INTELEM

Nyelv és stílus

Mindkét mű a szerb népköltészet a romantika alapvető tízes verssorában, deszeteracban íródott. A mikrokozmosz fényeesetében az eposz biblikus magasztossága és a népies hangzás nem simul úgy össze, mint a Hegyek koszorúja esetében a nemzeti-történeti téma és a népi hősdal stílusa. Ugyanakkor a párbeszédes drámai szerkezet megtöri a harmóniát. A szerb népköltészetben nincs dráma, tehát a tízes sor új szerepkörbe csöppen. A deszeteracba tördelt párbeszéd stilárisan megemeli a szöveget, hiszen normális körülmények között senki sem beszél tízes ritmusú sorokban. Njegoą drámai párbeszédei népnyelvűek, de a népnyelvnek már egy magasabb, irodalmi szintjén szólnak.

 Branko Radičević  (1824–1853)

A nép-nemzeti romantika paradigmaalkotó lírikusa, a népies líra megteremtője.

A karlócai gimnáziumban németül kezdett verselni, de onnan is a népiesség szelei fújtak. Polgári családból származott és urbánus környezetben élt (Karlóca, Bécs), ahol a városi népköltészet része volt hétköznapjainak, udvarlásainak, szerelmeinek. A német romantika dalainak stílusát és a városi népköltészet modorát kapcsolta össze a népdalok nyelvével és poétikájával.

Az összekapcsolás eredménye: rímelő népies dal. A deszeterac rímes változata Radičević költészetével lépett porondra, és rányomta a bélyegét a nép-nemzeti romantika egész lírájára.

Jellegzetes műfaja a szerelmi témájú népies helyzetdal fiktív szereplőkkel, kiket „legények” és „lánynak” nevez. Udvarlás, enyelgés, sóvárgás, s olykor – naiv erotikával – a beteljesedés: Devojka na studencu („A lány a kútnál”), Cic!(„Hopp!”), Vragolije („Pajzánkodás”).

Ritkábban szól közvetlenül magáról, saját valóságos énjéről és életéről. Ilyen a karlócai gimnázium háromnapos búcsúbankettjéről beszámoló Đački rastanak (1844. „Diákbúcsú”) című poéma. Az útraválás elégiája és az elhagyott hon ódai magasztalása. Naplószerűen rögzíti a háromnapos búcsúzkodás eseményeit. A szöveg alapján megrajzolható a távozni készülő Radičević érzelmes sétája a vidéken, a harmadik nap éjszakáján tartott tivornyáig.

Másik legsikerültebb vallomásos lírai alkotása a korai halál előérzetét megfogalmazó Kad mlidijah umreti („Mikor a halálra gondoltam”).

Bezimena („Címnélküli”) – befejezetlen verses regénye (a kézirat első változatában Ludi Branko („Bolond Branko”) önéletrajzi  ihletű alkotás. A töredékekből nem lehet rekonstruálni a tervezett cselekményt; kontúrjai szerelmi kapcsolatok szövevényét sejtetik (cselédlánnyal való flört, ideális szerelem és házasságtörő asszonyhoz fűződő,  anyagi érdekű viszony). A bécsi élet forgatagában ábrázolt fiatal főhős alakján keresztül érzékletes képet ad az Európába szakadt városi szerbek életéről, az Anyegin típusú ficsúr hétköznapjairól, szatirikus és önironikus élű, könnyed humorával.

Jovan Jovanović Zmaj  (1833–1904)

A népies líramodell klasszikusa. Radičević nyomdokain haladva, tovább megy a személyes – önéletrajzi alapú – vallomáslíra felé: Radičevićnél ez a verstípus még csak kibontakozóban volt, Zmajnál már ez a domináns típus.

Lírai főműve két versciklus: a Đulići (1864. „Rózsabimbók”) és a Đulići uveoci (1882. „Hervadt rózsabimbók”), az első a boldog szerelem, a második a szerelmi bánat lírai naplója. (Zmaj néhány év leforgása alatt elvesztett fiatal feleségét és összes gyermekét.)

