INTELEM

A Délvidéki Magyarok rövid története

HUNSOR publikáció

"Minden nemzet szülöföldje és hazája szent. Ha megcsonkítasz egyet, azzal károsítod az egész emberséget." - R. P. Gratry Atya

A ma Vajdaságként ismert terület három egysége - a Bánát (az egykori Temesi Bánság nyugati harmada), a Bácska és a Szerémség - egy évezreden át a történelmi Magyarország déli részét alkotta. A magyar honfoglalás idején ez a vidék három birodalom, a frank, a bizánci és az idonként megerosödő bolgár végvidéke (Belgrád: Nándor-, azaz Bolgárfehérvár) volt. Az államalapítás és a megyerendszer kialakulása után Temes, majd Torontál, Bács-Bodrog és Szerém vármegyék szervezték az itt lakók életét és védelmét. A XIV. század végén a Szerémség és a Duna-Tisza közének déli fele a magyar királyság leggazdagabb, legsurubben lakott és tisztán magyar népességu országrésze lett, amely élénk kapcsolatokat tartott fenn Itáliával. A bácsi földeken a török megjelenéséig 12 vár, 28 város és 529 kisebb település állott, 8 apátsággal és prépostsággal, "hites helyek”-kel. A Szerémség és Bács az ország szellemiekben is legfejlettebb, minden újra fogékony területe volt: kimutatható a humanizmus hatása, elterjedt a huszitizmus, és készült itt magyar nyelvu bibliafordítás is.

A törökök elol menekülo szerbek betelepedése - elsosorban a Szerémségbe - már a XIV. század végén megkezdodött. A Dózsa-féle parasztfelkelés (1514) kétszeresen is tragikus következményekkel járt a déli végeken: az emberek és az erodített helyek pusztulása kitárta a kaput az oszmán hódítás elott, és elso ízben fordította egymás ellen a magyarokat és a szerbeket. A mohácsi csatavesztés (1526) után a török hadak (és szerb-bosnyák-albán segédcsapataik) felégették a déli országrészt, az el nem menekülteket lemészárolták, és rabszolgaságba hurcolták. A török csak 1543-ban, Buda bevétele után vette teljesen birtokba az ország déli és középso részét.

Tájegységek Délvidén

Az elso török összeírás idején (1557-58) a lakosság nagyobb része még magyar volt a Bánság északi területein. A magyarországi hódoltsági területeken - már csak a szüntelen háborúskodás miatt is - kettos hatalom alakult ki: a király mindvégig gyakorolta az adományozási jogot, s az itteni lakosok földesuraiknak is fizették az adót, amelynek behajtásáról a végvári katonaság gondoskodott. A románok tömeges betelepedése is a török hódoltság idején indult meg. (Csak 1641 és 1646 között 10.000 család költözött be a Havasalföldrol menekülve.)

A Duna-Tisza köze 1686-87-ben szabadult fel, de átmeneti nyugalmat csak Savoyai Jeno 1697-es zentai gyozelme és a karlócai béke (1699) hozott. A Tisza bal parti része, a volt Temesi Bánság 1716-ig maradt török uralom alatt, amit több mai településnév pl. Törökkanizsa és Törökbecse is tükröz.

A tisza-marosi és a dunai szerb határorvidék megszervezése két ütemben, 1686 és 1688, valamint 1700 és 1702 között történt. A Balkán nagy részét felszabadító keresztény seregekhez csatlakozó szerbek - mintegy 35 ezer család - Arsenije Carnojevic ipeki (peci) pátriárka vezetésével a török ellentámadás elol menekülve az elnéptelenedett és elvadult dél-magyarországi és szlavóniai területeken telepedtek le. I. Lipót szabadságlevelei (1690, 1691) közösségi jogokat, (görögkeleti) egyházi-oktatási autonómiát biztosított számukra, kivonva oket a földesúri, megyei és katolikus egyházi fennhatóság alól. A Bécsbol igazgatott Határorvidéken (Vojna Krajina, Militärgrenze) nemcsak a Száva mentén húzódó osztrák-török határ védelmét látták el, hanem felhasználhatók voltak a magyar szabadságküzdelmek ellen is. Rákóczi seregei ellen 1703 és 1711 között 30 ezer fegyverest tudtak mozgósítani. A kölcsönösen kegyetlen hadjáratok és a pestis pusztításai nyomán a Duna-Tisza köze a Szeged-Szabadka-Zombor vonaltól délre ismét elnéptelenedett.

