INTELEM

Megjelent (az interneten is.) Református Kalendáriumban 2005. HMRKE - Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház

A Drávaszögben könyörög valaki

Borkó Julianna életéről

I.

A Drávaszögben fekszik Kopács, a vízifalu. 1869-ben 1412 lélek lakja. A határ óriási, 27 ezer hold, de ennek nagy része holtág, hínáros víz, tó, vagy áradásjárta legelő meg erdő. Csodálatos bőségű helyei ezek a nagy halászatoknak.
Földműveléssel is foglalkoznak, de az igazi foglalkozás a halászat. Az egyház régi jegyzőkönyvében olvasható, hogy 1821. július 4-én, délután hét órakor “egy szörnyű sebességű, öreg diónyi nagyságú jégeső az egész határt elpusztította úgy, hogy majdnem teljesen nyomorba jutott a lakosság”. Azonban: “Az irgalmas és jóltevő Isten Kopácsnak a vízen csinált aratást. Mert december tizedik napján a nagy Tóban halászni kezdvén, 15-ig több halat fogtak kétezer mázsánál, úgyhogy minden kasaik, sőt hálóik megtelvén, kéntelenítettek egy ideig felhagyni a halászattal.”
A nagy halászat zsákmányáért, írja tovább a kopácsi krónikás, 12 ezer forintot, vagyis hatvan mázsa rézpénzt kapott Kopács. Az uraság hat ökre izzadva és nyögve vontatta át ezt a hatalmas pénzösszeget Bellyéről Kopácsra.
Régen, a hal volt a nagy földi áldás az egész község számára, a hal, melynek képét rátették sok kopácsi ház homlokzatára. A halászat rendjére tóbíró ügyelt, akitől az esküt a kopácsi prédikátor vette ki minden évben. Az 1819-ből származó esküforma szerint így kellett hitet tenni a tóbírónak:
“A tóra és rekeszekre magad dolgainak félre tételivel hűségesen gondot viselsz! A tóból való jövedelmet nem pazarlod, magad hasznára nem fordítod; hanem annak idejében azt az egész Halászi Társaságnak minden hiba nélkül kezéhez adod, és igazán elosztod… Az Isten szegényeiről, az Eklézsia Szükségeiről és az Egyházi szolgákról el nem feledkezel…”
A tóbíró felügyelete alatt folyt a halászat a “szerekkel”. Szereknek nevezték a halászszerszámokat: a vejszet (melynek felállításához igen nagy ügyesség kellett, de ez öröklődött már a halászoknál, hiszen ez még finnugor halászási mód), a varsát, a pesztert, a marázsát, a szoknya- és pöndőhálót, a butóhálót, a szigonyt, a sujét (melynek őrző madzagját csendes éjszakákon a füléhez köti a halász, hogy hallja, mikor megütközik benne a hal…), a halászvasat (amelyből a kijevi múzeumban is látható egy példány). Ezekkel a szerekkel halásznak eredményesen, hasznosan és nagy kedvvel.
Ha idegen vetődik is a faluba, az úgy megkedveli hamarosan ezt a kedves életmódot, és e szép falut, hogy nem megy el innen. Mint a szólásmondás tartja: “aki ide betelepszik, az többé ki nem mén!”
A betelepedett férfi asszimilálódik a kopácsiak között, s felesége is felteszi a “bugafikető”-t, amiről a drávaszögi református magyar nő messziről megismerszik.
A falu lakossága valószínűleg a reformáció kezdete óta református. Hogy ki alapította a kopácsi egyházat, nem tudjuk. Lehet, hogy Sztárai, a szomszéd Laskó reformátora, vagy Kopácsi, vagy valamelyik kortársuk.
A templom építési ideje is ismeretlen. Az egyházi krónika szerint már a magyarok bejövetele előtt is ott állt a vízparton a templom: “némellyek tulajdonítják a görögöknek, némellyek a gótusoknak.” A roppant vénségű templom 1666-ban leégett. “A megégés után nádfedelű volt 1749-ig. ” A mai templomot pontosan a régi helyén, annak fundamentumán, 1804-ben építik a kopácsiak. 11079 forintba kerül. 1848-ban a nép elszaporodása miatt mellékhajót építenek hozzá.
Évszázadok óta mindig templom áll hát a kopácsi víz partján, oly közel a vízhez, hogy a halászladikok ott kötnek ki a torony alatt. Ez a torony útmutatójuk, amikor a nagy vizeken úsztatnak csitlinek nevezett könnyű halászladikjaikon, és ennek a toronynak harangszava vezérli őket haza, mikor meglepi őket, kint a vízen a tejfehér és áthatolhatatlan, minden tájékozódást megakadályozó drávai köd.
Egy keserű szájú prédikátor 1821-ben ezt írja a kopácsiakról: “Bizonyosan beszélik az akkori öreg emberek, hogy ők az Attyoktól sem hallották, hogy valaha ebben az eklézsiában valamely Prédikátor meghólt volna, amelyből azt láthatni, hogy ebben az eklézsiában eleitől fogva nyakas, és a prédikátort hamar megvető emberek laktanak”. A megállapítás nem minden időre érvényes, mert voltak lelkipásztorok, akiket szerettek, sőt egy megható kérvény is fennmaradt a régi időkből, melyben a kopácsiak az egyik eltávozni akaró lelkipásztorukat esedezve kérik, hogy ne menjen el tőlük.
A prédikátor és a nép szoros közösségben él együtt. Nem csak a templomban, hanem a közösségi élet minden vonatkozásában szükségük van a prédikátorra. Előtte kötik meg móring leveleiket századokon át, vele eskettetik meg kötelességük szoros teljesítésére a tóbírót, meg a bábát.
A 19. században még egyre nő Kopács lakossága, úgyhogy még a templomot is meg kell nagyobbítani, és segédtanítót is kell tartani. Nincs egykézés, erős esküvel elkötelezett kopácsi bábák vigyáznak a népszaporulatra: “Az Igaz Isten, ki Atya, Fiú és Szent Lélek, tellyes Szent Háromság, egy bizony, örök Isten, tégedet úgy segéllyen -hangzik a bábai eskü -, hogy ezen Hivatalodban az Istent féled… a gyermekek életben való megmaradásokra vigyázol (2Móz 1,17). A Szülésnek idején az Asszonyi Állatokat vígasztalod. (1Tim 2,15) Minden tehetséged szerént az erőtelen szülendőket és szülőket erőtelenségekből Isten ereje által minden bűvölés és bájolás nélkül, emberi erőd és tehetséged szerint, Isten neve Segítségül hívásával erősíted…”
Egy ilyen esküt tett bába volt ott, mikor 1869. január 16-án, az egyik kopácsi házban megszületett Borkó István kopácsi gazda, és Csapai Éva kisleánya: Julianna.

