INTELEM

Lukács István - Mladen Pavičić A SZLOVÉN IRODALOM TÖRTÉNETE

A két világháború közötti irodalom (1918–1941) (Mladen Pavičić)

A második világháború irodalma (1941–1945)

A második világháború utáni irodalom (1945–2006)

Ajánlott szakirodalom

A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI IRODALOM

A szlovén irodalomtörténet periodizációjában napjainkhoz közeledvén az irodalom-történészek egyre nagyobb előszeretettel folyamodnak olyan irodalmon kívüli periodizációs megjelölésekhez, mint pl. a  történelmi periódusok (ezt fejezetünk címe is jelzi), vagy egyes szerzők születéséhez vagy irodalmi indulásához köthető időpontok. Ennek oka természetesen az egyre bonyolultabbá váló, átfedéseket és széttartásokat sem nélkülöző irodalmi irányzatokban és áramlatokban keresendő.

Próbáljuk meg áttekinteni, mi történt a szlovénok lakta területeken az első világháború után.

Az Osztrák–Magyar Monarchia délszláv nemzetei 1918. október 28–án először megalakították a Szlovén–Horvát–Szerb Államot. Mivel azonban Olaszország  közvetlenül a háború után  elfoglalta a szlovén és horvát területek nagy részét, északon pedig az osztrákokkal folytak a harcok a határvonalért, egy jó hónappal később az újonnan létrejött állam az antanthatalmak nyomására arra kényszerült, hogy egyesüljön a Szerb Királysággal, létrehozván a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot. Noha a szlovénok rövidesen rájöttek, hogy az új államalakulat nem váltja valóra álmaikat, mégis nagy lépést tettek előre, hiszen többek között a kulturális fejlődés  útjából elgördült minden akadály – szlovén lett a közélet és az iskolák nyelve, megalapították a ljubljanai egyetemet, új galériák, színházak, könyvkiadók jöttek létre,  és nem sokkal később (1938–ban) életre hívták  a szlovén tudományos és művészeti akadémiát. 

A szlovén irodalom a „moderna” idején Preąeren óta először szinkronba került az európai irodalommal, az első világháború után azonban ismét a lemaradás jelei mutatkoztak, ami még nyilvánvalóbbá vált a harmincas években. Az 1920–as években a legerősebb irodalmi irányzat az expresszionizmus volt, amely a szlovén irodalomban nagy mértékben egybeesett a német és osztrák expresszionista törekvésekkel  (tartalmi szembeszegülés  az impresszionizmus érzéki tapasztalatával, a világ észlelésének esztétikai harmóniájával, az ember széttöredezett lényének, válságának, szorongásainak kifejezésére irányuló  szándék, a civilizációval és kapitalizmussal szembeni ellenszegülés, formailag pedig a bibliai stílus és pátosz követése, az uralkodó műnemben, a lírában a szabadvers túlsúlya, amelynek ritmusa gyakran kötetlen, a ritmikus prózához közelít, a rímek mellett gyakori az egyes mondatrészek paralelizmusa), másrészt sajátos szlovén vonásokat is mutat, amelyek közül a legszembetűnőbb a régebbi irányzatok, elsősorban a „moderna” és a szimbolizmus meghatározó hatása. A szlovén irodalomtörténet–írás hagyományosan az expresszionizmus három változatáról beszél: a vallásos, a proletár–szociális és a kozmikus–vizionális expresszionizmusról.

Legfontosabb képviselői  Srečko Kosovel, Anton Podbevąek, Anton Vodnik, Tone Seliąkar, Miran Jarc és Boľo Voduąek költők,  valamint Ivan Pregelj, Miran Jarc és Slavko Grum prózaírók. Ez utóbbi a korszak legjelentősebb drámaírója is.

A húszas és harmincas évek fordulóján, amikor a délszláv államban, amelyet időközben Jugoszláviának kereszteltek át, fokozódott a nemzetek közötti, gazdasági és szociális válság, és a király diktatúrát vezetett be, a szlovén irodalomban megjelent egy másfajta, egyszerűbb, a valósághoz közvetlenebbül kapcsolódó írásmód, amely sok szempontból ellentéte volt az addig uralkodó, kifejezetten szubjektív beszédmódnak. Bizonyos értelemben folytatása volt a 19. századi realizmusnak, ugyanakkor érezni rajta a „moderna” és az expresszionizmus tapasztalatát. Alkotásmódja előterében a való élet megmutatása áll, hangsúlyos szerephez jut  az egyén életének társadalmi aspektusa, elsősorban a kisemberek (szegényparasztok és munkások) sorsa, a polgári élet képei csak ritkán jelennek meg, akkor is éles kritikai fényben. A baloldali beállítottságú szerzők az olvasók társadalmi tudatosságára kívántak hatni, és bizonyos mértékig befolyásolni őket, ám mindez sokkal kevésbé volt tendenciózus, mint például a szocialista realizmus szovjet szerzőinél. A magyar irodalomban talán a népi írók szociografikus írásaihoz hasonlíthatnánk e műveket.  A szlovén irodalomtörténet, némi terminológiai tanácstalanság után  társadalmi realizmusnak keresztelte el ezt az irodalmat. Elsősorban az elbeszélő prózára jellemző, legjellegzetesebb formája a családi és közösségi életet terjedelmes leírásokban ábrázoló regény, amely az egyén  sorsát társadalmi, osztály– és nemzeti meghatározottságában mutatja be (Preľihov Voranc, Miąko Kranjec). Hasonlóképpen e kor kisebb számú drámái is a realista és naturalista drámából nőttek ki,  és jellemző kritikai éllel rajzolják meg a társadalmi–történeti erővonalakat (Bratko Kreft). Az expresszionizmus virágkorában uralkodó költészet érthető módon itt már nem olyan termékeny, mint a próza, a verseket rendezett, állandó sorok és versszakok, megszokott metaforák, hagyományos formanyelv, beszédszerűség jellemzi (Mile Klopčič, Tone Seliąkar).