Az egész terület udvari kamarai, kincstári birtok lett, ahová sem a magyar földbirtokosok, sem jobbágyaik nem térhettek vissza. Az udvari haditanács utasítása értelmében a szerb parasztok elonyben részesültek a más nemzetiséguekkel szemben. 1716-ban Temesvár székhellyel Bécsbol igazgatott koronatartományt, s azon belül határorvidékeket hoztak létre, ahonnan kitiltották a magyarokat és a zsidókat. A Temesvári Bánságban - a késobbi Torontál, Temes és Krassó-Szörény megyékben - a török kiuzése után 25 ezer, többségében szerb és román, az északi és keleti, Erdéllyel határos széleken kevés magyar túlélő maradt. Az 1736-39-es és 1787-90-es szerencsétlen török háborúk nemcsak területveszteséggel, hanem óriási ember- és anyagi veszteséggel is jártak, különösen a Bánság déli részén. A nagyarányú és szervezett újratelepítés során elsosorban katolikus németeket toboroztak. 1741-tol felszámolták a tisza-marosi és dunai határorvidéket. Kompenzációként szabad királyi városi rangot kapott, illetve vásárolhatott magának a délszláv többségu Zombor, Újvidék és Szabadka; létrehozták a kiváltságos kikindai szerb kerületet; és a tisztek magyar nemességet kaptak. A türelmi rendelet (1782) utáni idoszakban protestáns - többségében református - magyarok, németek és szlovákok is letelepedhettek e vidéken. Ennek köszönhetoen újra magyarok népesítették be a Tisza-mentét, a két Kanizsától Óbecséig, Csókától Torontálvásárhelyig.

A "hosszú XIX. század”: 1789-tol 1914-ig a népességnövekedés, a békés gyarapodás, a gazdasági fejlodés, a közlekedési hálózat kiépülése, az egymásnak feszülo nemzeti újjászületési és reformmozgalmak ellenére is a rendezett nemzetiségi viszonyok, az oktatás-közmuvelodés intézményhálózatának megteremtése, azaz az európai gazdasági és szellemi életbe való újbóli bekapcsolódás egészében véve pozitív idoszaka volt. Újvidéken felváltva választottak szerb és német polgármestert. Odaköltözött 1864-ben a ma is ott muködo Matica Srpska; és az ottani és a karlócai szerb gimnáziumok a legjobbak közé tartoztak az országban — méltán nevezték hát Újvidéket a "szerb Athén”-nek.

Ezt a folyamatot törték meg az 1848-49-es évek eseményei, amelyek során a bácska-bánsági országrész szenvedte el a legnagyobb ember- és anyagi veszteséget, mivel a bécsi kormányzatnak sikerült a szerb határoröket a pesti kormány és a magyarok ellen fordítani. Több ezer fos jól kiképzett és felfegyverzett, ágyúkkal is rendelkezo hadero gyult össze, amely terrorizálta, sot felégette a kormányhoz hu magyar, német és román településeket, elégették az 1840 óta magyarul vezetett iratokat, anyakönyveket. A kegyetlenkedéseket (újvidéki, kikindai gyilkosságok, emberfej-gúlák Zentán és Bácsföldváron, rablógyilkosságok, fosztogatások Zomborban) a több mint 2.000 szerbiai önkéntes (szervianus) követte el; ezek hírére értheto, hogy 10 ezer bácskai magyar, bunyevác és német állt be önként a nemzetorségbe. A szerb követelések nagy részét (szabad nyelvhasználat helyi és megyei szinten, nemzetként való elismerés) 1848 novemberében a Honvédelmi Bizottmány és Kossuth már hajlandó lett volna teljesíteni, de az 1790 óta igényelt területi autonómiát, a Horvátország-Szlavóniával szövetséges Vajdaságot nem. A rosszul felszerelt és vezetett, kis létszámú magyar alakulatok visszavonultak, sorsára hagyva Zentát és Zombort, így 1849. február elejétol - Pétervárad és Szabadka kivételével - 2-3 hónapig szerb-osztrák fennhatóság alatt állt az egész késobbi Vajdaság.

