INTELEM

V.  HEGYEKEN ÁT A CSEH HATÁRON

A keleti végek csendessége borul a vidékre. Elfordul balra a Túr és a határ a földeken keresztül MAGOSLIGETNEK tart. TISZABECSNÉL elérjük a TISZÁT.

Óriási hurkot vet itt a határ, az egész vidéket körülszorítja és halálosan fojtogatja a közlekedési, a gazdasági és kulturális életet. A Tiszán túl vezet a CSAP-BEREGSZÁSZI vasút, átszáll a vonatok füstje és a lakosság mégis teljesen elszigetelten él.A parton batyus emberek üldögélnek.

- Hova készülődnek, urambátyámék?

- Záhonyba mennénk, de egy kicsikét várakozni kell, merthogy nem vagyunk még együtt.

- Mi járatban lesznek Záhonyban? – kérdjük.

- Nono! Csak odáig csónakon megyünk, aztán vonatra ülünk, hogy Nyíregyházán munkát vállaljunk. Nem merhetünk másként a határ miatt.

Hej, ha nem volnának Újlakon a csehek, könnyen célhoz érnek, de így ráülünk a Tiszára, az elvisz bennünket Záhonyig, onnan meg vonaton Nyíregyházára megyünk. Tessék velünk tartani!

Örömmel kapunk az alkalmon.

Lassan összejön tíz-tizenkét ember. A kormányossal tizennégyen vagyunk. Beszállunk és a Tisza hátán leereszkedünk. Két ember felváltva evez.

- Mindannyian tiszabecseiek?

- Csak nyolcan. A szomszéd itt mezőtarpai, amott ketten beregszásziak, aztán a Turbucz sógor Darócra való. Határmentiek valamennyien.

BADALON túl a cseh határ letér a Tiszáról, és fölfelé vesz irányt.

- Szétszaggattak bennünket kegyetlenül – szólal meg újra a tiszabecsi ember. – Azért kell megtennünk ezt a nagy kerülőutat. Nyáron kocsival 50-60 kilométert is meg kell járnunk, ha el akarjuk érni a magyar vasutat Nyíregyházánál vagy Mátészalkánál. Télen megáll az élet. A régi világban átjártunk Újlakra és onnan könnyűszerrel jutottunk Beregszászra vagy Nagyszöllősre. Mind a két város idetartozik ehhez a vidékhez, azok nélkül a nép nem boldogulhat. Tönkremegy minden gazda, mert a nehéz közlekedés miatt nem tudja terményét eladni és nem is tud bevásárolni.

- Tavasszal, ősszel az árvízveszedelem tart bennünket rettegésben.

A sok patak és folyó Tiszabecs felől állandó veszélyt jelent. Hiába védekezünk mi töltéssel, a csehek nem végeznek árvédelmi munkát és az árvíz elkerülhetetlenül ránktör. Ilyenkor az egész vidék víz alatt van. Amíg a Tisza elszakított részét vissza nem kapjuk, ezek az állapotok folyton súlyosbodnak.

- Mi nagyon jól tudjuk, hogy a csehek a beregszászi vasút miatt szállták meg a túlsó vidéket, - folytatja a daróci ember. – Ott élünk Beregszász közelében, belátunk a városba, ott megy előttünk a vonat és mégis úgy érezzük magunkat, mintha a világ végére taszítottak volna minket. Mi még rosszabb helyzetbe vagyunk, mint a tiszabecsiek, mert bennünket a határ és a Tisza közé szorítottak. Mindenfelől veszély. Pusztulunk egymásután.
Hányadik Elzász ez Magyarországon?…

Az ÉSZAKKELETI FELVIDÉK éppoly egységes része Magyarországnak, mint a Dunántúl vagy Erdély. Nem lehet szavakkal kifejezni a trianoni csapás itteni pusztítását! A területeket erőszakkal csatolták el tőlünk egész RUSZINKSZKÓVAL együtt. Ruszinszkót Magyarországnak szánta az antant, de a csehek maguknak követelték azzal az érveléssel, hogy máskülönben lengyel-magyar kapcsolat jönne létre. 
Múlnak az órák és minden evezőcsapás rettenetes panaszszóra nyitja az emberek ajkát. SZALÓKA alatt újra a trianoni vonalban evezünk a Tiszán és Csapig meg is maradunk benne. Elérjük ZÁHONYT, aztán elbúcsúzunk a Tiszától. 