Hozzávetőlegesen a fentiekkel egy időben – vagy kissé korábban – indultak a keresztény írók, akik baloldali kollégáikétól eltérő irodalmat képviseltek, amely sok szállal kötődött a német Új Tárgyiassághoz, ezért rájuk is ezt a gyűjtőfogalmat szoktuk alkalmazni. Maradandót elsősorban a költészet terén alkottak. E költők, akik között szép számmal voltak egykori expresszionisták, búcsút mondtak az expresszionista vízióknak, parttalan áradásnak és eksztázisnak, az általuk használt kötött vagy szabad versben a hétköznapok sokszor szándékoltan kemény, konkrét nyelve kapott hangot. Józanul közvetítették az ember lélekrajzát és az őt körülvevő tárgyiasságot (Edvard Kocbek, Boľo Voduąek).  Előfordul, hogy nehéz éles határt vonni a szociális realizmus  és az új tárgyiasság között, ám mivel ez utóbbi ideológiailag kevésbé determinált, mint a szociális realizmus, ide sorolhatjuk  kimondottan baloldali szerzők,  pl. Bratko Kreft, Juą Kozak, Mile Klopčič műveit is.

A két háború közötti időszakban számosan voltak olyan alkotók is, akik kívül maradtak az uralkodó irányzatokon. Közülük a legtöbben a „moderna” hagyományát folytatták, amit az expresszionizmus, szociális realizmus és új tárgyiasság elemeivel tettek termékenyebbé. Sokan közülük megőrizték hitüket az ember egyszeriségében. A költők közül Alojz Gradnik, a prózaírók közül France Bevk, Juą Kozak és Vladimir Bartol emelkedik ki.

A harmincas évek végén a szlovén irodalomban megjelent egy, a szociális realizmussal ellentétes irányzat is, amely az expresszionizmusból indult költőknél egyfajta új szimbolizmusban nyilvánult meg. Az irodalom lényegét a szellemi és formai szépség keresésében látták azok a költők, akiknek költészete az ötvenes években teljesedett ki (Cene Vipotnik, Joľe Udovič).

 Srečko Kosovel (1904–1926)

 Költészete a „moderna” hagyományaiban gyökerezik, különösen a Josip Murn–féle impresszionizmusban, az ő verseiben azonban több az expresszív és szimbolikus elem. Jó példa erre Balada (Ballada) című verse, amelyben egy pillanatnyi esemény (a vadász lelő egy madarat) mélyebb értelmezést nyer, ha tudjuk, hogy a vers keletkezése idején Kosovel szülőföldje, a Karsztvidék, ahol az esemény történik,  Mussolini Olaszországához tartozott, a vadászok pedig olaszok. Idővel költészetében túlsúlyba kerültek az olyan expresszionista elemek, mint a pátosz, a vizionálás és a diszharmónia, sokszor pedig ugyanazok a motívumok térnek vissza verseiben: a Karsztvidék, anya, halál. Két legtisztábban expresszionista műve, az Ekstaza smrti (A halál eksztázisa) című vers és a Tragedija na oceanu (Tragédia az óceánon) című versciklus, amelyek a régi Európa halálát vizionálják, a Tragédia  pedig  az új civilizáció és új ember elképzelésével is foglalkozik. 1967–ben nagy feltűnést keltett Kosovel addig ismeretlen verseinek kiadása, amelyek témája  hasonlít  expresszionista verseihez (ellenállás, a társadalom vádolása, apokaliptikus víziók, új ethosz és emberideál hirdetése egy célelvűen kiteljesedő világfolyamat nevében), formájukat tekintve azonban avantgarde versek voltak (jelszavak, jelmondatok, technikai és matematikai képletek, asszociációk, szürrealista képek). Mivel ő maga konstrukcióknak (vagy röviden kons–nak) nevezte őket, az irodalomtörténet konstruktivista versekként tartja őket számon. Smeh kralja Dade (Dada király nevetése) című versét értelmezhetjük politikai aktualitásként is, az egyes politikai erők tevékenységét betiltó törvény elleni tiltakozásként.