Az 1849 és 1860 között létezo "Szerb Vajdaság - Temesi Bánság”-ban a szerbek kisebbségben voltak a románok, németek és magyarok mellett; a hivatalos nyelv a "német és az illír”, a gyakorlatban a német lett.

Az 1867-tel kezdodo fél évszázad egész Magyarország és a déli területek igazi aranykora volt. Ekkor vált Bácska és a Bánság az ország és az egész Osztrák-Magyar Monarchia dúsan termo éléskamrájává, sot a búzából és a lisztbol boven jutott az európai piacokra. Bár alapvetoen mezogazdasági jellegu maradt, gazdag falvai, modern városai, suru vasúthálózata, forgalmas vízi útjai a fejlett európai országok szintjére emelték, ahol békében éltek és gazdagodtak a magyarok, németek, szerbek, horvátok, szlovákok és románok. Az egy holdra jutó tiszta jövedelem a Bánságban a tiszántúlinak több mint háromszorosát érte el. E rendkívül kedvezo kép árnyoldala az volt, hogy míg a nagy- és törpebirtokosok, mezogazdasági cselédek és földnélküli agrárproletárok többsége a magyarok közül került ki, addig a gazdag- és középparaszti birtokkategóriákban a németek, szerbek, bunyevácok, szlovákok domináltak.

A nagy vízlecsapolások, ármentesítés, csatorna- és töltésépítés hatására egészségesebbé vált a vidék, nott a termoterület, fejlodött a folyami közlekedés. A városok ekkor váltak a szó európai értelmében vett városokká: ekkor épült ki kovel borított út-, víz-, gáz- és csatornahálózatuk, gáz- majd villanyvilágításuk, a városi villamosvasút Szabadkán és Újvidéken. Impozáns középületek emelkedtek a kor divatos eklektikus, népi szecessziós stílusában (a zombori és a nagybecskereki megyeháza, a szabadkai és a többi városháza, bírósági, iskola- és kaszárnyaépületek, templomok). Már ekkor megindultak azonban a ma tetozo kedvezotlen demográfiai tendenciák a magyarlakta körzetekben, a születésszám csökkenése, a népesség elöregedése, európai "rekord” az öngyilkosságban. Mindezek ellenére nott a magyarok részaránya, mivel természetes szaporodásuk meghaladta a nem magyarokét, s a kivándorlók többsége sem magyar, hanem német, szlovák, ruszin, horvát volt. Ugyanakkor eros elmagyarosodás folyt a németek, bunyevácok-sokácok, zsidók körében, amit az azonos vallás is elosegített, míg a többi etnikumot, így a szerbet ez alig érintette.

Az elso világháború kitörésekor több száz szerbet internáltak, és több ezer magyarországi szerb katona állt át a szövetségesek oldalára. 1918 novemberében az elorenyomuló szerb királyi hadsereg megszállta Temesvárt, Baját és Pécset is; november 25-én az újvidéki nagy népgyulésen a bunyevácok képviseloi is a Szerbiához való csatlakozás mellett foglaltak állást. Ekkor a déli országrész lakói 1/3-1/3 arányban oszlottak meg a magyarok, a délszlávok (szerbek, horvátok, bunyevácok), a németek és a többi népcsoport (szlovákok, románok, ruszinok) között. (A boszniai és a dalmáciai eredetu horvát, s részben szerb eredetu bunyevácok és sokácok a török elol menekülve telepedtek le Dél-Magyarországon, Szabadkán, Zomborban és környékén. Katolikus vallásuk okán váltak horvát identitásúakká.)