II.

A Borkó család emberemlékezet óta kopácsi család, és református család. Nevüket meg lehet találni az egyház régi jegyzőkönyveiben, az egyházi “belső” emberek közt, és a régi kopácsi temetőben, ahol minden sírfeliratot egy lehajtható fatábla véd az idő viszontagságaitól. A táblát fel kell emelni, és alatta megolvasható a halott neve.
A család tagjai gazdálkodó emberek, de van köztük halász is. A kislány első emlékei a családi házról és a templomról valók. Juliska hat éves, mikor meghal édesapja, a dolgos és templomos parasztember. Ettől fogva az anyai nagyapa, Csapai Sámuel pótolja a gyermek számára az édesapai szeretetet.
Csapai Sámuel jómódú gazda, bíró, presbiter és komoly keresztyén, akinek házánál fő helyen áll a Szentírás és az öreg Szikszai imádságos könyve.
A templomban nem sokat kap immár a vágyakozó, éhes lélek, mert a racionalizmus kezdi már diadalát ülni a szerencsétlen magyar református egyház felett is. Ha mégis elmennek a templomba, az már inkább csak kegyeletes szokás. De ha az “igehirdetés”-nek nevezett értekezés nem is tud adni semmit az éhező lelkeknek, hát legalább a közös ének az, ami felüdíti őket. Ezért mennek a templomba, és azért, hogy a Bibliából felolvasott igét megfigyeljék.
Ezért van ott minden vasárnap Csapai Sámuel is egész háznépével és kis unokájával. Télbe, nyárba egyaránt. Télen ködmönben ülnek ott a népek, meg csurupéban. Az asszonyok, lányok piros csizmát viselnek mind ékesen, makulátlan tiszta csizmát, amelyet vállukon hoznak a templomig, és ott húznak fel a templom ajtóban, levetvén a régi csizmaszárakat, amikben a templomig a sarat gázolták.
Zeng az ének szépen, de Jézus neve ritkán hallatszik. Az általános műveltségről, az erkölcsről, a hasznos életről és más egyéb ilyen dolgokról értekezik a vén tiszteletes úr az unatkozó parasztoknak és halászoknak. A Lélek nem zúdul meg, hogy magával ragadjon prédikátort és hallgatókat egyaránt.
Jézus nevével csak otthon találkozik inkább a gyermekleány, az esti házi istentiszteleteken. A Szentírásból és az áldott öreg Szikszaiból kicsillog feléje Jézus drága neve.
Iskolába kerül, de a református iskola lelkileg csak keveset tud nyújtani a kis református leánynak. Pontosan megtanítják ott Szent Dávid minden zsoltáraira, de lelki táplálékot nem adhat neki az iskola, mert maga a tanító sem hívő ember. Jó ember és pontos ember, nem lehet reá mondani azt, amit egyik eltávozott elődjéről írt a kopácsi krónikás: “Inkább a puskát, mint a hivatalát szerette”. Ő szereti hivatalát, oktatja a rábízott gyermekeket. A falusiak szeretik, mert a népoktatás mellett ért a marhagyógyításhoz is. Mikor egyszer nagy tűzvész csap fel a faluban, akkor a tanító úr élete kockáztatásával oltja a tüzet. Példaképpen állhat takarékos élete is a falubeliek előtt.
De hit az nincs benne, mint ahogy nincs a papjában sem. Hosszú életet kap ajándékul Istentől. A háború alatt összekuporgatott minden vagyonát hadikölcsönbe teszi, és minden vagyona elértéktelenedik. A régi tanítvány, Borkó Julis elmegy hozzá egyszer, már akkor megtérve és idősen ő is. Elmegy és vigasztalja, bizonyságot téve az elkeseredett és aggódó ember előtt a gondviselő Istenről. A keserű vénember csak legyint az Isten nevére:
- Hagyd abba, Julis, hagyd abba…
De ha ő nem is akar tudni a Gondviselő Úrról, Isten tudni akar róla. Julis néniék a régi tanítványok a Lélek indítására gyűjtést indítanak a volt tanítójuk számára, s szekérrel gyűlik össze a búza és egyéb jó. Dúsan ellátják a vén tanítót. Borkó Julis megint meglátogatja s ekkor azt mondja neki a tanító:
- Julis, most látom, hogy van, van gondviselő Isten! - és lehajtotta galambősz fejét és sebesen hullottak vén szeméből a könnyek.
A gyermek úgy kerül ki az iskolából, hogy nem találkozik ott Jézussal. Úgy kerül ki minden vasárnap a templomból is, hogy nincs ott találkozása a Lélekkel. Emésztő lelki szélcsend van a falu és az egyház felett. Nincs Lélek, nincs mozgás.