 Ivan Pregelj (1883–1960)

 A húszas évek központi íróegyénisége. Műveiben  expresszionista összetevőkön kívül  számos más elem is van, ami az előző irányzatokhoz, a modernizmushoz és a 19. századi realizmushoz közelíti. Ide tartoznak elbeszélés– és regénytörténeteinek alapsémái, amelyek szinte kivétel nélkül történelmi témát dolgoznak fel a reformáció és ellenreformáció, parasztfelkelések, a felvilágosodás és barokk korából, valamint jellemző regényalakjai (különcök, lángoló szenvedélyű kivételes emberek, törvénytelen gyerekek, csábítók, áldozatul eső ártatlan lányok). Korszerűbbnek hat mámoros, patetikus, biblikusan ünnepélyes, drámai, barokkosan túlfűtött stílusa. Mindez megtalálható Plebanus Johannes (1920) című regényében, amelynek főhőse, a vikárius, a 15. századi pestisjárvány szörnyűséges jelenetei közepette a testiség és a hivatása által megkövetelt szellemiség valamint a hite által szintén tiltott, hatalommal szembeni engedetlenség között őrlődik.

 Slavko Grum (1901–1949)

 Karcolatai és novellái, amelyek beteg emberek szörnyű, szorongással teli, patologikus világát láttatják, a szlovén expresszionista próza legjobb darabjai. A pszichoanalízis hatását érezhetően magán viselő főműve, az  Dogodek v mestu Gogi (1930. Esemény Goga városában) című dráma egy kisváros lakóinak beszűkült, fülledt életét, kiéletlen ösztöneit és indulatait voltaképpen absztrakt szereplőkön keresztül jeleníti meg.  A darab csak a második világháború után kapta meg az őt megillető helyet, amikor a szlovén színházművészet fejlődése lehetővé tette méltó színrevitelét.

 Preľihov Voranc (1893–1950)

 Írásainak középpontjában mindig a kisember áll, aki az igazságtalan társadalmi viszonyok áldozatául esik. Legismertebb művei a Samorastniki (1940. Vadhajtások) című novelláskötet és az első világháborús Doberdob (1940. Doberdó), a háború után  a szlovén Karintiában játszódó Poľganica (1939. Erdei tisztás) és a húszas évek ben egy karintiai szlovén falu életét bemutató Jamnica (1945. Földindulás) című regények, amelyek hőse a falu lakóinak közössége.

 Edvard Kocbek (1904–1981)

 A 20. század egyik legjelentősebb szlovén költője, írója, politikusa és gondolkodója. A keresztényszocialisták képviseletében a második világháborúban a Felszabadítási Front vezetőségi tagja, a háború után magas politikai funkciókat töltött be, majd félreállították, és hallgatásra ítélték. Zemlja (1934. Föld) című versgyűjteményében, amelyet a szlovén irodalomtörténet az expresszionimusból az új tárgyiasságba való átmenet példájaként tart számon, a paraszti vidék, a munka, háziállatok és a táj szépségét énekli meg, de a jelenségek mögött sejthető a metafizikus erők és a transzcendens jelenléte. Szabadversét csak a ritmus választja el a prózától, stílusa és metaforikája a háború utáni modernizmus előfutára, aki a következő generációk legkiemelkedőbb képviselőire hatott. A későbbiekben esszé–, napló– és prózaíróként is kiválót alkotott, az egzisztencializmus jegyében írt Strah in pogum (1951. Félelem és bátorság) című kötet négy háborús novellája a szocialista realizmus uralmának végét jelölő egyik legfontosabb szlovén irodalmi mű.

 Alojz Gradnik (1882–1967)

 Az irodalomtörténet a „moderna” és az expresszionizmus között jelölte ki helyét, nem feledkezve meg az újromantika hatásáról. Gradnik a személyes beszéd, a közvetlen kifejezés költője, akinek lírájában az érett bölcsesség hangját halljuk, s ezért e versek kiegyensúlyozottnak, statikusnak, moralizálónak hatnak. Az ember ellentétek halmaza, amelyek közül a legfontosabb a szerelem és a halál, Eros és Thanatos ellentéte és hasonlósága. A felsőbbrendű ethoszt a nemzetben Poslednje pismo Ivana Gradnika (Ivan Gradnik utolsó levele), és a vallásban  keresi, amelyben a keresztény gondolatok mellett a panteizmus is megjelenik és a legfontosabb gondolat a másik ember felé fordulás V zoreči jeseni (Az érlelő őszben).

 Vladimir Bartol (1903–1967)

 Bartol  életműve tökéletesen kívül áll a kortárs szlovén irodalom irányzatain. Írásaiban Nietzsche filozófiája és a freudi pszichoanalízis erős hatása érződik. Legfontosabb műve az Alamut (1938) című regény, amely a 11. századi muzulmán öngyilkos merénylők történetét eleveníti fel, sokáig visszhangtalan maradt, és csak később  figyeltek fel rá Szlovéniában és a világban.