A trianoni békeszerzodés értelmében a történelmi Magyarország területének (Horvátország és Szlavónia nélkül) 6,5 %-a, azaz 21 ezer km²: a Mura-vidék, Muraköz, Duna-Drávaszög, Bácska és a volt Temesi Bánság egyharmada 1,5 millió lakossal - akiknek közel egyharmada volt magyar - az 1918. december 1-jén kikiáltott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság részévé vált. Az 1910-ben 55,4 %-ban, 1921-ben 51,4 %-ban magyar és német többségu Vajdaság több szempontból is hátrányos helyzetbe került az új államon belül. Az ipar és a közlekedés fejlesztése megállt, és a nemzeti alapon végrehajtott földreform visszavetette a mezogazdasági termelést. A határszélivé vált magyar-bunyevác Szabadka (1910-ben az ország harmadik legnagyobb városa) fejlodése megállt, s a királyi diktatúra bevezetése után adóját több mint kétszeresére emelték. Vele szemben fejlesztették a szerb többségu Újvidéket a Duna-Bánság székhelyét. Mindez belso migrációra és kivándorlásra kényszerítette az itt éloket. A tartomány népessége 1918 és 1940 között 190 ezer fovel gyarapodott, s ebbol 80 ezer volt a "kolonisták”, túlnyomórészt szerbek száma. A "rendezetlen állampolgárságú” nem szlávokat az 1919. február 25-ei minisztertanácsi rendelet kizárta a földigénylok körébol. A létalapjuktól megfosztott magyar béresek, aratómunkások, kisbérlok száma 1921-ben csak a Bácskában megközelítette a 24 ezret - a családtagokkal ez a réteg a magyar népesség több mint 1/4-ét jelentette -; természetes, hogy ezek közül került ki a kivándorlók, a városokba költözok és az ország más vidékein munkát vállalók zöme. A bankoknál és a pénzintézeteknél is végbement a nemzeti szempontok alapján történo "átállítás”: nagy részüket a korábbi, zömmel magyar és német vezetok félreállításával megszüntették vagy szerb bankokba való beolvadásra kényszerítették.

A magyarok társadalmi struktúrája még kedvezotlenebbé vált: 75 %-uk közvetlenül a mezogazdaságból élt, a nagy- és kisiparban foglalkoztatottak aránya 18-20 %, a szellemi és az alkalmazotti kategóriákban még ennél is szerényebb. A többi elcsatolt területhez hasonlóan a Délvidékrol is több ezer állami, megyei, községi alkalmazott, tiszt és tisztviselo, értelmiségi menekült át Magyarországra, szellemi vezetoréteg nélkül hagyva a magyarságot. A folyamatos elbocsátások, kiutasítások indoka a megbízhatatlanság és az államnyelv nem kielégítő ismerete volt.

Sándor király 1929. január 6-án az 1921-es alkotmány hatályon kívül helyezésével szerb királyi diktatúrát vezetett be. Az országot 9 bánságra (banovina) és a fovárosra osztotta. Az 1,6 millió lakosú Vajdaság a 2,1 milliós Duna-Bánság része lett, amelyhez hozzácsatolták a Szerémséget és Észak-Kelet-Szerbiát, félmillió szerb és néhány tízezer horvát, német és szlovák lakossal. Ezáltal a korábban többséget alkotó magyarok és németek aránya nagymértékben visszaesett.

