INTELEM

TÖRÖK JÖVEVÉNYSZAVAK - Kakuk Zsuzsa

Nyelvtörténeti áttekintés

Az átadó török nyelv

Oszmán-török jövevényszavaink - lefejtve róluk az átvétel során vagy később a magyar nyelvben végbement esetleges változásokat- a  16-17. századi oszmán-török nyelvet tükrözik. Ez a török nyelv igen erős arab és perzsa hatás alatt állott, szókészletét elárasztották az arab és perzsa elemek. Jövevényszavaink hangtani jellemzőit nagyban befolyásolja az a körülmény, hogy átadói nagyrészt nem a Birodalom központi vagy a távolabbi területeiről származó törökök, hanem a hozzánk közelebb eső balkáni törökök voltak. Vagyis a magyarországi Hódoltság "hátországa" nem a távoli Anatólia, hanem a Balkán-félsziget közel eső része volt. Innen töltődött fel a hódoltsági terület katonasága, közigazgatási személyzete s az őket kiszolgáló iparosok, kereskedők rétege. Török jövevényszavaink átadóit tehát a balkáni országokban letelepedett törökök s az ott lakó, eltörökösödött, eredetileg szláv ajkú népek között kell keresnünk.

A déli szláv közvetítés

A kisszámú anatóliai törökség ereje nem volt elég azokhoz a hatalmas hódításokhoz, amelyek egész Délkelet-Európát a török szultán adófizetőjévé tették. A Balkán-félsziget meghódítása után a további hódításokban egyre nagyobb szerep jutott a balkáni szláv népeknek. A hazánkat elfoglaló és megszállva tartó mohamedán katonaság jelentős része szláv származású: bosnyák, horvát, szerb nemzetiségű volt. A hadsereg legértékesebb fegyvernemét képező janicsárok is - közismert újoncozási módjuk következtében - többnyire balkáni keresztény szülők gyermekei voltak. E balkáni szláv származású katonák törökül és szláv anyanyelvükön egyaránt beszéltek. A szláv anyanyelvű katonaság mellett nagy szerep jutott a közvetítésben a törökök elől tömegesen menekülő és a Dunántúl déli részén, valamint az Alföldön letelepedő balkáni szláv lakosságnak. E menekülő balkániak egészen Budáig, Esztergomig felhúzódtak. Mindezek alapján érthető, hogy a magyarok a török szavakat egyszerre hallották török és szláv anyanyelvűek ajkáról, átvételeink egy időben török és szláv forrásból kerültek nyelvünkbe. Jellemzők erre a kettősségre a kettős alakban használt szavak, mint pl. szpáhi - szpáhia, pite - pita.

A román közvetítés

Erdélynek szoros és közvetlen kapcsolata volt a Portával, a törökökkel. Az erdélyi forrásokban előforduló átvételek nagyrészt közvetlenül a törökből valók, de nem zárható ki teljesen a román közvetítés lehetősége sem, így szerepet játszhattak a román alakok pl. a kantár 'mérleg', kilim 'szőnyeg, pokróc', muszuly 'kelmefajta' egykori átvételénél.

A nyugati közvetítés

Nyugat és Kelet kapcsolatainak történetében nagy szerepet játszott az Oszmán Birodalom délkelet-európai és földközi-tengeri terjeszkedése, melynek eredményeként Európa nyelveibe bekerültek a legismertebb török hadászati, kormányzati, diplomáciai, kereskedelmi, vallási fogalmak nevei, mint aga, basa, bég, szandzsák, szultán, kaftán, kávé, mufti, minaret.

Egyetlen olyan egykorú kettős átvételünk van, ahol a törökös és a nyugatias alakváltozat használata nagyjából azonos lehetett: ez az oszmán - ottomán elnevezéspár, amelyből az oszmán variáns közvetlenül a törökből való, az ottomán pedig európai közvetítésű.

Török eredetű szókincsünk

Hadviselés

A hódoltsági terület a hatalmas Oszmán Birodalom egyik kritikus határvidéke, örökös háborúk színtere volt. Érthető, hogy a kor emberei a háborúskodás, a harci küzdelmek szókincséből igen sok szót elsajátítottak: ismerték a török katonaság, a rangok, fegyverek neveit és számos, a hadviseléssel kapcsolatos kifejezést. A török katonaság gyalogságból, lovasságból, tüzérségből és vízi erőből (dunai hajóhadból) és különböző kisegítő alakulatokból állt.