Elsüllyedt országban járunk. Csak a madár szabad erre. FELSŐBERECKINÉL a szomorú BODROGOT lépjük át. Csöndes baktatásban nótát hallunk, de sehol senki. Talán az Ondova üzen a széllel, meg többi testvérfolyója… Később processzióval találkozunk, elöl az ember a megszállt föld felé fordítja a keresztet.

Az országút SÁTORALJAÚJHELY felé fordul. Jobbról kis falu házai látszanak. BORSI község házai fehérlenek ide. A nagy Rákóczi szülőföldje integet a határon át… Egy fejezetet téptek ki a magyar történelemből. 
A vasúti töltés alatt keskeny kocsiút mentén állnak a határkövek. Tanyához érünk. Inkább külvárosi gazdaság, mert alig pár lépésre már az első utcát látjuk. 
Autó jön sebesen, nagy port ver fel. 
- Hamar be a kertbe, mert megfulladunk a portól! 
A kerítéskapun bemegyünk a fák közé. 
- Jónapot! – köszönünk az asszonynak, aki a ribizlibokrok között áll. 
- Jónapot! Úgy látszik, az urak nem ismerősök itt!? 
- Nem vagyunk idevalók. 
- Látom, mert különben tudnák, hogy most cseh megszállt területen vannak. A kerítés itt a határ.

Nem akarjuk elhinni. Megmutatják a határkövet, ott áll a kerítés mentén. 
- Hát így élnek maguk? 
- Így bizony! 
- És templomba hogyan mennek? 
- Van igazolványunk. Azzal megyünk piacra, patikába, a gyerekek az iskolába. 
Megdöbbentően hatnak ezek a szavak! 
A határ még beljebb nyomul a városba, a Szedlák-háztól a vágóhíd mellett a RONYVA-PATAKON folytatódik tovább. Ezután ismét átszel egy vasúti töltést, amelyen a sátoraljaújhelyi kis állomásra vezetnek a sínek. 
A Ronyva-patak a töltés mellett folyik. Ez a szakasz a kisállomásig tart. 
A kisállomásnál ismét híd vezet át a Ronyván és itt még szembeötlőbb a város megcsonkítása. A hídról magunk előtt látjuk a kisállomást; a híd másik felén cseh fináncok és rendőrök állnak. 
Megáll a forgalom, megbénul a piac, az ipar, a kereskedelem. Az elszakított községeket elvágták a gócponttól, ezt pedig a vidéktől, amely a városnak életet adott.

Ha a valóságban, vagy akár a részletes térképen nézzük meg Sátoraljaújhely határmenti terepét, szembetűnik, hogy a csehek a kisállomáson keresztül vezető vasútvonal miatt nyomultak be a városba. 
A vasútvonal ugyanis a budapest-kassai és a kassa-csapi elágazással a nagyállomás és kisállomás között háromszöget alkot, amelynek a cseh területen lévő oldala ívszerű. Ez az ív összekötő vonala a kassa-csapi vasútnak, amelyen most közvetlen vasúti közlekedés van PRÁGÁBÓL KASSÁN át BUKARESTBE. A cseheknek tehát át kellett jönniök ezen az íven, meg kellett szállniok a kisállomást is, hogy ez a vasútvonal a területükre essék. Ez volt számukra a legfontosabb; azzal nem törődtek, hogy a várost és az egész vidéket megcsonkítják. 
A híd végéről lenézünk a patakra. Gyerekeket látunk benne játszani. Papírhajókat vonszolnak és a térdükig sem ér a víz. Pedig azt mondták a csehek, hogy a Ronyva hajózható. 
A kassai vasutat ALÓMIHÁLYIG védi a határ. Innen kezdve a hegyekre fordul és derékban kettévágja az ESPERES-TOKAJIHEGYLÁNCOT. Befurakodunk a NAGYMILIC rengetegébe.PUSZTAFALUN tatáreredetű néppel találkoztunk. Őrt állnak a határon… 
HOLLÓHÁZA felett a SZUROK-HEGY gerincén a HERNÁDVÖLGYBE ereszkedünk le. A határ elzárja Kassa torkolatát. 