 A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ IRODALMA

 Az 1941–es év a szlovénok számára nemcsak országuk megszállását és a megszállókkal folytatott harcot jelentette, hanem a testvérgyilkos háború kezdetét is, amelynek következményeit a mai napig viselik. A már korábban is megosztott szlovén társadalom két részre szakadt. A háború előtti parlamenten kívüli ellenzék egy része (a kommunisták, keresztényszocialisták, a Sokol mozgalom tagjai és egyes, elsősorban humán értelmiségiek) létrehozták a Felszabadítási Frontot, amely – főleg miután a kommunisták átvették benne a vezetést – a megszállókkal folytatott háborúval párhuzamosan forradalmat indított el, amellyel a szlovén társadalom másik része néhány háború előtti párt vezetésével nemcsak szembeszállt, hanem a kommunistáktól való félelmében a megszállókkal is szövetkezett. A legtragikusabb események a háború végét követő hetekben történtek, amikor  a győztesek (hozzáférhető adatokból ítélve) 13 ezer valódi vagy vélt ellenfelüket megölték, a háborúban és az azt követő mészárlásokban a mai szlovén területek háború előtti lakosságából  több mint 90 ezer ember esett áldozatul.

A Felszabadítási Front nagy jelentőséget tulajdonított a kultúra fennmaradásának, vezetősége, amelynek tagja volt Josip Vidmar irodalomkritikus és esztéta, valamint a már említett Edvard Kocbek költő, esszéíró, a hatalmi harc területének tekintette a kultúrát. A partizánegységekben, amelyeket a legnagyobb szlovén alkotókról neveztek el, számos kiváló művész volt, a felszabadított területeken kulturális rendezvényeket tartottak. A Felszabadítási Frontnak volt rádiója és tábori színháza. A megszállt területeken kulturális szilenciumot rendeltek el, tilos volt mindenfajta kulturális és tudományos együttműködés a megszállókkal, ami alól részben kivételt képezett az egyetem, a Tudományos Akadémia és a Nemzeti Színház.

A Felszabadítási Fronthoz tartozó írók körében a társadalmi realizmus volt az uralkodó irányzat. A programszerűen kinyilatkoztató, egyszerű formanyelvű, könnyen érthető szövegek, amelyek vezérmotívuma a felszabadító és forradalmi harcokban cselekvő ember, közvetlenül szolgálta a megszállók elleni harcot és a forradalmat.  Azok a szerzők is így kezdtek írni, akik azelőtt egészen másfajta beszédmódot képviseltek, pl. Oton ®upančič, aki hosszú hallgatás után ekkor ismét megszólalt. Nagy lendülettel tömeges irodalmi termelés vette kezdetét, elsősorban a költészetben. A népszerű verseknek, elsősorban népdaloknak számos átirata született a szükség szorongatott állapotában, a táborokban, számos egyszerű ember írt kiváló és megrázó sorokat.

A költészet túlsúlya jellemezte ezt az időszakot, a prózai művek rövidek voltak, a drámai műfajok közül kiemelkedik a humoros jelenet, amelynek mestere Vitomil Zupan volt, és az egyfelvonásosok, amelyeket Mile Klopčič és Matej Bor írt, aki az egyetlen, e korban keletkezett, Raztrganci (1944. Rongyosok) című dráma szerzője is.

Az irodalmi művek illegálisan és a felszabadított területeken jelentek meg. Közülük Matej Bor és Karel Destovnik Kajuh köteteit emlegeti legtöbbet az utókor.

A másik oldalon is voltak kiváló költőegyéniségek, a legérdekesebbek France Balantič és Ivan Hribovąek versei, műveik azonban nem köthetők közvetlenül a háborús irodalomhoz.

 Karel Destovnik Kajuh (1922–1944)

 A partizánköltők közül az ő verseiben valósult meg a legmeggyőzőbben a háborús és az egyéni, intim tematika egybefonódása, leginkább  szerelmi költészetében (Bosa pojdiva, dekle, obsorej – Jöjj, lányka, mezítláb, Samo en cvet, en čeąnjev cvet – Fehér virág, cseresznye virága)  és az anya–fiú szeretetről szóló versekben (Materi padlega partizana – Az elesett partizán anyjához).

  A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁNI IRODALOM

 A háborúban a partizánok győztek, ami egyúttal a forradalom győzelmét is jelentette. A vérgőzös első heteket évek követték, amelyekre a koncepciós perek nyomták rá bélyegüket. A legfontosabb politikai eseményt a Titó–Sztálin konfliktus jelentette, amely lényegesen  megváltoztatta a perek forgatókönyvét is: az elkövetkező évek koncepciós pereinek áldozatait nem a kapitalista imperialistákkal hanem a sztálinista imperialistákkal szőtt összeesküvés nevében ítélték el. A hatalom később kifinomultabb eszközökhöz folyamodott, így az ötvenes évekre az elítéltek száma csökkent. Természetesen ezután is váltogatták egymást a „keményebb” és „puhább” időszakok: a hatvanas évekre a nagyobb szabadság és a kisemberek életszínvonalának javulása jellemző, a hetvenes években a politikai szabadságjogok szűkülését az állam által felvett hiteleknek köszönhetően az állampolgárok mindennapi életének kényelmesebbé válása tette elviselhetőbbé. Josip Broz Tito halála után a nyolcvanas években a hitelek törlesztése nyomán elmélyült a gazdasági válság, amely Jugoszláviában fellobbantotta a soha feledésbe nem merült nemzetiségi és politikai ellentéteket. Mindez 1991–ben kirobbantotta a háborút, amely Szlovéniában 10 napig tartott és 62 emberéletet követelt. Jugoszlávia szétesése után megalakult a független és demokratikus Szlovén Köztársaság.