Politikai költészetében plebejus forradalmi álláspontot képvisel, olykor Petőfi hangján igyekszik szólni, de a vátesz (látnok) és a néptribun költő póza éppúgy nem illik rá, mint Arany Jánosra. Forradalmi versei nem elemi erejűek, nem ragadnak magukkal, legfeljebb egyetértünk velük.

Szatirikus költészetében akad néhány időtálló politikai és erkölcsi költemény, de rengeteg olyan is, melyek csak a korabeli politikai pillanathoz kötve rendelkezetek helyi értékkel.

Gyermekversei a műfaj máig eleven és a gyermekek által szívesen olvasott klasszikus alkotásai.

Jól tudván magyarul, Petőfi, Arany, Madách és mások műveit fordította szerbre.

Đura Jakąić (1832–1878)

Petőfi lelkes híve, a „szabadság, szerelem” szerb költője. Viharos életű csavargó, kocsmabarát, duhaj egyéniség. Festészetet tanult, de eldugott szerbiai falvakban kellett tanítóskodnia, adósságok miatt pereskedett, feljelentették italozásért, végül a belgrádi nyomda korrektoraként tengetette napjait, estéit a Skadarlija nevű bohém-negyed füstös lebujaiban töltötte borospohár és tamburaszó mellett.

Politikai versei közül az egyik legismertebb a Padajte, braćo! („Hulljatok, testvérek!”), amely a szerb nép megosztottságáról beszél, és az anyaország közönyét rója fel a határon túli részek harcainak idején. Jevropi(„Európához”) című verse a szabadságukért harcoló kis népek nevében emel szót az európai népek közönye ellen. Hazafias lírájának legigényesebb darabja az Otadľbina („Hazám”), a dicső múlt és a tettrekészség összegezése; az óda és a csatadal keveréke.

Világfájdalom fejeződik ki Na Liparu („A hársfaligetben”) című versében, melyben a lírai alany a madaraknak panaszolja sorsát. A vers második, Ponoć („Éjfél”) alcímet viselő részében a költő előtt halott anyjának szelleme jelenik meg. Halálvágy és a halál előérzete fejeződik ki Kroz ponoć („Néma az éjfél”) című versben.

Verses drámája a Jelisaveta, kneginja crnogorska (1868. „Jelisaveta, Crna Gora hercegnője”), melyben a montenegrói fejedelem idegen származású (velencei) neje miatt szított konfliktus nemzeti tragédiát okoz.

Laza Kostić (1841–1910)

Népies költő volt – kozmikus gondolatokkal. Hazafias érzelmekkel telve és nép-nemzeti stílusban fonva a verset – a világegyetem költői meghódítására indult.

Egy bácskai településen született, a gimnáziumot Budán, a jogot Pesten végezte. Jogi diplomával a zsebében Újvidéken lett gimnáziumi tanár majd főjegyző a magisztrátusban és országgyűlési képviselő. Életéről anekdoták keringtek, s mindezt tetézte az anyagilag jól sikerült házassága árnyékában lappangó titokzatos öregkori szerelme.

Kilóg a sorból költészete is. Lírája népies, de nem könnyed. Versei dallamosak és ritmikailag hibátlanok, mégsem lett belőlük népdal. A népiességre jellemző költői eszközöket variálja, költeményei mégsem olyan azonnal-érthetőek, mint a népdalok.

Főműve a hattyúdala, a Santa Maria della Salute (1909) című költemény. Életrajzi háttere az idősödő költő szereleme egy húszéves lány iránt, aki fiatalon meghalt. Ezt a megrázó élményt kapcsolja össze a velencei Santa Maria della Salute nevű bazilika megpillantásának szintén megrázó motívumával. A templomhoz ugyancsak életrajzi kapocs fűzi: korábban vádló hangú verset írt, arról, hogy a templom építéséhez az 1630-as években egész dalmáciai erdőket vágtak ki. Most, halála előtt, mindkét korábbi vétkét megbánja: hogy nem merte vállalni a nagy korkülönbségű szerelmet, és ahogy sajnálta a fenyőfákat, holott azokat egy csodálatos szépségű és szakrális épülethez használták fel. Megbánás, vallomás és megváltás reménye hatja át és fogja egybe a nagy verset.