TORNYOSNÉMETI felett, a MISKOLC-KASSAI vasútvonalon és az országúton áll a határjelző. Innen vezet a legrövidebb út KASSÁRA, a Felvidék metropolisába, Rákóczi városába. Nappal látni a város tornyait, éjjel a villanylámpák fényét. 
Ismét a hegyek gerincére hágunk. Végiglátni a Kassa felé húzódó IDAPATAK-völgyön. A csehek vasúti fővonalában fekszik NAGYIDA és SZEPSI; az elszakított magyarlakta vidék törzsökös községe mindkettő. 
HIDVÉGARDÓNÁL a BÓDVÁN megy keresztül a határ. A falu végét sorompó zárja le. 
Az ardói állatok a nyári hónapokban a Bódva partjára mennek és ilyenkor mindig cseh területen delelnek. A csehek már többször meg akarták ezt akadályozni, de az állatokat nem tudták kihajtani a vízből. 
A határ itt megkerüli a NAGYKŐ-magaslatot, amelynek a tetejéről végiglátni az egész terepet. Lenn a Bódva-partján a megszállt BÓDVAVENDÉGI, mellette TORNAÚJFALU, tovább TORNAa várral, SOMODI, SZEPSI, balra torkollik a SZÁDELÖI völgy. Bódvavendégitől elszakították a vasútállomást. 
Fehér országút hasítja át völgyet. A hegy alatt Tornanádaskára vezet az országút. A két út hegyes-szöget alkot és ebben a hegyes-szögben jelölték ki a határt. 

Kis kápolna áll a fehér országút mentén. Ajtajában határkő. Aki bemegy, ezen a kövön keresztül lépi át a küszöböt. A magyar-területi lakosok cseh területeken imádkoznak. 
A nádaskai és az ardói országút csúcsában új, emeletes laktanya emelkedik. Feltűnő, hogy a csehek mindenütt a községeken kívül építik fel laktanyáikat. 
TORNANÁDASKA felé közös az országút. Jobbra a HOSSZÚHEGY nyúlik előre. Ez válaszfalat alkot a Bódva-völgye és a Szádelői völgy között. A Szádelői völgyben kitűnő műút vezet KASSA és ROZSNYÓ között, és erre közlekednek a cseh postarepülőgépek is. 
A tornanádaskai országúton egy mészégetőtelepet szakít cseh területre a határ. 
A SZILICEI fennsíkon folytatjuk az utat. Karsztos, kopár vidék. A távolban KRASZNAHORKA felé nyílnak a völgyek s a kopárságot, a határ nyomasztó érzését csak a régi emlékek melege enyhíti. Forró, regényes magyar történelem… 
A BARADLAI tető mellett elhagyjuk AGGTELEKET. Az Aggtelek-trízsi országúton a VASKAPUI vágott útra érünk. Az országút egyenesen lejt előre. Lefutunk rajta. Alig tesszük meg a lejtős út felét, kövekbe botlunk, és mintha lábunk alól vesztettük volna el az országutat.

- Hova tűnt az országút?! 
- Úgy látszik, eltévedtünk. 
- De hiszen nem tértünk le róla! 
Ahogy tanácstalanul állunk, lépéseket hallunk. Favágó ember jön, valamelyik faluba való lehet. 
Hova megy, jó ember? – állítjuk meg az ismeretlent, aki egy pillanatig meghökkenve néz ránk. 
- A kiscselényi erdőbe való vagyok. Szuhafőn voltam bevásárolni egyet-mást. Másképpen nem tudunk megélni, hacsak Pannyiba nem megyünk, de az messzi van.
- Hát ez már cseh terület? 
- Az bizony, a Vaskaputól kezdve! 
Az ember nekibátorodik: 
- Ugye, eltévedtek? 
- Amint mondja, el. 
- Sokan eltévedtek itt. Sokszor autó is leszalad. Csapda ez az út és a cseheknek csak lesbe kell állniok. Aki aztán kezükbe kerül, nem egykönnyen szabadul. Mindenkinek átok ez a határ! Nekünk is, akiket elzártak A hegyek közé. 

Szuhafőre csak bujdosva mehetünk, a többi község meg ezen az oldalon messze esik. Se itt, se ott nem vagyunk. Olykor nagyon elszomorodunk. Akkor, amikor valakit miközülünk, öregek közül, a temetőbe visznek… Elmegy ez is, - az is. – nem érték meg a felszabadulást… És magunkban kérdezzük, hát mi megérjük – e?… 
Besötétedik. Az erdő zúgni kezd. Távolabb hegyi tüzek égnek. Pásztortüzek az éjszakában… 
- Elvezetem magukat, hogy visszajussanak a trizsi országútra – szól az ember és örül, hogy szolgálatot tehet. 
Jó egy órát gyalogolunk, amíg visszajutunk a határra és aztán még egy óra elmúlik, amíg TRIZSBE érünk. 
Másnap folytatjuk utunkat. 
A természet itt gazdagon osztogatja szépségeit. Gyönyörű erdők a hegyeken s a völgyben piciny faluk. A SZÉLESLÁPOSON innen KELEMÉR fekszik a völgyben. Itt lelkészkedett Tompa Mihály. 
Leereszkedünk a SAJÓVÖLGYBE és a hegyekről mezőre futnak a határkövek. BÁNRÉVE a következő állomásunk. A határkövek szeszéjes vonalat követnek. Az ABAFALVI útról átvágnak a vasút felé. Azon túl a SAJÓ kanyarog. Két vasútvonalat érintünk. Az egyik a DOBSINAI, a másik a RIMASZOMBATI.