A gyalogság, sőt az egész haderő törzsét a janicsárok, második vonalbéli csapatát az azapok alkották, akiknek száma néha a janicsárokét is felülmúlta. Eredetileg a janicsárokhoz tartoztak a szejmenek, később így nevezték a toborzott zsoldos katonákat is. Eredetileg ugyancsak gyalogos katonát jelölt a haramia elnevezés.

A lovasság első vonalbeli csapata gönüllükből ("önkéntesekből", magyarul gyömlik) állt. Különálló, kisebb lovascsapat volt a beslik vagy besliák "ötösök" csapata. Hozzájuk hasonló kivételes csoportot képeztek a delik, azaz "őrültek", akik különösen veszélyes feladatokat láttak el. A lovasság harmadrangú alakulata volt a jórészt keresztényekből szervezett zsoldos katonák, a martalócok csapata. A lovasság legnagyobb számú és legfontosabb egysége a birtokjövedelemmel, timárral fizetett szpáhiké és zaimoké volt.

A tüzérségnek igen nagy szerepe volt a várostromoknál. Kötelékébe tartoztak az ágyúsok, bombavetők, aknászok. Feltűnő, hogy mindezek elnevezései nem voltak használatosak a korabeli magyar nyelvben. A lőfegyverek használatára utal a nyelvjárási szinten ma is élő, 'sörét' jelentésű szatyma és a köznyelvi kazán szó, amely eredetileg a puskapor előállításához szükséges salétrom főzőüstjét jelentette.

A dunai hajóhad élén a "dunai kapudán", egy-egy hajós egység élén a kapudán állott. A legénység főleg az Al-Duna-melléki népekből került ki, s azaboknak nevezték őket. Emlékeinkben sokféle hajófajta neve előfordul, közülük azonban csak a tombász neve él ma nyelvünkben, az is csak nyelvjárási szinten. Valószínűleg a török hajózás emlékét őrzi kátrány szavunk, amely eredetileg a hajó fájának tartósítására szolgáló anyagot jelölte.

Speciális alakulatok az utászok, fegyverkovácsok, sátorverők, szekeresek, szakácsok, ezek elnevezései azonban csak egy-két adatban fordulnak elő. Kivétel csupán a szarahora kifejezés, amely hidat verő, utat építő, fegyvert szállító irreguláris katonát jelölt. Hírvivők, parancstovábbítók voltak a csauszok. Ők nemcsak a hadseregben, hanem az államszervezet több más területén is működtek.

A török hadseregben a kisebb katonai egység neve bölük és oda volt, általában tíz emberből állt, élükön a bölük basa, illetve az odabasa állott. Egy-egy janicsár egység parancsnokát csorbacsinak is nevezték. Az azonos fegyvernemhez tartozó katonákat magába foglaló nagyobb egység élén az aga, illetőleg basa állt. Az aga helyettese a kethüda - magyar szóhasználat szerint kihája - volt. A basa és kihája tisztségnevet a közigazgatásban is használták. A városokba vezényelt janicsár garnizonok parancsnokát szerdárnak nevezték, de ugyanez a szó jelölte a hadba vonult sereg főparancsnokát, a hadvezért is. A szeraszker vagy cseribasa a tímáros hadsereg egyik katonai vezetője volt, a szeraszker egyúttal a hadvezért is jelölhette. Mindezen szavak kihullottak nyelvünkből, de mindmáig megmaradt az eredetileg hátvédet, tartalékhadat jelentő dandár kifejezés.

A korabeli török fegyverek közül elsősorban a lovasság és a gyalogság által használt védő és támadó fegyverek nevei maradtak fenn, mint a dzsida (lándzsafajta), handzsár (tőr vagy rövid kard), fringia ('finom acélból való') és dömöcki ('damaszkuszi') szablya, illetve kard.

A számos török hadijelvény közül széles körben elterjedt szó volt a boncsok és szandzsák, de nem elsősorban 'hadijelvény' jelentésben. A boncsok főleg a lovak számára készített, gyöngyökkel díszített nyakbavaló ékességet jelentette, s csak másodsorban lófarkas hadijelvényt. Az eredetileg 'zászló' jelentésű szandzsáknak pedig másodlagos 'közigazgatási egység, körzet' volt az általánosan használt jelentése.