A nem hirdetett, vagy rosszul hirdetett ige miatt, mint a drávai köd, lassan, észrevétlen meglepi a falut a hitetlenség köde. Az egyháztól immár semmit sem kapnak a vágyakozó lelkek. Azért akik még vágyakozók, elmenekülnek. A jószág is oda mén, ahol van legelő!
A vágyakozó lelkek egy része is odahagyja régi egyházát, és elmegy a szektásokhoz, ahol úgy érzi, több lesz a lelki táplálék. Egyetlen évben, 1898-ban harminchét lélek tér ki a kopácsi egyházból, és megy át a nazarénusokhoz, ahol a maguk módja szerint buzgó és forró áhítatú vallásos életet kezdenek élni.
Az egyház azonban nem akar felébredni, még az sem tudja felébreszteni, hogy tömegesen menekülnek ki belőle a lelkek. Tovább tart a templomban az üres beszéd, a “zengő érc és pengő cimbalom”. És az egykor egyhitű, egységes falu immár három részre szakad szét a 19. század végén. Az egyik rész, mint Sodomából Lót, visszatekintés nélkül kimenekül az egyházból, a másik rész nem törődik többé az egyházzal és a korcsma köré tömörülve éli háborítatlanul bűnös életét, a harmadik rész - és ehhez tartozik a Borkó család is - megmarad az egyház mellett maga sem tudja, hogy miért, hiszen az egyház nem képes őket lelkileg táplálni. De megmaradnak, mint ahogy az ember megmarad a szélütött, nyomorék, süketté és vakká lett nagyszülei mellett. Megmaradnak és élik a látszat szerinti keresztyén életet. A fel nem ébredt, a közömbös lelkek között ott van Borkó Julianna is.
Élete ekkor nyílik ki szép ifjúságban, s kislánysorból alig hogy kikerül, már férjhez is megy 16 éves korában. Így emlékszik erről az időről:
“Nem is vettem észre s már 16 éves vagyok, és miként a kertész tavasszal a kicsiny virágot átülteti, úgy engem is, Atyám, a Te jóságos kezed áthelyezett a családi élet boldog, édes kertjébe. Te mondottad: Nem jó az embernek egyedül lenni, és amidőn az első emberpár kezét egymásba tetted, megáldottad őket, mondván: gyümölcsözzetek és sokasodjatok. És valóban úgy van, mert akiket a Te áldásod kísér e paradicsomba, sok örömvirág nyílik a tisztakeblűek számára. És ezt az áldást hogy írjam le, mely engemet is lépten-nyomon kísért. Uram, adhatsz-e nagyobb örömöt, mint midőn az anyaság érzését adod? Midőn hamar, egy és fél évre egy kedves gyermekkel (fiú) ajándékoztál meg. Óh, milyen boldogság, mily végtelenül drága gyümölcs. Az asszony méhének gyümölcse jutalom, azt mondja az Írás. Uram, ezt a jutalmat én anélkül kaptam, hogy szerettelek és szolgáltalak volna téged.”
Bizony a fel nem ébredt lélekben nincs semmi hála az ajándékozó Isten iránt, csak önfeledten élvezi az életet, melynek minden szépségét, ékességét, jóságát magától értetődőnek tartja.
A kisfiú az anyai kebelen boldoggá teszi a 18 éves fiatal anyát. Ahogy nő a gyermek, úgy nő vele az anya boldogsága is. Sőt meg is sokasul, mert néhány év múlva újabb gyermeket ad neki Isten. Így emlékezik erről:
“Bár én áldásodért háládatlansággal fizettem, Te engem hét évre ismét egy aranyos kisleánykával ajándékoztál meg. Van-e a világon nagyobb boldogság, mint ilyen két nagy és drága kincsnek birtokosa lenni? Óh, Uram, mily végtelen jó vagy Te, hogy azokat is szereted, akik Téged nem szeretnek, azokat is körülveszed áldásoddal, akik Veled nem is gondolnak. Engedd, óh Uram, hogy lábaidhoz leboruljak, és töredelmes szívvel megvalljam előtted, hogy én csak ajándékaidnak örültem, Rólad pedig, áldások adójáról megfeledkeztem.”
Az Élet, a Boldog Élet napja fényesen ragyog a fiatal édesanya arcán és szívében. És akkor hirtelen, olyan váratlanul, mint Saulnál a damaskusi úton, megjelenik életében Jézus Krisztus. A fájdalmak sötét ösvényén indul el feléje Borkó Julianna.
A kétéves és három hónapos kisleánya hirtelen meghal. Jajgatás és mély gyász tölti be a fiatalasszony szívét. Így emlékezik erről az időről:
“Óh, Te drága Jézus, kisdedek barátja, ha Téged akkor ismertelek volna, milyen nyugodt szívvel adtam volna át gyermekemet a Te kezedbe. De én, balgatag, nem tudtam, hogy Nálad nagyobb boldogságra talált.”