Maksim Crnojević (1863) című drámájában kísérletet tett a történelmi balsors és az irracionális végzet, a nemzeti és az egyéni tragédia együttes felmutatására. A téma: a fejedelem idegen származású (velencei) felesége miatt kitörő nemzeti viszály. Kostić bizonyára ismerte Katona József Bánk bán című drámáját, majd az ő műve inspirálhatta Jakąić Jelisavetacímű drámai művét.

Realizmus

A szerb realizmus a 19. század mások felében bontakozott ki, párhuzamosan a romantika kiteljesedésével majd hanyatlásával.

A realizmusban  a próza dominál (szemben a romantika költészetitúlsúlyával). Viszont, míg az európai irodalmak zömében a realizmus a regény jegyében áll, addig a szerb realizmusban az elbeszélés a jellemző forma.

Két szinten és két fázisban bontakozott ki:

– a magyarországi szerbek körében, magyar irodalmi mintákat követve,

– szerbiai területen, programadással és ideológiai megalapozottsággal, amely Svetozar Marković (1846–1874) nevéhez fűződik, aki az orosz realizmus esztétikájának és az orosz forradalmi demokraták eszméinek híve volt.

Az realizmus poétikájának megfelelően, az írók az általuk ismert valóságot igyekeztek reálisan ábrázolni. Műveikre ezért regionalizmus jellemző: mindenki arról írt legsikeresebben, amit a legjobban ismert.

MAGYARORSZÁGI SZERB REALISTÁK

Bogoboj Atanacković  (1826–1858)

Baján született és Baján van a sírja is. 1848-ban részt vett a szerb nemzeti mozgalomban, majd utazásokat tett Nyugat-Európában, aztán újvidéki ügyvédként dolgozott, végül tüdőbajban halt meg fiatalon.

Az 1840-es évek második felében, a nyelvi vita kulminálása idején, regényeket és elbeszéléseket írt – népnyelven.

Elbeszéléseiben az érzelgős szerelmi történetek hátterében hazafias érzelmek gomolyognak; legismertebb elbeszélése aBunjevka ( „Bunyevác lány”).

Dva idola (1851–1852. „Két bálvány”) című kétrészes regénye stílusok keveréke: a népiesített szentimentális regény és a kalandregény átfordulása romantikába, erős realista tendenciával. Az első szerb regény, amelyben megjelenik a kortárs valóság mint az ábrázolás tárgya. Irodalomtörténeti jelentősége kétségtelen, olvashatóság szempontjából viszont erősen megkopott. Tartalmi, szerkezeti és stiláris jegyek utalnak arra, hogy a mű keletkezésére közvetlenül hatott Eötvös József A falu jegyzője című nagyszabású regénye.

Jakov Ignjatović  (1822–1889)

Szentendrén született, szülővárosában, majd Vácon, Esztergomban és Budán járt iskolába, Pesten és Kecskeméten jogot tanult. Szentendrén, Pesten és Újvidéken élt, ügyvédi gyakorlatot folytatott, lapszerkesztő volt, újra meg újra beleártotta magát a politikába, országgyűlési képviselő lett, közben megnősült, elvált stb.

Önéletrajzi alapú Milan Narandľić (1860–1863. „Milan Narandľić”) című regényében egy idealista és egy karrierista fiatalember történetén keresztül ad plasztikus korrajzot.

Vasa Reąpekt (1875. „Respektus Vásza”) című történelmi kalandregényében az illúziók romba dőlését ábrázolja egyéni, nemzeti és történelmi síkon. Bonyolult történetszövése még a szentimentális kalandregény nyomait viseli magán, de a korrajz reális.

Večiti mladoľenja (1878. „Örök vőlegény”) című regénye a régi Szentendre dicsőségéről és az új Szentendre hanyatlásáról szól. A családregény nemzedékregény típusú változata, apák és a fiúk ellentétéről.