A második világháborút követő években a szlovén irodalomban egyeduralkodó volt a szovjet mintájú szocialista realizmus, amelynek termékeit itt nem szükséges megemlítenünk, ám ezzel egyidőben megjelent néhány mű, amelyek túlmutattak a sematizmuson, mint például a háború után kiadott első szlovén regény, Ferdo Godina Bele tulpike (1945. Tavirózsa) című alkotása, amely egy vidéki pap életét helyezi középpontjába. A szocialista realizmus viszonylag gyorsan, az ötvenes évek elejére kifulladt. Az ezt követő időszakot az egyre szélesedő pluralizmus jellemzi, amely napjainkban is tart. Ezt szükséges megjegyeznünk annak tudatosításához, hogy a jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy egy korszak legszembetűnőbb jellegzetességeit rendszerezze, azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy egy jelenséggel egy időben (és egyre inkább) párhuzamosan léteznek más, talán kevésbé fontos, főleg a közelmúlt időszakából származó irányzatok is.

Az ún. társadalmi realizmus hozzávetőlegesen az ötvenes évek közepéig tartott. Szerzői elsősorban a vidéki emberekről, parasztokról írtak, nagy – sokszor szentimentális – együttérzéssel, egyre gyakrabban pedig kritizálták a szocialista rendszer bürokráciáját és igazságtalanságait (a lírában Matej Bor, az elbeszélő prózában Ivan Potrč és Ciril Kosmač, a drámában Matej Bor és Igor Torkar).  Ebben az időben megjelent néhány fiatalabb literátor, akik a szociális realizmusból indultak, ám műveikben a városi tematikát helyezték előtérbe, formanyelvük pedig sokkal modernebb volt (Ivo Minatti, Janez Menart, Tone Pavček, Ciril Zlobec, Lojze Krakar, Kajetan Kovič költők, Beno Zupančič, Lojze Kovačič, Vladimir Kavčič, Pavle Zidar prózaírók).  Egyes irodalomtörténészek elsősorban  a fenti költőkkel kapcsolatban intimizmusról beszélnek. A háború előtti irányzatok is folytatódtak, az expresszionizmustól és új tárgyiasságtól kezdve az újromantikáig és szimbolizmusig színesedett a paletta (Edvard Kocbek költő és író, Cene Vipotnik és Joľe Udovič költők, Alojz Rebula prózaíró, Joľe Javorąek drámaíró, Andrej Hieng dráma– és prózaíró).

1960 körül jelentkezett egy új generáció, amelynek tagjai nem sokkal a háború előtt születtek. Intellektuálisan főként az egzisztencializmus hatott rájuk: egy olyan világ, amelyben nincs értelem és érték, értelmetlennek tűnt a szemükben, az emberi élet nemkülönben, amelyben az egyének közötti kapcsolatok kiüresedtek, elidegenedtek. A leggyakoribb témák a félelem és a halál élménye, figyelemreméltó az aktuális politikai kérdésekben elfoglalt kritikus álláspont. Formanyelvükben igen különböző utakon jártak, a legkülönbözőbb régebbi és újabb irányzatokhoz kötődtek, többen a modernizmus útját egyengették (a költészetben Dane Zajc, Gregor Strniąa, Veno Taufer, Svetlana Makarovič, Niko Grafenauer, az elbeszélő  prózában Vitomil Zupan, Dominik Smole, Peter Boľič, Vladimir Kavčič, Lojze Kovačič, a drámában Dominik Smole, Primoľ Kozak, Peter Boľič).

A hatvanas évek közepén a szlovén irodalomban megjelent egyfajta következetes, olykor egészen szélsőséges modernizmus, ezért beszélhetünk radikális modernizmusról, ultramodernizmusról és neoavantgarde–ról. Jellemző a tudatfolyam, a belső monológ, a rendezetlen asszociációk. A két leglényegesebb jelenség  a szabad, szellemes nyelvi játék (ludizmus), valamint a szubjektivitás (a prózában a pszichologizálás) szélsőséges kerülése, a tárgyi világ egyenjogúsítása és középpontba állítása (reizmus).  A legradikálisabb esetben a szavaktól is megszabadultak (konkrét költészet), és grafikai jelek segítségével hoztak létre szövegeket. A drámaírás az abszurd színház mintájára lerombolta a cselekmény logikus építményét. A legfontosabb szerzők: Tomaľ ©alamun és Niko Grafenauer költők, Rudi ©eligo Florjan Lipuą, Joľe Snoj, Marko ©vabič, Emil Filipčič prózaírók, Duąan Jovanović, Milan Jesih, Emil Filipčič drámaírók.

A hetvenes évek második felében a modernizmus alábbhagyott, a modernizmust követő irodalmárok kezdtek a hagyományok felé fordulni és a régebbi eszközöket is felhasználni, ami már természetesen nem hasonlított arra, ami eredetileg volt. Így alakultak ki a posztmodernizmus kezdetei. A líra  témájában, formai motívumaiban a népi, mitikus, szimbolista tradíció felé fordult (Svetlana Makarovič, Ivo Svetina, Milan Jesih, Boris A. Novak), az elbeszélő prózában ismét megjelenik a regény és a novella klasszikusabb formája (Drago Jančar, Branko Gradiąnik, Mate Dolenc), a drámában visszatért az értelmes dialógus, történet és modalitás (Duąan Jovanovič, Drago Jančar, Rudi ©eligo).