Szíve és élete ott a kis holttest felett megtelik rettenetes fájdalommal, mély kétségbeeséssel, jajos panaszokkal. A nemrégen még boldog asszonyt a virágzó fiatal teremtést annyira megtöri a fájdalom a kisleánykája koporsója felett, hogy szívbajt kap. “Nem is csoda - mondja felébredt korában - hiszen nem volt sebeimre orvosság. Hozzád pedig, Te drága orvos, én Jézusom, nem fordultam. Te kinyújtottad felém kezedet, hogy meggyógyíts, de én nem láttalak Téged könnyeimtől!”
Az áldott Orvos nem mehetett oda a fel nem ébredt lélekhez. Így nem maradt más orvosa, csak az Idő. Az pedig tökéletlen orvosa csak a mély sebeknek.
Minden megmaradt szeretetével a megmaradt egyetlen fiát veszi körül. És úgy látszik, hogy ebben a kedves, szelíd, engedelmes fiúban találja meg boldogságát:
“Elérte már fiam a huszadik évet és az Úr melléje egy hozzá hasonló és jólelkű élettársat adott. Úgy éreztem, ki van pótolva veszteségem és életünk egén felragyogott a boldogság fényes napja, nem volt hiányom semmiben. Egymást szerető lelkek társaságában s az örömök élvezetében elfelejtettem, hogy még valaki is van, akinek keze ismét helyreállította előbbi boldogságomat. Uram, hálaadó imádsággal kellett volna elibéd borulni, és érettök szüntelen könyörögni, hogy midőn nekem adtad őket, tartsd is meg számomra őket. Óh, én könnyelmű bűnös, mennyire elhanyagoltam anyai kötelességemet és lelkem üdvét. Atyám, légy irgalmas nékem, szegény bűnös leányodnak!”
Egyelőre zavartalan boldogságban élnek. A jó, kedves fiú már 11 hónapja éli boldog házaséletét, kedves feleségével s Borkó Julianna szeretettel gyönyörködik bennük, “amidőn - mint mondja - váratlanul, nagy hirtelen megdördült az ég s kitört a borzalmas vihar, és a boldog családi hajlékot szétdúlta”.
Egyetlennapi betegség után, 21 éves korában meghal a kedves fiú, fiatal özvegyet és egy kimondhatatlan bánatú összetört szívű édesanyát hagyva hátra.
“Megkövülten, némán és könnyek nélkül néztem, hogy mi történt. Nem akartam elhinni, hogy valóság.”
Kiteszik a holttestet az udvarra. Köréje sereglik a gyászoló gyülekezet. Kivezetik a koporsó fejéhez a gyermeközvegy mellé a halott mély bódulatban lévő édesanyját, aki úgy megy, mint az alvajáró. A lelkész kinyitja a Szentírást, és mivel vigasztalni nem tud, (lélek nélkül nem lehet vigasztalni), hát legalább szépen meg akarja ríkatni a gyászoló gyülekezetet. Ezért ezt az igét veszi fel a koporsó mellett: “Elesett a mi fejünknek koronája…” (JerSir 5,16)
A gyászoló anya erre az igére feleszmél: “Feljajdultam: Én Istenem, én Istenem, hát csakugyan elesett a koronám? Hát ezután már csak bánat, siralom lesz az életem?”
Roskadozva kíséri ki a koporsót, amelyben úgy érzi, fiával együtt minden boldogságát is eltemették. 1906. november 1-jén történt ez.
Nagybeteg lesz a gyászoló Borkó Julianna. Szívbaja kiújul. Csak a halálért tud imádkozni. De az Úr szerencsére nem hallgatja meg a balgatagul mondott imát. Erről később így emlékezik:
“Én drága Megváltóm, én kívántam a halált, és mi lett volna vélem, ha akkor elődbe ítéletre kellett volna állanom? Örök kárhozatra estem volna, mert életemet még nem adtam által Teneked. Miként imádjalak hát Téged, hogy napjaimhoz még napokat toldottál. Te akartad, hogy a halál helyett életem legyen.”
Igen, a predestináló Úristen másképpen akarta, mint a gyászoló anya. A nagybeteg Borkó Julianna karácsonytájban a gyógyulás útjára lépett.
Karácsony estéjén kopogtak a betegszoba ajtaján. Borkó Julianna egyik kedves rokona, Csapai Eszter (özvegyasszony) és még két másik asszony eljött meglátogatni a Szeretet nagy estéjén a mély bánatú, betegszívű asszonytestvért. Odaálltak a sötétedő estében a betegágy köré: Czövek Jánosné, született Lövött Julianna, meg özvegy Dömse Andrásné, született Czövek Judit. És valamelyikük hangja melegen felzendült Borkó Julianna betegágya és lelke felett:
“Eljöttünk hozzád, de nem mint Jóbnak ártalmas vigasztalói.”
A Lélek mondatta ezt ott valamelyik egyszerű asszonnyal, és a Lélektől kigyúlt azon az éjszakán a hit fénye egy beteg szívben.

