Njegovan zarándokútja”, regény) – áldokumentum-regény: a főhős naplója. Az egykori belgrádi nagypolgárság utóélete, groteszk, abszurd tálalásban.

Uspenje i sunovrat Ikara Gubelkijana (1975. „Ikarosz Gubelkijan szárnyalása és bukása”, kisregény) – áldokumentum-kisregény; ismét abszurd alapötlet, de ezúttal adekvát terjedelemben. Egy műkorcsolyázó meséli életét: különleges, nagy ugrásra készül, a fizika határain; próbálja, próbálja, de folyton fenékre esik. Így jár a német meg-szállók vezérkara számára rendezett ünnepségen is. A szerbek hazafias allegóriának, a németek komikumnak fogják fel. Kénytelen elfogadni az utóbbi értelmezést, évekig komikusként ugrál és zuhan egyre bravúrosabb változatokban, mígnem megundorodik önmagától: újra az igazi ugrásra készül – s kitöri a derekát.

Zlatno runo I–VII (1978–1986. „Aranygyapjú I–VII”, regényfolyam) – a Njegovan-család története az emberiség történetébe ágyazva. Történelem, legenda és képzelet hömpölygő masszája.

Dragoslav Mihailović  (1930)

A valósághű próza képviselője. Mindenki elmondja az életét. Huligánpróza, falusi próza, történelmi regény, politikai dokumentumpróza.

Frede, laku noć (1967. „Jó éjszakát, Fred”, novellák) – a jugoszláv Gulágot (Kopár-szigetet) megjárt magányos főhős szorongásos éjszakai harca egy egérrel; ifjú partizán emlékei harcokról, kivégzésekről; kislány monológja prostituált édesanyjáról és mostohaapjáról; Párizs-mániás vidéki tanárnő és kollégái. (Stílus: nyelvi egyénítés típus, műveltség és életkor szerint; minden novellában más elbeszélő: egyes szám első személy.

Kada su cvetale tikve (1968. „Mikor virágzott a tök”, kisregény) – belgrádi külvárosi bokszoló meséli életét.

Petrijin venac (1975. „Petrija koszorúja”, regény) – parasztasszony-bányászfeleség meséli életét. Kelet-Szerbia; fókuszban az 1945 utáni évek. Család, szomszédok, részeges férj, főmérnök, orvosok, cigányok. Babonák, kuruzslók. Tájszólás, a közvetlen élet-elmesélés illúziója.

Goli otok (1990. „Kopár-sziget”, dokumentumpróza) – a sztálinizmus vádjával száműzött kommunisták szenvedései a szigetbörtön munkatáborában.

Milovan Danojlić   (1937)

Költőként kezdte (Urođenički psalmi, 1956. „Bennszülött zsoltárok”), aztán a próza felé fordult, melyben viszont az esszé felé húz.

Kako je Dobrislav protrčao kroz Jugoslaviju (1977. „Hogyan rohant végig Dobrislav Jugoszlávián”, regény) – valóságpróza: egy különc dilettáns költő életrajza.

To (1980. „Az”, regény) – a főhős súlyos hipochondriával betegállományba helyezteti magát, intézményektől független szabadságra vágyik, írásra adja a fejét, ám ekkor a belső ürességgel találja magát szemközt. (A furcsa címben szójátékos utalás van Tito nevére.)

Dragi moj Petroviću (1986. „Kedves Petrović”, regény) – áldokumentum-regény; egy hazatért disszidens levei Amerikába: milyen a YU valóság. Két vezértéma: 1. a kommunista rendszer bírálata, 2. a csendes, de tartós gyűlölet izzása a szerbek és a horvátok között (a megjelenés éve 1986!).

A kételkedés joga. Lírai esszék – (1979. Válogatott esszék magyar fordításban) – az aktualitásra és a tipikusra érzékeny irodalmi publicisztika, emberi hibák és helyi specifikumok: provincializmus, illetve parvenüség, az ősi értékek elkótyavetyélése, elrugaszkodás a természettől.

Moma Dimić  (1944)

A valóságpróza kezdeményezője és teoretikusa: Ponovo („Újra”) c. esszéjében naturalizmusnak nevezi azt az írásmódot, amely nem a valóság tükrözését, hanem a valóság eredetijének rögzítését tűzte ki célul.

®iveo ľivot Tola Manojlović (1966. „Élte életét Tola Manojlović”, regény) – az író nagyapai nagybátyja, falusi kőfaragó, mondja az életét. Nyelve eredeti tájszólás.

©umski građanin (1982. „Erdei polgár”, regény) – egy közismert belgrádi hobó, Radiąa Terzić alias Babi Papuąka, a YU Che Guevarra meséli életét; értetlenül áll a világ előtt, melyben marxista frázisok pufogtatásával mindenki karriert csinál, de ő, az egyetlen igazi forradalmár, parkokban alszik és rongyokban jár, s mikor elkeseredésében nyugdíjcsalásra vetemedik, le is sittelik.

Aleksandar Tiąma  (1924–2003)

A történelemben kallódó kisember történetei. A soknemzetiségű Vajdaság írója. Fó-kuszban: élet a második világháború éveiben és a túlélőkben maradt nyomok.

Knjiga o Blamu (1972. Blahm könyve, regény) – újvidéki zsidó fiatalember háború előtti gondtalan élete és a háború utáni kiégett énje; a pannon város képei, hangulata.

Upotreba čoveka (1976. Az ember ára, regény) – magyarok, szerbek, németek, zsidók élete Újvidéken a második világháború alatt; erotika és pszichologizálás: az ember érzelmi kiszolgáltatottsága.

Mladen Markov  (1934)

A Bánát írója. Elbeszélések a falu és a parasztok életéről, a bánáti „lassú” mentalitásról. Békés nemzetiségi tarkaság, illetve a béke felborulása a második világháború idején. Fókuszban: az 1945 utáni évek. Kényes témák: államosítás, a németek kitelepítése. – A klasszikus realizmus nyomdokain. Anekdotikusság. Hajlam a groteszkre: különc hősök, extrém sorsok és események: Banatski voz (1973. „A bánáti vonat”, novellák).

Smutnoe vreme I–II (1976–1978. „Zavaros idők”, regény) – történelmi regény a magyarországi szerbekről a mohácsi csata idején. Történelmiség, plusz fantasztikum, álmok, látomások.