A vonatok csak a rimaszombati vonalon közlekednek, a dobsinai vasút síneit felszedték a csehek. A sínek végén faoszlop. 
A határhoz közel esik HAMVA község. A magyar nemzeti múlt ismét jajszavát hallatja. Tompa Mihály nyugszik Hamván… 
Bánrévéről derült időben idelátszanak a TÁTRA csúcsai, a Kárpátok koronája. És itt a Sajón facölöpök jelzik a határt. 
SALGÓTARJÁNIG mindenütt hegyek gerincén vonul a határ és hosszú, nehéz út után csak SOMOSKŐÚJFALUN állunk meg, Trianon egy újabb lehetetlenségénél. Somoskőújfalunál a várrom alján állnak a határkövek. A községet meghagyták Magyarországnak, de a határt úgy jelölték ki, hogy az ucca végén lakó emberek száz lépés hosszúságban cseh területen kénytelenek menni, hogy magyar területen lévő házaikba juthassanak. Ilyen a helyzet a somoskői fürdőnél és a bolgárkertészetnél is. 
A KARANCS-hegy tetején keresztül az IPOLY felé kanyarodik a határ. A folyót IPOLYTARNÓCNÁL éri el és IPOLYSÁGIG annak vonalában húzódik. 
A KALONDAI út mentén vezet a LOSONCI vasút. A lakosság Losoncra járt azelőtt. Ma székhely nélkül él. A túlsó vidék hegyközi népét teljesen elzárták és ha Losoncra akarnak menni, magyar területekre jönnek át a vasúthoz. A forgalom és azzal a piac és kereskedelem egészen megszűnt. A palócnépet is kettészakították.

BALASAGYARMATON a hősies magyar ellenállást hirdeti egy márványtábla a városháza falán. A csehek Balassagyarmatot is el akarták foglalni, de támadásuk a lakosság halálraszánt ellenállásán megtört. A cseheket kiverték. Az. emléktábla megörökíti azoknak nevét, akik életüket áldozták fel Balassagyarmatért. A harc emlékeit a felrobbantott Ipolyhíd őrzi. 
DRÉGELYPALÁNKNÁL Szondy vára a bástyája a honti végeknek. 
IPOLYSÁGNÁL ismét és utoljára a lehetetlenségek sorozata következik. HONT községgel szemben TESMAG alatt az Ipolyról letér a határ és a réten keresztül az Ipolysági országútra lép. 
Hont községen túl az országút kétfelé ágazik, jobbra Ipolyságra és balra KEMENCE felé. A határkövek a kemencei országút szélén állanak. Néhány lépésre van az Ipolysági vasútvonal, amely Csata-Párkányra vezet és így a csehek Ipolyságot be tudták kapcsolni a pozsonyi vonalba. 
Közel az Ipolysági fűtőházhoz téglagyár terül el az út két oldalán. Balra van a gyár és a földbánya, az égető azonban cseh-megszállt területre esik. Az országúttól pár lépésre látjuk a vasúti fűtőházat is. Kis árok a választóköz, csak át kell lépni rajta. Magyar beszédet hallunk és mégis tilos az út. Nincs messze a vasútállomás épülete sem és tisztán lehet olvasni a felírást, Ipolyság cseh nevét: SAHY. 

Ezután ismét az Ipolyra fordul a határ. A folyóig sokszor meg kell állni, mert még ezen a rövid szakaszon is a leglehetetlenebb pontokon állították fel a köveket. A szárazhatár az egész trianoni határ csúfságára végződik: egy trágyadomb tövében fehérlik C. S. bevéséssel a határkő. 
Az Ipolytól SZOBNÁL a Duna veszi át a határt. Esztergom tíz kilométerre fekszik innen. Átmegyünk a Dunán és most Görgey útján számláljuk az utolsó köveket az esztergomi harangok szomorú kondulásában...