III.

1906-ban igénytelen eszközöket rendelt ki Isten Lelke Kopácsra, a gyülekezet gyógyítására. Néhány buzgó éhes lelket, akik nem követték azok példáját, akik undorral menekültek ki a megszikkadt lelkű egyházból, hanem megmaradtak az egyházban kovásznak és szent magnak.
Ezeknek kicsiny csapatához tartozott az a három asszony is, aki 1906 karácsonyán meglátogatta Borkó Juliannát. Ennek a kis csapatnak a lelki vezére Gáspár papó volt.
Gáspár papó nem hivatalos, hanem Lélektől választott lelki munkás volt. Olyan, mint az egykori tekoai juhászember, Ámos próféta. Felébredt lélek volt, aki nagyon szerette Jézus Krisztust, és nagyon szánta azokat, akik Jézus nélkül kínlódják végig életüket. Éppen ezért mindent megtett, hogy minél több lelket Jézushoz vezessen.

Kis emberke volt Gáspár papó, hófehér hajú, nagyon szelíd arcú. Gatyában és ümögben járta a falvakat. Bellyén lakott, s onnan járta a környező falvakat. A közeli Kopácsra szívesen és gyakran átjárt, még akkor is, mikor már a szeme elgyengült és félig megvakult. Akkor is áttapogatott Kopácsra, hogy bizonyságot tegyen ott éhes lelkeknek. Gáspár papó nem hirdetett különös extra tanításokat, mint a nazarénusok, vagy a baptisták, avagy a metodisták (mert már ezek is megjelentek az oszladozni kezdő egyházban). Gáspár papó nem magához hívogatott, hanem Jézushoz. Nem emberi találmányokhoz, magyarázatokhoz és szektás metódusokhoz. Nem, hanem az Igéhez. Azzal itatott, vigasztalt, világosított a kedves kis öreg, Jézusnak ez az igénytelen, gatyás és ümögös szolgája. Az Igét mondta mindig, egyre csak az Igét. És a lelkek megüdültek tőle. Énekei voltak, amiknek szövegét a zsoltárokból kérte kölcsön, dallamukat ő maga csinálta, a dicséret és a népdal motívumai csillogtak ezekben az énekekben.