Feltűnő, hogy a korabeli életben olyan nagy szerepet játszó sátor török elnevezései nagyon kis számban fordulnak elő forrásainkban. Ennek oka az lehet, hogy a honfoglalás előtti török eredetű sátor szavunk könnyen helyettesítette a török (adir 'sátor' szót. Katonai célú épületet jelentett eredetileg csárda szavunk török előzménye a csardak. A mozgó sereg megállóhelye, szállása volt a konak, amelyből feltehetőleg konok szavunk alakult.

Fenyítő eszközként szolgált a tőrös bot vagy ólmos korbács, a dögönyeg. Egy kalodafajta volt a kalafa, amelyben a megbüntetendő személy lábát megbotozták. A rabok kezére, lábára, nyakára helyezett bilincset csincsérnek nevezték. Ekkor honosodott meg nyelvünkben a rövid nyelű, szíjból font ostor neve, a korbács, s a különös jelentésváltozáson átment, eredetileg gályarabot jelentő pajzán szó.

Közigazgatás

A birodalom legnagyobb katonai és közigazgatási egysége a vilájet volt. Ez több körzetre, lívára, az pedig még kisebb egységekre, náhijékre, illetve kazákra (bírósági körzetkre) oszlott. A tartomány élén a pasa rangú beglerbég állott. Magyar használatban a beglerbég helyett igen gyakori volt a pasa, basa elnevezés; így a budai beglerbégeket is általában budai pasáknak vagy még inkább budai basáknak nevezték. A kormányzó helyettese - hazai szóhasználatban - a kajmakám, illetve kihája, portai képviselője a kapikihája, hírvivője a csausz volt. A tartományi kancellária vezetőjét rézefendinek, az istállók felügyelőjét imrehornak nevezték.

A középső közigazgatási egység, a líva török megfelelője a szandzsák, élén a szandzsákbég állt. A szandzsákbég helyettese az alajbég volt, egyúttal a szandzsák szpáhijainak vezetője. Minthogy a török birodalomban a magasabb tisztségviselőket rendszeresen cserélték, s a tisztségeket könnyen el is lehetett veszíteni, a tisztségétől megfosztott személy jelölésére szolgáló mazur vagy mazul kifejezés általánosan ismert volt a Hódoltságban. A mindennapi élet ügyeit a különféle feladatköröket ellátó alacsonyabb rangú tisztségviselők, felügyelők, az eminek és a basik - magyar szóhasználatban emingek és basák – intézték.

A tartomány birtok- és pénzügyeit pontosan vezetett adókönyvbe, defterbe jegyezték, melynek vezetője a defterdár volt. A hódoltsági terület lakosságára, a rájára nehezedő legsúlyosabb teher a birodalom nem mohamedán népeitől szedett harácsadó volt. Legkülönbözőbb ügyeik intézésekor pedig minduntalan meghatározott baksis adására kényszerültek. A törököknek való adózás, valamint a velük folytatott kereskedelem révén megismerkedtünk néhány török pénzzel és mértékkel. Értéküket nem tudjuk mindig egyértelműen meghatározni, mivel az koronként és területenként változott, a mértékek értéke még a mért anyagtól is függött. A török pénzrendszer alapja, fő számolási egysége a kisméretű ezüstpénz, az akcsa (oszpora) volt. Még kisebb méretű és értékű volt a rézből vert mangur. Az aprópénzként is használt kis fémlapocskát parának nevezték.

A török igazságszolgáltatás helyi képviselője a "török bíró", a kádi, egyúttal a török közigazgatási rendszer legfontosabb helyi embere volt, aki az igazságszolgáltatás, valamint a birtok- és adóügyek mellett még más feladatokat is ellátott. Az igazságszolgáltatás csúcsán a legfelső bíró, a kádiaszker állott. A magasabb rangú és jövedelmű kádikat, jogtudósokat a molla cím illette meg. A kádik mellett mintegy jogi tanácsadóként működtek a muftik.

A törökök rendkívül kiterjedt adminisztrációjában számos iratfajta létezett a hódoltság idején. Közülük a legismertebbek voltak az atnáme 'államközi szerződéslevél, szultáni beiktató diploma', berát 'szultáni kinevezési okirat; adománylevél', fermán 'a szultán kézjegyével ellátott szultáni rendelet, vagy más magas rangú személy írásos parancsa', bujurdi 'magasabb rangú személyek írásos parancsa', teszkere 'szolgálati birtokra vagy javadalomra vonatkozó adománylevél'. A kádi által kiadott jogi határozatot hücsetnek, a mufti írásos véleményét vagy döntését fetvának nevezték.