FALUSI ELBESZÉLŐK

A szerb realizmus ideológusa, Svetozar Marković, alapeszméje a patriarchális falusi élet idealizálása volt: a családközösségek évszázadok alatt kikristályosodott hierarchiájában látta az erkölcsileg tiszta, a természethez szorosan kapcsolódó romlatlan élet perspektíváját a kibontakozó pénzalapú társadalmi rendszerrel szemben, és Szerbia jövőjét a hagyományos falusi életmodell fenntartásában látta.

A falusi elbeszélők között voltak olyanok, akik személyes életükből is jól ismerték a falut, s novelláikban a markovići modell szellemében – tehát a patriarchális rendet idealizálva – ábrázolták a falu életét.

Milovan Gliąić  (1847–1908)

Kritikai élű elbeszélései: a patriarchális falusi viszonyokat szétverő bürokráciát és korrupciót kipellengérező szatirikus elbeszélések, különös tekintettel az uzsorarendszer ártalmaira: Glava ąećera („A cukorsüveg”).

A patriarchális falusi idill lírai hangvételű elbeszélései: a szegény de jóravaló, lelkileg romlatlan emberek életének szépsége, dacára a nélkülözésnek és sorscsapásoknak: Prva brazda („Az első barázda”).

Laza Lazarević  (1851–1891)

Falusi témájú elbeszéléseinek alapszerkezete: a patriarchális viszonyok évszázadok óta jól működő rendjét valaki kizökkenti a kerékvágásból, de a közeg erkölcsi tisztaságának ereje győzedelmeskedik, és újra helyreáll az idill: Prvi put s ocem na jutrenje („Először hajnali misére apámmal”), Na bunaru („A kútnál”).

Önéletrajzi ihletésű műve a ©vabica („A sváb lány”) című elbeszélés. Berlini diákévei során szerelmi kapcsolat fűzte egy német hajadonhoz. Ebből az élményből született a novella, amely arról szól, hogy a fiatalember nem meri elvenni a német lányt. Az mű levélformában íródott, tehát a szentimentális levélregény egy kései – és novellisztikus – változata.

Társadalmi és politikai témát dolgoz fel Sve će to narod pozlatiti („A nép majd megaranyozza”) című elbeszélése. Főhőse hadirokkant fiatalember, akit édesapja keserű iróniával vigasztal: a nyomorékká vált és koldusbotra jutott katona életét majd „megaranyozza” a néptől kapott kolduspénz.

MÁS RÉGIÓK ÍRÓI

Simo Matavulj  (1852–1908)

A dalmáciai falu életéről szóló elbeszéléseiben a szegények nehéz életét ábrázolja: Pilipenda („Pilipenda”),  Povareta ( „Povareta”, ol. povereta – nyomorult).

Bakonja fra-Brne (1892. „Fráter Barnabás”) című regénye egy kolostor és a környező falvak életéről és embereiről ad humoros (szatirikus) képet.

Stevan Sremac  (1855–1906)

Pop Ćira i pop Spira (1898. „Papháború”) című humoros regénye egy vajdasági kisvárosban játszódik. A történet anekdotikus magja a két papné által egymásnak ugrasztott papok komikus kimenetelű „háborúja”, amely a kor és a környezet képe rajzolódik ki.

Zona Zamfirova (1903. „Zona Zamfirova”) című regénye dél-szerbiai orientális kisvárosi történet. Szintén anekdotából kicsikart regény (ki szöktette meg a gazdag és gőgös lányt?, melyben szintén plasztikus képet kapunt a korról és környezetről.

Borisav Stanković  (1875–1927)

A dél-szerbiai Vranje írója. Számos elbeszélést írt a konzervatív kisvárosi élet takarója alatt izzó szenvedélyekről és kibicsaklott emberi sorsokról (Nuąka – ua., U noći – „Az éjszaka”)

Nečista krv (1910. „Szilaj vér”) című regénye a balkáni kisváros régi életének pusztulásáról szól, egy kényszerből férjhez adott lány sorsán keresztül.