A nyolcvanas években nagy visszhangot váltott ki néhány olyan, gyakran hagyományosan megírt regény, amelyekben  az idősebb generációkhoz tartozó szerzők a háború utáni történelem addig tabutémának számító eseményeit dolgozták fel (Igor Torkar, Branko Hofman, Lojze Kovačič, Joľe Snoj).  Ezzel egy időben megjelent egy új generáció. Jól szervezett csoportot alkottak (az írók és a kritikusok a Literatura című folyóirat és az Aleph–könyvsorozat köré csoportosultak), mégis nehéz mindegyikükre jellemző közös nevezőt találni.  Talán legegyszerűbb közös nevező számukra a metafikciós próza (Andrej Blatnik, Igor Bratoľ), amelynek referenciái más irodalmi művek, nehezebb dolgunk van a lírával, amelyben Aleą Debeljak és Jure Potokar között még csak találunk néhány hasonlóságot (palimpszesztek, töredékesség, párbeszéd az  – elsősorban modernista – hagyománnyal), ám egészen más utat jár Maja Vidmar bátor érzéki–érzelmi női költészete, ismét mások Alojz Ihan nagyot csattanó verses történetei.  A szlovén irodalomtörténet–írás e sokszínűségre a posztmodern gyűjtőfogalmat használja, és ide sorolja néhány idősebb szerző ebben az időszakban keletkezett műveit is – a szlovén lírában a legtisztábban posztmodern alkotások Milan Jesih Szonettjei.        

A kilencvenes években a demokratikus új szlovén állam megalakulásával végérvényesen megszűnt az irodalom társadalmi küldetése, amely a nemzeti identitás hordozójának és a politikai viszonyok kritikusának szerepét osztotta rá. Az irodalom felszabadult a nyomasztó feladat alól, ám ezzel legbiztosabb témáját is elveszítette. Kevéssel azelőtt, a nyolcvanas évek második felében számos irodalmár döntő politikai és morális szerepet játszott  a kibontakozó függetlenségi folyamatban, az írószövetség pedig kulcsszerephez jutott, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a legtöbb demokratikus politikai mozgalom és párt az ő falai között szerveződött.

A kilencvenes években és az új évezred elején még nehezebb közös nevezőt találni a fontosabb alkotók számára, akiknek száma, a bevásárlóközpontok világának térnyerésével párhuzamos marginalizálódás ellenére, ma több, mint bármikor a múltban, s ez a szám csak egyre nő. A fiatal alkotók most még jobban szerveződnek, mint a nyolcvanas években, több folyóirat és kiadó  köré csoportosulnak. A nyolcvanas években színre lépő generációhoz hasonlóan tisztelik elődeiket, különösen a költészetben szívesen tekintik a régebbi műveket kiindulópontnak, idéznek tőlük, ami azért nem minden esetben jelent elmélyülést is. A kritikusoknak egyre nehezebb dolguk van a fajsúlyosabb és a kevésbé értékes művek szelekciójával. A fiatalabb költők műveit a posztmodernizmus, neoszimbolizmus, neointimizmus, minimalizmus fogalmak körébe sorolják. Gyakori a nyelvről szóló reflexió, a metafizika olykor programszerű hiánya, a szelíd önirónia. A tárgyi világ ismét az irodalmi alkotások referenciális keretévé vált, a művek kommunikatívak, a szerelem minden, kevésbé „egészséges” formája is gyakori téma; a kilencvenes évek első felében a balkáni háború is számos versben feltűnik (Boris A. Novak). 

Az 1990 után feltűnt legfontosabb szlovén költők: Uroą Zupan, Brane Senegačnik, Peter Semolič, Aleą ©teger, Primoľ Čučnik, Barbara Korun, Taja Kramberger, Lucija Stupica, Miklavľ Komelj. A korszak prózaírónak talán kissé egyszerűbb közös nevezőt találni. A legfeltűnőbb jelenségek egyike a „magas” és „kommersz” irodalom határainak elmosódása – a legkülönfélébb „kommersz” műfajok (krimi, útirajz, fantasztikus regény, stb.) alkotásairól olvashatunk pozitív kritikát a legismertebb kritikusok tollából, és szerzőiket fontos irodalmi díjakkal tüntetik ki. Az elbeszélő művek kommunikatívabbak, mint régebben, jellemző rájuk a filmszerűség, leegyszerűsödnek a történetek, amiket általában egy „laza” elbeszélő mesél el, akinek a látóköre meglehetősen beszűkült, látása éles, az önirónia sem áll távol tőle, és a történetet  általában nem olyan poén zárja, amely legszívesebben magában foglalná az  egész világot. Az 1990 után jelentkezett prózaírók közül a legfontosabbak: Zoran Hočevar, Maja Novak, Andrej E. Skubic, Aleą Čar, Nina Kokelj, Duąan Čater, Mojca Kumerdej.