Anyanyelvu oktatás csak az elemi iskola alsó 4, illetve 6 osztályában folyt; Szabadkán muködött az egyetlen magyar tannyelvu gimnázium; a felsooktatás nyelve még a teológiai akadémiákon is az "államnyelv” volt. A félmilliós magyarságnak csupán egy ezreléke szerzett diplomát a két háború közötti idoszakban: hiányzott a magyar tanár, lelkész, orvos, állatorvos, gazdasági és mezogazdasági szakember. A katolikus és protestáns egyházak sokat tettek a nemzeti kisebbségek nyelvének és kultúrájának fenntartásáért, de a közmuvelodés terén aktív lelkészeket zaklatták, bebörtönözték, kiutasították. A szabadkai püspök (1927-tol) a horvát nyelv használatát helyezte elotérbe, és a magyar egyházközségekbe is Zágráb felé orientálódó, bunyevác lelkészeket nevezett ki. Az ügyvédek, orvosok, földbirtokosok által szervezett és vezetett Jugoszláviai Magyar Párt csak 1922-ben alakulhatott meg. Többször betiltották, vezetoit, aktivistáit üldözték, megfélemlítették. Várady Imre, Deák Leó, Prokopy Imre a belgrádi szkupstinában és a népszövetség fórumain, például Genfben adtak hangot a kisebbségi sérelmeknek és próbáltak védelmet szerezni.

1941 áprilisában a német, olasz és bolgár támadás hatására a királyi Jugoszlávia szétesett és kapitulált. A független horvát állam megalakulása után megindultak a magyar csapatok is, és visszafoglalták a Bácskát, Dél-Baranyát, a horvátok lakta Muraközt és a szlovének lakta Muravidéket, a Bánság viszont német kézre került. A Szovjetunió megtámadása után robbant ki - moszkvai utasításra - a szervezett partizánharc. 1941 júliusa és októbere között 35 szabotázsakcióra került sor Bácskában. Egyetlen szervezett partizánosztag muködött, az 58 fos Titel-környéki, sajkási. 1941 decemberétol több csendort, határort és katonát lelottek, így a zsablyai csendorparancsnokot is. Az azt követo tömeges razziákra és kivégzésekre nem elegendo indok a Zsablyára, Csurogra és Újvidékre - részben az egyideju bánáti német akció elol - menekült és ott rejtozo partizánok felkutatása, hiszen azok száma aligha haladhatta meg a százat. A "tisztogató akció”-nak 3.300 áldozata volt, közülük 2.500 szerb ("Hideg napok”).

A három és fél éves magyar uralom elsosorban oktatási-muvelodési téren hozott jótékony változást az ottani magyarok számára (bár a szerb-horvát és a "vend” nyelvet minden iskolában továbbra is kötelezoen tanították). Csalódást is okozott azonban: elmaradt a várt igazságos földreform, amely végre földhöz juttatta volna a kisemmizett magyarokat.

A magyar etnikum II. világháborús vérvesztesége minden bizonnyal megközelíti a 60 ezer fot; a magyar nyelvu zsidóságé a 16 ezret. 1944. október 18-án kezdodött meg a németek és a magyarok táborokba gyujtése. Hivatalos kimutatás szerint a 41 vajdasági munkatáborba 140 ezer németet és több száz magyart kényszerítettek; közülük igen sokakkal betegség és az éhezés végzett. A magyarság lelkiállapotát hasonlóképpen súlyosan terhelték az ellene 1944-45-ben elkövetett megtorló intézkedések, amelyek során Matuska Márton és Mészáros Sándor vizsgálatai és levéltári kutatásai alapján állíthatjuk, hogy minden ítélkezés nélkül 20 ezer magyart végeztek ki. Az áldozatok között százával gyilkolták le a katolikus és protestáns papokat és világi vezetoket a fasisztákkal való együttmuködés - alaptalan - vádjával. (A történtekrol a közelmúltig még beszélni sem volt szabad. Az újvidéki temetoben emlékükre állított kereszteket évrol-évre megrongálják.) A megtorlás, a megfélemlítés és a vezetoktol való megfosztás hármas céljával történo népirtás mellett a magyarság sorsát is megpecsételte a hozzá hasonló vallású és (munka) kultúrájú németek eltunése. A 600 ezres jugoszláviai németségbol több mint negyedmillióan pusztultak el a frontokon, a koncentrációs táborokban és az 1944-45-ös bosszúhadjáratban. A mintegy 330 ezer túlélő Németország nyugati felén talált új hazát.