Koątana (1902. „Koątana”) című drámája egy cigánylány tragédiája, aki szépségével és énekével megzavarja a férfiak fejét, akik végül úgy szabadulnak meg tőle, hogy férjhez kényszerítik és elűzi k a városból.

SZATIRIKUS REALISTÁK

Radoje Domanović  (1873–1908)

Szatirikus elbeszéléseiben allegorikus formában állítja pellengérre a politikai rendszer visszáságait, a hatalom visszaéléseit és az emberi gyarlóságot: Razmiąljanja jednog običnog srpskog vola („Egy közönséges szerb ökör töprengései”);Danga („A billog”) – egy derék polgár álma valami távoli országról, ahol a lakosok büszkék rá, hogy a bírák és a pandúrok az ő hátukon lovagolnak; a polgárok homlokára bélyeget sütnek, hogy könnyen megkülönböztethetőek legyenek a betolakodó és ártalmas idegenektől; Vođa („A vezér”) – a hipnotizált tömeg követi a kultikus vezért, akiről a végén kiderül, hogy vak.

Branislav Nuąić  (1864–1938)

A realista vígjáték képviselője, műveit az új társadalmi rétegről írta, amely a falusi elbeszélők szerint minden baj oka volt: a városi újgazdagokról, bürokratákról, hivatalnokokról, pandúrokról, korrupt politikusokról, gerinctelen üzletemberekről, gátlástalan törtetőkről, fennhéjázó feleségeikről. Narodni poslanik („Az országgyűlési képviselő”), Sumnjivo lice („A gyanús személy”), Gospođa ministarka („A miniszter felesége”).

A LÍRA MEGÚJULÁSA A REALIZMUS IDEJÉN

A realizmus vezető műfaja a próza, a líra változásai a realizmus problémakörén kívül zajlottak: a lírában romantika és modernizmus „összeérnek”, a köztük lévő sáv nem a realizmus, hanem a kései romantika, amely fokozatosan meghaladta önmagát, mert a népiesség ellaposodása idején (amikor az epigonok ismételgették a sablonokat), a nagy kaliberű költők ösztönösen valami mást kerestek.

A meghaladás elemei:

– a népies stílus elvetése, új versformák és kifejezőeszközök keresése;

– a nép-nemzeti horizont kitágítása, kozmopolita, általános emberi kérdések felvetése.

Vojislav Ilić  (1860–1894)

Pályakezdésétől élete végéig írt hazafias romantikus verseket, olykor forradalmi hangvétellel (Pesniku – „A költőhöz”). Mégis, már korán szűknek érezte ezt a modellt, s olyan újdonságokat vezetett be, melyek a modernizmus felé mutatnak:

– antik motívumok: Ovidije („Ovidius”), Sa foruma („A fórumról”), Korintska hetera („A korinthoszi hetéra”),

– tárgyias tájleírás: Veče („Az este”), Zimsko jutro („Téli reggel”), Sivo, sumorno nebo („Komor, fekete égbolt”).

– antik versformák (például a hexameter)

– tizenkettes verssor (a romantikában uralkodó tízessel – deszeteraccal – szemben).

Az antik világot idéző verseivel a parnasszizmus felé közelít, objektív (látszatú) tájleíró költészetével pedig olykor a szimbolizmus jegyeit előlegezi.

Másrészt azonban, az antik világ és a természet iránti vonzalom romantikus elem: a jelenkor valóságából való menekülés két területe.

Aleksa ©antić  (1868–1924)

Romantikus – népies és hazafias – ifjúkori versei után, Ilić hatására, objektív tájleíró verseket kezdett írni, hexameteres klasszicista formákat alkalmazott, majd áttért a szonettre és a dantei tercinára. Legjellegzetesebbek a muzulmán kesergők modorában írt, keleti hangulatot idéző versei, melyek hercegovinai szülővárosa, Mostar atmoszféráját érzékelteti: Emina(„Emina”). E verse közkedvelt kávéházi dal lett; énekelt változata máig népszerű. Ő is használta az Ilićnél teret nyert tizenkettes verssort, s így – formai tekintetben – mindketten a szerb modernista költészet előfutárainak számítanak.