 Ciril Kosmač (1910–1980)

 A háború előtt rövidprózai alkotásokat írt, amelyek főhőse általában tragikus sorsú, élhetetlen különc; a társadalmi és nemzetiségi kérdéseket (a szlovénok szenvedései a fasiszta Olaszországban) a társadalmi realizmus többi képviselőjénél nagyobb diszkrécióval kezeli.  1946–ban jelent meg Sreča in kruh (Kenyér és szerencse) című kötete. A háború után jelent meg két kisregénye  a  Pomladni dan (1953. Tavaszi nap) és a Balada o trobenti in oblaku (1956. Ballada a trombitáról és a felhőről), amelyek tartalmilag a szociális realizmus termékei, de formanyelvük (asszociációs technika, lírai meditációk, esszészerű elmélkedések) a modern prózához közelíti őket.

 Kajetan Kovič (1931)

 A Pesmi ątirih (1953. Négyek versei) című, igen jelentős antológiában indult, amely a társadalmi realizmus végét hirdette. Fiatalkori lírája intimisztikus, rezignációval telt – megtalálhatók benne az újromantika, szimbolizmus, expresszionizmus, szürrealizmus elemei. Később az értelem hatalma elől a természetbe menekül, részleges nyugalmat talál az ellentétekből felépült világban. Költészetében állandóan középpontban állnak az élet és halál, szerelem és költészet értékei. A klasszikus versformák mestere.

Prózájában is hasonló témákat dolgoz fel: a Ne bog ne ľival (1965. Sem isten, sem állat) című regény főhőse hiába keresi a tökéletes szerelmet, a Tekma (1970. Verseny) című regény hőse az élet és a (non)konformizmus értelmét kutatja, a Pot v Trento (1994. Utazás Trentóba) című regényében a huszadik századi közép–európai történelem fordulópontjain merülnek fel a lét, az elmúlás és a szerelem kérdései. Prózájának alakulásában megfigyelhetjük a modern szlovén próza alakváltozásait: az első regény hagyományosan első személyben íródott, a másodikban a francia újregény és annak szlovén visszhangja szembetűnő, a harmadikban szinte játékosan váltakoznak az elbeszélők, felmerül a szerző és az elbeszélő azonosságának kérdése, stb.

 Lojze Kovačič (1928–2004)

 A szociális realizmusból indult, főképpen a kisemberek intim valósága foglalkoztatta. Prózájában korán integrálta a modernizmus eszköztárát (tudatfolyam, szürrealista álomleírások). Regényeinek témája szinte kivétel nélkül önéletrajzi, írásaiban beszámol legbensőségesebb tapasztalatairól  (Deček in smrt /1968. A fiú és a halál/, Sporočila v spanju /1972. Üzenetek alvás közben/, Pet fragmentov /1981. Öt töredék/ – regények) emlékeiben visszamegy egészen korai gyerekkoráig (Otroąke stvari /2003. Gyerekes dolgok/ – regény). Érett műveiben stílusa egyszerűsödik (Priąleki /1984–1985. Jövevények/– elbeszélés).

Dane Zajc (1929–2005)

 Poľgana trava (1958. Felégetett fű) című első verseskötete átmenet az újromantikus intimizmus és a neoexpresszionista kiáltás között, amely a háborús és a háború utáni gaztettek szemtanújának tanúságtétele. Később az értelmetlennek ítélt emberi lét alapvető kérdései foglalkoztatták, a költő feladata pedig az abszurd meghaladása. Eksztatikus ritmizált szabadverset ír. Költői drámái a széthullás és meghasonlás filozófiai kérdését járják körül. Legfontosabb drámája: Voranc (1978) a második világháborúban játszódik, versben és prózában íródott.

 Gregor Strniąa (1930–1987)

 Verseinek legfőbb ismérve egyfajta mai szimbolizmus. Versein érezni erős vonzódását a metafizikához és transzcendenciához, az archetipikus mítoszok elmélyült ismeretét. Visszatérő motívuma verseinek az emberi lét és a világ értelmetlensége, amit a költőnek szavakba kell foglalnia. Formanyelvét, költői beszédmódját  a népköltészetből eredeztette, innen való jellegzetes versformája: három négysoros versszak, amelyeket asszonáncok kötnek össze. Hasonlóak költői drámái, a legfontosabb: Samorog (1982. Az egyszarvú).

 Vitomil Zupan (1914–1987)

 A második világháború idején számos humoros drámajelenetet írt, figyelmet keltett novelláival is. Legfontosabb műveit 1965 után publikálta, noha már a harmincas évektől kezdve írta őket. Hatással volt rá a dekadencia, egzisztencializmus, neonaturalizmus és modernizmus. Regényeinek főhőse nonkonformista lázadó, kalandvágyó értelmiségi. Legfontosabb regényei: Menuet za kitaro (1975. Menüett gitárra),  Levitan (1982).

 Tomaľ ©alamun (1941)

 Központi figurája annak a generációnak, amelyik a huszadik század hatvanas éveinek közepén radikálisan szakított a hagyományokkal és bevezette a modernizmust. Kezdetben (első kötete, a Poker /Póker/ 1966–ban jelent meg) a klasszikus avantgarde (dadaizmus, szürrealizmus), az amerikai beatnikek költészete és a lingvisztikus költészet hatott rá, a költészet mint asszociációkon alapuló nyelvi játék. Későbbi lírájában  elmélyül a reflexivitás, érzelmesség és szellemesség. A kezdeti szabadverset később klasszikus strófák váltják fel. Harmincnál több kötete jelent meg.