Összegyűjtötte az asszonyokat az egyik házban. Ott leült az asztalhoz, befogta a szemét (hogy kizárja a világot) és felhangzott az éneke. Rendszerint ezzel kezdte:

Világban éltemet
Tőled azért kívántam,
Hogy a hívek között
Szent igédet hallhassam.
Anyaszentegyházadban,
A Krisztus aklában
Én naponként nyughassam.

Gáspár apó csapatából való volt az a három asszony, aki elment Borkó Juliannához 1906 karácsonyán. Ez a három követ, ez a három felébredt lélek vitte el az evangéliumot a beteg asszonynak. És az általuk vitt Lélek és Ige ébresztette fel Borkó Juliannát.
A három asszony leült a beteg nyoszolyája mellé. És sírni kezdtek szeretetből ott szegény nyavalyás, mélybánatú, megtépett lelkű társnőjük felett. Sírt velük Borkó Julianna is. Aztán valamelyikük elkezdte az ereszkedő karácsonyi alkonyatban mély hittel a karácsonyi éneket:

Óh, én szerelmes Jézusom,
Édes megváltó Krisztusom!
Jövel, csinálj csendes ágyat,
Szívemben magadnak házat!

Mély hit, vágyakozás és boldog, hívogató szeretet csengett ebben a karácsonyi énekben. És a beteg egyszerre csak azt vette észre, hogy már ő is velük könyörög:
Óh, kedves vendég nálam szállj!
Bűnömtől ne iszonyodjál!
Jöjj be hozzám, te szolgádhoz,
Szegény megtérő juhodhoz.

És az a Jézus, aki meghallgatta egykor a hívő beteget, vakot, a segítségért hozzá fordulót, meghallgatta Borkó Julianna könyörgését is.

Egyszer csak, azon az estén eltűnt szívéből a fekete bánat, a mély gyász, és helyébe kibeszélhetetlen édes érzés szállott. Nem érezte többé árvának magát. Úgy érezte, vele van Valaki. Ezt mondja erről az estéről visszaemlékezésében:
“Óh, te boldog karácsonyest, mi voltál te nékem? Ezt én nem tudom leírni. Úgy éreztem magamat, mintha valami mély álomból kezdenék felébredni. Úgy a szívembe nyilallt az a gyönyörű ének: Nyílj meg szívem, lásd meg jobban… Óh, kedves vendég nálam szállj! - s márB sóhajtottam is: Jöjj be hozzám… Én lelkemnek rejtekébe, zárkózz emlékezetébe! S éreztem, amint felpattant dacos szívem zárja és hidegségét elárasztotta valami túlvilági béke és melegség. Könnyzápor között kísértem elmémmel az éneket: A mennyei magas égben Istennek dicsőség légyen, Ki szent Fiát küldé értünk, Hogy megváltónk lenne nékünk.”
A három asszony elment a karácsonyi estében, de otthagyta egy szívben a Jézus neve bírásának nagy boldogságát. És Borkó Julianna azon a karácsonyi éjszakán a Bölcsőre nézett, amelyben az van, aki elveszi a világ bűneit. És az a bölcső elfelejttette vele azokat a koporsókat, amik miatt gyász volt az eddigi élete. Megértette az Üzenetet, amit így foglal össze később, az általa írt énekeskönyv egyik kedves énekében:

“Halld meg, bűnös ember: Jézus szeret,
Bűnöd bár nagy tenger: Jézus szeret.
Csak jöjj hozzá hittel,
Töredelmes szívvel,
Nem vet Ő el, hidd el: Jézus szeret!

Légy te szívem bátor: Jézus szeret.
Megvéd a hű pásztor: Jézus szeret.
Szent igéje mondja,
Hogy van reám gondja,
Hitem is suttogja: Jézus szeret!

Ez a boldogságom: Jézus szeret!
Nincs más orvosságom: Jézus szeret
Bár a kereszt rajtam,                                                                                                                               E világi zajban                                                                                                                                                                                                                        Egyre zengi ajkam: Jézus szeret!                                                                                                          

Nem félek haláltól: Jézus szeret.
Felvisz Ő magához: Jézus szeret.
Mennyben élek újra
Angyali kar zúgja:
Béke, halleluja, Jézus szeret.

Zengjük hát testvérim: Jézus szeret.
Lássák minden népek: Jézus szeret.
Hozzá hívek legyünk,
Amíg tart életünk,                                                                                                                              Zengje víg énekünk: Jézus szeret!”