Iszlám vallás

A muszlim vallási gyakorlatban, a mindennapi élet számtalan mozzanatában, de leginkább a harci kiáltásokban gyakran elhangzott Allah és Mohamed neve. A böjtök és ünnepek nevei közül a bajrám és ramazán volt általánosan ismert, valamint a mekkai zarándoklatot elvégzett mohamedán férfi megtisztelő címe, a hadzsi. A közös vallásgyakorlatok a mecsetekben folytak, ezek vezető papja, a vallási közösség feje az imám, a mellette működő egyházi iskola oktatója a hodzsa volt. A délutáni ima idejét ikindinek nevezték.

A törökök vallási és szellemi életében nagy szerepet játszottak a szerzetesek, perzsa-török nevükön a dervisek. A muzulmán törökökkel szemben a keresztények és zsidók megalázó elnevezése a gyaur és csifut volt, a muszlim hitre frissen áttérteket pedig potornak nevezték.

Öltözködés

Az európai öltözködésnél színesebb, változatosabb keleti öltözködés nagy hatással volt a keleties pompát különben is kedvelő magyarokra. Az öltözködéshez szükséges textilipari és bőripari termékek egy része importált áru volt, más részét hazai műhelyekben állították elő török és bosnyák vagy szerb kézművesek, majd magyar mesterek. A nagyszámú kelmeféle között a legfontosabb a vastag szövésű aba vagy aba-posztó volt, amely elsősorban a katonaság öltözködésében játszott nagy szerepet. Hasonló, sűrű szövésű posztóanyagot jelölt eredetileg a csuha szó, amely azonban a magyar forrásokban már inkább a belőle készített köpenyt jelöli. Vékonyabb szövésű vászon volt a bagazia, a muszuly és a futa. Még finomabb szövésűek voltak a bulya és a kármán-patyolat. Pamut szavunk e korban még az alapanyagát, a gyapotot jelölte.

A gyönyörű török hímzések elterjedésében nagy szerepet játszottak a török hímző és varró asszonyok, a bulyák. Arannyal szőtt vagy hímzett kendő volt a tesztemény. Különösen Erdélyben váltak kedveltté a törökök híres, szövéstechnikával készült, színes szőnyegei, takarói és hímzett párnái. Ilyenek voltak a kilim-szőnyegek, a dívány-szőnyegek és párnák, valamint a kelevet-szőnyegek és párnák.

A török öltözködés hatása a felsőruházat terén érvényesült a legerőteljesebben. Mindenekelőtt a testhez simuló, paszománttal díszített felsőkabát, a török dolmány örvendett nagy népszerűségnek. A szegényebbek öltözködésében játszott fontos szerepet a vastag posztóköpeny, a csuha. Diplomáciai úton került hozzánk a kaftán nevű török díszruha, amit átalakítva lehetett felhasználni. Ebben a korban honosodott meg a zubbony elődje, amely ekkor még egyfajta köntös, kabátka volt. S végül ennek a kornak köszönhetjük az eredetileg különálló vagy a ruha mellső részéhez illesztett kis zacskót, a zsebet. Rövid idő alatt rendkívüli népszerűségre tett szert a prémmel szegélyezett kalpag, amely később a dolmánnyal együtt a jellegzetes magyar viselet tartozéka lett, ugyanakkor turbánt a magyar férfiak soha sem viseltek.

Az ősi török bőrművesség a kifinomult perzsa művesség hatására alakult, és ért el igen magas szintre a 16-17. században. A török bőráruk kezdetben csak kereskedelmi úton vagy hadizsákmányként jutottak el hozzánk, később helyi műhelyekben is készültek. A bőrművesség mesterei leginkább balkáni törökök vagy rácok voltak. Ez az oka annak, hogy idetartozó szavaink között viszonylag nagy számban találkozunk szláv közvetítésű alakokkal.

A fejlett török bőripar mindmáig megőrzött nyelvi emlékei a bagaria és szattyán bőrnevek. Nyelvjárási szinten maradt fenn a török cserző vargák, tímárok neve a tabak vagy a tabakos szóban, s valószínűleg az egykori tímárműhelyek nevét őrzi a Budán és több más városunkban fellelhető Tabán elnevezés. A törököktől két jellegzetes lábbelit kaptunk, a hosszú szárú csizmát és a papucsot. Igaz, a csizma és a csizmadia szó szláv közvetítéssel került nyelvünkbe, kétségtelen azonban, hogy ennek a keleti jellegű lábbelinek a viselete a török korban honosodott meg nálunk. A csizmadiák ragasztószere volt a csiriz.