A vajdasági magyarság megbélyegzett voltát csak részben enyhítette az, hogy igen nagy számú magyar vett részt az antifasiszta harcban (a Petofi brigádban és a vajdasági hadtestekben). Azt sem lehetett eltitkolni, hogy a két háború között a magyarság rendkívül aktív szakszervezeti életet élt, és eros baloldali kötodése volt, viszont polgári és nemzeti hagyományainak még az említése is tiltott volt.

A Vajdaság a Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadító Tanács 1943-as jajcei határozatnak megfeleloen autonóm tartományi státust kapott Szerbián belül. A partizán tevékenységet összefogó Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadító Tanács az országot szövetségi államok és tartományok rendszerében szervezte újjá. 1944 és 1948 között 40 ezer déli telepes család (likaiak, bosnyákok, crnagorácok) 200 ezer tagja között 385 ezer hektár földet osztottak szét a Vajdaságban és Szlavóniában. Ennek 1/10-ét kapta 18 ezer magyar földnélküli. A németeket leszámítva nem került sor nagyarányú kitelepítésekre, lakosságcserére. Ennek ellenére mintegy 30 ezren - foként a magyar hadseregben szolgáltak és családtagjaik, valamint a II. világháború idején betelepített bukovinai székelyek - kerültek át Magyarországra. A beáramlás délrol folytatódott: még 1953 és 1971 között is több mint félmillióan költöztek be a Vajdaságba, s ez a folyamat - a Koszovóból kiköltözokkel - a mai napig tart, aminek következtében a magyarság egyre reménytelenebb kisebbségbe szorul, a tartományon belüli egykori 1/3-os aránya mára 1/6 alá süllyedt.

1956-tól a Jugoszláviára nehezedo nyomás csökkenése miatt a korábbi évek kisebbségi kirakatpolitikájában alapveto változás következett be: a hatalom megtette az elso lépéseket az önálló magyar intézmények megszüntetésére. Minden, a "vertikális önszervezodés”-re irányuló kezdeményezéssel leszámolt. Ezután még költoi metaforában sem engedték meg és turték meg a hasonló követeléseket. Az ilyen alkotások azonnal zúzdába kerültek. Az ún. területi iskolák és a kétnyelvu muvelodési egyesületek eroltetésével fokozatosan elsorvadt az önálló szellemi élet a magyar szórványtelepüléseken. A fiatal nemzedékek megindultak az asszimiláció útján. Ugyanakkor a vajdasági "nemzetiségek”-nek Kelet-Közép-Európában egyedülálló muvelodési és tájékoztatási intézmény-rendszerét hozták létre. A ’60-as és ’70-es években a Magyar Szó címu újvidéki napilapot tartották a legjobb magyar nyelvu lapnak a világon, kituno hír- és kulturális musorokkal jelentkezett az újvidéki rádió és televízió; a Híd, az Új Symposion és a Létünk a legszínvonalasabb magyar folyóiratok közé tartoztak; a Forum hosszú idon át a legeredményesebb határain túli magyar kiadóként muködött.

Az 1974-es alkotmány ugyan ellentmondásosan jelölte ki a két tartomány helyét, valójában azonban Vajdaság és Koszovó csaknem másfél évtizeden keresztül köztársasági jogállást élvezett. A "de-etatizálás”-sal és az önigazgatás kiépítésével már az 1951-es években megkezdodött a köztársasági, tartományi és községi hatalmi központok kialakulása — ezt a folyamatot csak kodifikálta az 1974-es alkotmány.