1906 karácsonyán ezt érezte, ezt tudta meg Borkó Julianna: Jézus szeret! És elindult feléje, most már a hit útján, hogy az övé legyen és szolgáljon neki, míg tart e földi élete.

IV.

 Ez után az igazi karácsonyeste után történteket így mondja el Borkó Julianna:
“Húsvétra már felgyógyultam s alig vártam, hogy mehessek az Úr házába, ott megeredtek könnyüim és sírtam, de aztán megkönnyült a szívem s jól megfigyeltem az igét: «Én vagyok a feltámadás és az élet! Aki én bennem hisz, ha meghal is él az!» Úr Jézus Krisztus, hát Te élet vagy? Én hiszek benned, csak légy segítségül az én hitetlenségemnek. Én hiszem, hogy nekem is Te adsz életet, mert értem is meghaltál a keresztfán.”

Ekkor már Bibliája is van, az igét olvassa naponta, és új és új gyönyörűséget talál benne:
“Mintha körülöttem megváltozott volna minden, mintha egy más, boldogabb vidéken járnék. Szívem és elmém ott időzött folyton a Golgotán, csudálván azt a nagy Szeretetet, ki inkább meghalt, de mégsem engedte, hogy én örök kárhozat rabja legyek, és ez a nagy szeretet most már az enyém. Óh, Te hű Megváltóm, milyen nagy hálával és könnyhullatással tettem le átszegezett kezeidbe az életemet.”
A felébredt lélek keresi Krisztus szolgálóleányainak közösségét. Odamegy Csapai Eszterékhez, a Gáspár papó bibliaköréhez. Ott nagy szeretettel fogadják. Felejthetetlen boldog idők következnek, az elragadtatás, a Jézus hő szerelmének napjai. Minden nap összejönnek más és más házánál. Arcuk átszellemült, sugaras, szemük vidám és büszke, boldog nézésű: övék Jézus!
“Kevély angyalok”-nak hívja őket a nép, pedig nem azok, csak a Lélek teszi őket sugárzó, öntudatos, bűnből kiemelkedett egyéniségekké.
Zeng az ének, szól az ige. Minden nap együtt vannak egymással és a megtalált Krisztussal. Felejthetetlen napok és esték jönnek. Ujjongó elragadtatás ideje.
A Lélektől megszállt asszonycsapat átmegy a szomszédos Darócra is, ahol olyan boldog és víg örömmel tesznek bizonyságot Jézusukról, hogy hitetlen daróciak körében felhangzik ellenük a régi bibliai vád: “Édes bortól részegültek meg ezek!” Pedig nem a bor, hanem a Lélek édes mámora tartotta őket elragadtatásban.
A sátán azonban gondoskodik arról, hogy Borkó Julianna ne örüljön zavartalanul Jézusban megtalált boldogságának. Így mondja erről az időkről:
   “Mihelyt Krisztusnak örök hűséget fogadtam, férjem mindjárt ellenem fordult, s csak akkor tudtam meg, hogy már két éve egy tisztátalan nő hálójába került. Drága gyermekünk halála után egészen neki adta magát az italnak, naphosszat a kocsmában volt (mivel a nő községi csapos volt), s csak késő éjszaka jött haza, de mindig részegen és mindig káromlással. Nem volt más vigaszom, mint a Bibliám. Fölnyitva ekkor találtam rá ezen drága igékre: «Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem!» Sokszor elolvastam ezeket az igéket, és végre úgy éreztem, mint aki egy drága kincsre talált és el is rejtettem a szívembe. És mint a szomjú szarvas a hűs forrásra, úgy siettem én is minden reggel az Úr házába, de ritkán tudtam úgy elmenni, hogy útközben az a nő valami gúnnyal ne illetett volna. De Te Uram, láttad könnyeimet és ismered szívem nagy fájdalmát, melyet kiöntöttem elődbe és erőt adtál, hogy tűrjek békével…”
Olyan jó volt abban a kis közösségben kiönteni szíve fájdalmát. És akkor ámulva látta Borkó Julianna, hogy nemcsak ő szenved egyedül: “Nemcsak én, hanem azok is mindnyájan sok és nehéz terhet hordoznak. Óh, ez a közös szenvedés egy nagy családba úgy összeforrasztotta szívünket, mint az első pünkösd napján az apostolokét. Mindnyájan nagy szeretetben valánk. Mily drága dolog: egymás terhét hordozni, és úgy tölteni be a Krisztus törvényét.”