Étkezés

A török művelődési hatás másik jelentős területe az étkezés. Néhány olyan étel, amit ma jellegzetes magyar ételnek tartunk, pl. a rizs és a hús keverékéből készült töltelék, a pörköltszerű húsételek, a szárított tésztafélék, a törököktől kerültek hozzánk, részben közvetlenül, részben a balkáni szláv népek közvetítésével. Az ilyen tésztafélék közül való a tarhonya és a pite. Igaz, ez utóbbi neve végső fokon görög eredetű, kétségtelen azonban, hogy a hódoltság korában lett ismertté. A peszmet nevű szárított kenyér egykor a hajósok eledele volt. A húsételek közül ismert volt a pasztormány nevű szárított, füstölt hús, bár inkább az ilyen húsnak való vágómarhát értették alatta. A 'mészáros' jelentésű kaszab szó családnévként, s igei származékaiban él ma nyelvünkben.

A török gyümölcsitalok közül a szükséges alapanyagok - narancs, citrom és más keleti gyümölcsök - hiánya miatt egyedül a serbet vált viszonylag ismertté nálunk, bár ezt is inkább importálták, mint itthon készítették. Annál feltartóztathatatlanabbul hódított viszont a kávé. Értékes importáru lévén kezdetben csak az előkelőbb társadalmi rétegek tagjai élvezhették. Fokozatos elterjedését sem drágasága, sem a tiltó intézkedések nem tudták meggátolni.

A hódoltság idején különböző növények is eljutottak hozzánk. Közülük legjelentősebb a dohány meghonosodása. A német eredetű tabak és a török eredetű dohány szó nagyjából egy időben jelenik meg nyelvünkben, de kétségtelen, hogy a dohányzás szokását a törökök terjesztették el nálunk, mint ahogy a dohánytermesztés is balkáni szláv és török hatásra indult meg. A dohányzást kezdetben az állam is, az egyház is erélyesen ellenezte, de eredmény nélkül.

Gyümölcseink közül nevében is őrzi török eredetét a kajszibarack és a kálmánkörte; ez utóbbi eredeti alakja kármánkörte, amelynek előtagja a karaman török népnévből származik. Feltehető, hogy fűszerfélék és különféle más haszonnövények is eljutottak hozzánk, de török nevüket nem vettük át, csak elnevezésük török előtagja utal eredetükre (pl. törökbúza, törökborsó, törökbab, törökbors, törökmogyoró, törökköles).

Feltűnő, hogy virágneveink között nincs török eredetű, a legjellegzetesebb török virágnak, a tulipánnak neve - bár végső fokon török-perzsa eredetű, s azonos a turbán szóval - hozzánk európai közvetítéssel került. A másik jellegzetes török virág, a szegfű egyik fajtája törökszegfű néven lett a magyar kiskertek kedvelt virága.

A két fontos élvezeti cikk, a kávé és dohány mellett a törökök révén ismerkedtünk meg a maszlag nevű kábítószerrel. Zrínyi Miklós nevezetes munkája nyomán vált ismertté az ópium török neve, az áfium. Az erős dohányzás, a szeszesitalok és kábítószerek használatával kapcsolatban honosodott meg nyelvünkben a mámoros melléknév.

A török sütő- és főzőedények leginkább rézből készültek. Rézből készült a szabadban élő emberek jellegzetes főzőedénye, a bogrács, amelynek nevében is a 'réz' jelentésű török szó rejtőzik. Általában réz volt a tepsi, de finomabb tálalóedényként arany vagy ezüst is lehetett. Ugyanez vonatkozik az ibrikre is. A kávézással együtt meghonosodó findzsa viszont finom porcelánból készült. A szemes terményt, gabonát, lisztet, rizst zsákban, török eredetű nevén harárban tárolták. Nagyobb mennyiségű gabona szállítására és tárolására pedig a deszkából készült láda, török eredetű nevén hombár szolgált. Az úti élelmet tároló bőröndöt, a szofrát szétnyitva abroszként is használták. A többféle holmi (ruhanemű, élelem, pénz) tárolására és szállítására szolgáló láda vagy kosár török eredetű neve a szepet volt.

http://www.turkinfo.hu/index.php?oldal=hettema&&hetoldal=hetreszl&&adat=980