A Canadanovic-Doronjski-Krunic-Major-féle vajdasági vezetés kiállt ugyan a helyi, elsosorban gazdasági érdekek védelmében, de keménykezu elnyomó politikát folytatott a demokratizálásért küzdo értelmiségiek és nemzetiségiek (magyarok, sot a horvátoknak tekintett bunyevácok) ellen, megakadályozva nemzetiségi alapon létrehozandó ún. vertikális szervezeteik megalakítását, nehezítve anyanemzeteikkel fenntartott kapcsolataikat; megfélemlítésül koncepciós pereket is kreált [az Új Symposion betiltása (1971), Vicei Károly elítélése (1975), a Nyelvmuvelo Egyesület szétzilálása és rendori megfigyelése, a kanizsai tanárok elüldözése, a Sziveri vezette Új Symposion újbóli szétverése (1982)]. Az egyházakra nehezedo - a Szovjetunióhoz hasonló, sot esetenként azt meghaladó méreteket ölto - nyomás itt volt a legnagyobb. A hitoktatást felszámolták, az egyházi közszereplést vállaló pedagógusokat (pl. a kántorként is muködő tanárokat ) elbocsátották, a lelkészek társadalmi tevékenységét, s különösen az ifjúság körében végzett munkát minden eszközzel megakadályozták. A vallásukat gyakorlók nem szerezhettek magasabb képesítést és a társadalom perifériájára szorultak.

1948 után a szovjet támadásra való felkészítés állandósított fenyegetettség-pszichózisa mellett a legveszedelmesebbnek tartott magyar nacionalizmus ellen küzdöttek minden eszközzel. Megpróbáltak kialakítani egy a "budapesti”-vel szembefordítható, jugoszláviai-vajdasági magyar nemzet(iség)-tudatot. A Vajdaság saját, mindenekelott a lakosság 1/4-ét kitevo nemzetiségi polgárai kárára képezett ki egyetemein és foiskoláin egy nagy létszámú, idegen mentalitású értelmiségi és vezeto réteget, amely nem tért vissza az elmaradott déli területekre, hanem ott szerezve állást magának, rontotta a vajdaságiak - elsosorban a nemzetiségi fiatalok - elhelyezkedési esélyeit, és magához ragadta a vezeto posztokat. Ezt az "autonomista” vezetést söpörte el 1988. október 6-án a "joghurt-forradalom”, egy Belgrádból szervezett "spontán” tömegtüntetés, amelyhez a tömegeket az autóbuszokkal, vonatokkal odaszállított foként déli telepesek és leszármazottaik, felsobb utasításra kivezényelt iskolások és munkások adták, akik természetesen arra a napra is megkapták fizetésüket. A kedélyes tüntetok között szendvicseket, üdítot és joghurtot osztogattak — innen az elnevezés is.

1990. augusztus 8-án a jugoszláv szövetségi parlament alkotmánymódosítása lehetové tette az országban a többpártrendszert, így a magyar önszervezodést is. A várt kiteljesedés helyett azonban az 1986-ban a Szerb Tudományos és Muvészeti Akadémia Memorandumában meghirdetett, majd 1989-ben a rigómezei és a belgrádi nagygyulésen Miloševic által megerosített "Nagy-Szerbia” létrehozásáért vívott harc vette kezdetét, amely a JSZSZK szétesésével, szankciókkal, a NATO bombázásával és Miloševic bukásával ért véget.

A vajdasági magyarság legújabb kori történelme egyik legnehezebb idoszakát, az elmúlt évtizedet lezáró 2000. évi választások egy minoségileg új, kedvezobb politikai légkör kialakulását tették lehetové, amely a demokratikus folyamatok kibontakozása mellett a magyarság autonómia törekvési megvalósulásának is kedvez. (forrás: htmh.hu)

/HUNSOR Monitoring/ © HUNSOR

www.hunsor.se/hu/delvidek/delvidektortenete.htm