    Csaknem egy év telt el azóta a karácsonyest óta. Borkó Julianna ragaszkodó tagja lett a bibliakörnek. A közösség egy szobát bérelt, s téli estéken a fűtött helyiségben s a Lélek melegében boldog időket töltöttek. Az első karácsonyest évfordulóján a hálás Borkó Julianna megnyitja száját a testvérek körében: “Karácsony, te áldott napja életemnek, úgy meggazdagítottál engem, hogy szinte roskadozom áldásod súlya alatt. Uram adj szavakat, mert érzem, hogy soha meg nem tudom hálálni a Te örök irgalmadat. Te engemet fölvettél a porból, szegényt és tudatlant arra méltattál, hogy én hirdessem a Te kezeidnek cselekedeteit, és bizonyságot tegyek szent Fiadról, kit elküldtél e világra. És fölveszem a Bibliát, olvasom testvéreimnek ezt az igét: Íme hirdetek nektek nagy örömet: mert született nektek ma a megtartó, ki az Úr Krisztus a Dávid városában.”
   A hála és mély szeretet teszi bizonyságtevővé Borkó Juliannát, aki lassan átveszi a vezető szerepet a közösségben. Mert elmennek a minden élők útján az idősebb testvérek. Gáspár papó sem tapogat már át Bellyéről Kopácsra, a Lélek indításából. Mert meghalt Krisztus e szelíd paraszti szolgája, s már csak emléke él fehérhajú, ümögös, gatyás, fáradhatatlan kis alakjának.
Borkó Julianna lesz akaratlanul és szinte észrevétlenül a vezető: “És ez a szolgálat mind nagyobb és nagyobb gyönyörűséggel töltötte el szívemet, mert az Úrnak Lelke annyira felindított bennünket, hogy nemcsak a rendes vasárnapokon, hanem hétköznap este is nem szűntünk meg házról-házra menni nagy örömmel, dicsérni és magasztalni a mi megtartó Krisztusunkat. Ámde a sátán ezt nem jó szemmel nézte, el akart hallgattatni az örömhírrel. De lehet-e annak hallgatni, akinek Jézus parancsolja: menj és hirdesd az örömhírt, hogy Jézus él, Jézus gyógyít? Nem és nem! Én sem tehettem mást, kellett hirdetni: Jöjjetek és halljátok meg, én elbeszélem minden istenfélőknek, amiket az én lelkemmel cselekedett.”
    Az örömhírt hirdető lelket bizony újra és újra meg akarja búsítani a sátán. Így mondja el megpróbáltatásának további történetét: “Ez után kerültem csak bele a nyomorúság olvasztókemencéjébe. Sokszor kerestem a halált, de az elrejtőzött szemeim elől. Kiáltottam: Hegyek, szakadjatok reám, halmok borítsatok el engem! Óh, hányszor kellett más-más hajlékban lehajtani a fejemet a részeg és gonosz lélektől megszállott férj miatt, aki leszaggatta a ház falairól az odatett bibliai mondásokat, és káromkodva dühöngött Isten ellen és felesége ellen. Nem tudom azt leírni, hogy mi mindennel próbált elszakítani a sátán az én drága Megváltómtól. De Te, örök Szeretet, a sötétben fülembe súgtad: Ne félj, mert én veled vagyok! Mikor a vizeken által menendessz, veled leszek, és a vizek el nem borítanak téged!» És mindig éreztem, hogy nem vagyok egyedül, van mellettem valaki, ha nem is láthattam könnyeimtől. Uram, Te voltál az, aki vagy, és aki leszel minden időben az én menedékem és vigaszom. És mindaddig üldözött a sátán, míg 8 évi sok szenvedés után, 1914. január 15-kén távoznom kellett férjem parancsára abból a hajlékból, melyben 29 évig laktam. Isten áldása kívánásával ott kellett hagynom egyedül magára. Hogy micsoda nap volt az reám nézve, azt csak Te tudod, hatalmas és jóságos Istenem! Nem engedted, hogy összeroskadjam a súlyos kereszt alatt, sőt a Te erődet az én erőtlenségemben csodálatosképpen nyilvánvalóvá tetted. Mindenki azt hitte, hogy ezt a csapást ilyen gyengének (szívbajosnak) nem lehet túlélni. És túléltem, mert Te hatalmas vagy engem megtartani, s még nyavalyám is jóra fordítani.
   Az elűzött asszony anyjához költözik, s nála lakik. Immár nincs, aki gátolja a lelki munkában, s szíve és lelke teljességéből szolgálhatja az Urat. A férje egyszer, még egyszer megtörve és betegen, néhány év múlva könyörögve jön hozzá. Ő megbocsát neki és befogadja házába. De aztán a sátán ismét kikéri az öregedő embert, aki ismét elindul a duhajkodás útján, s mint rossz nők és jó borok szerelmese, önkezével vet véget életének a lelkiismeret furdalás egy keserű pillanatában.