 Rudi ©eligo (1935–2004)

 A francia regény hatását mutató Triptih Agate Schwarzkobler (1968. Agata Schwarzkobler triptichonja) című reisztikus kisregénye a szlovén prózai modernizmus legradikálisabb alkotásának számít. Korai drámái is hasonló irányba mutatnak. Később a posztmodern felé indult, a kortárs életet mítikus szimbolikával kötötte össze (Molčanja /1986. Hallgatások/ – novellák). Késői műveinek politikai tartalma is van: Ana  (1984. Anna) című dráma.

 Florjan Lipuą (1937)

 Modernista technikával (tudatfolyam, szürrealista látomások), kivételesen gazdag nyelven ír gyakran groteszk és szatirikus elbeszéléseket az ausztriai Karintiában élő szlovénok életéről.  Legfontosabb műve a Zmote dijaka Tjaľa (1972. Tjaľ diák tévedései) című, egy szigorú egyházi nevelőintézetben nevelkedő fiú életéről és öngyilkosságáról szóló regény.

 Duąan Jovanović (1939)

 Életművében szorosan összefonódik a drámaírás a darabok rendezésével. Kezdetben az abszurd színház hatása alatt  kifejezetten modernista darabokat írt (Znamke, nakar ąe Emilija /1969. Bélyegek, mire aztán Emilia/), később darabjai realisztikusabbak lettek. Legfontosabb témái a lét filozófikus kérdései és az aktuális társadalompolitikai problematika. Legfontosabb drámája: Osvoboditev Skopja (1978. Skopje felszabadítása), egy gyerek háborús élményeiről szól.

 Drago Jančar (1948)

 Elbeszélő művészetének, drámáinak és esszéinek központi témája az egyén sorsa és a történelem, az egyén és a totális hatalom között feszülő ellentét. A kortárs problematikát előszeretettel helyezi történelmi díszletek közé, ami a jelentést függetleníti a naptári időtől. Beszédmódja kezdetben modernista, majd a posztmodern és a klasszicizálás felé tolódik. Fontosabb művei: Galjot (1978. A gályarab), Posmehljivo poľelenje (1993. Kaján vágyak), Katarina, pav in jezuit (2000. Katarina, a páva és a jezsuita) – regények; Veliki briljantni valček (1985. A nagy briliáns valcer), Halątat (1994. Hallstatt) – drámák.

Aleą Debeljak (1961)

Költői indulására (Imena smrti /1985. A halál nevei/) az a posztmodern meggyőződés nyomta rá bélyegét, hogy már mindent elmondtak és megírtak. Innen eredeztethetők későbbi, elsősorban szimbolista és modernista lírájának  palimpszesztikus idézetei. A továbbiakban egyszerűsödő versbeszédében a modern élet alapkérdései foglalkoztatják, lírájában megjelennek a balkáni háborúra való utalások (Mesto in otrok  /1996. A város és a gyermek/).

Andrej Blatnik (1963)

Kezdetben a metafikció feltétlen híveként ezt a posztmodern műfajt részesítette előnyben, és megírta az azóta is emblematikus szlovén metafikciós regényt (Plamenice in solze /1987. Fáklyák és könnyek/), amely iskolai tankönyv formájában igazi gyakorlótér a források kereséséhez az egyetemi szemináriumokon. A későbbiekben elsősorban az emberek, legtöbbször két ember hétköznapi intim viszonya foglalkoztatta (Menjave koľ /1990. Bőr/), majd bizonyos mértékig elbeszéléseiben a társadalmi valóságot is fókuszba vette (Zakon ľelje /2000. A vágy törvénye/).

  AJÁNLOTT SZAKIRODALOM

 CSUKA Zoltán: A jugoszláv népek irodalmának története. Budapest, Gondolat Kiadó, 1963.

CSUKA Zoltán – HADROVICS László – Boľidar KOVAČEK – Draąko REĐEP – SZELI  István – VUJICSICS D. Sztoján: A szerbhorvát irodalom kistükre. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1969.

FRIED István – LUKÁCS István (szerk.): Hasonlóságok és különbözőségek. Ujemanja in razhajanja. Budapest, Kossics Alapítvány, 1998.

JANE®, Stanko: A szlovén irodalom kistükre. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1973.

KOS, JANKO: Pregled slovenskega slovstva. Ljubljana, Drľavna zaloľba Slovenije, 1975.

LUKÁCS István: A megváltó Mátyás király színeváltozásai a szlovén néphagyományban és szépirodalomban. Budapest, Lucidus Kiadó, 2001.

LUKÁCS István: Közel s távol. Budapest, ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék, 2005.

LUKÁCS, István: Paralele. Slovensko-madľarska literarna srečanja. Maribor, Slavistično druątvo Maribor, 2006.

PÁVEL Ágoston: Válogatott tanulmányai és cikkei. Szombathely 1976.