Milosevits Péter
A SZERB IRODALOM TÖRTÉNETE
http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/szerb-irodalom.htm
Népköltészet
Más néven: szóbeli irodalom. Szerzője ismeretlen, szájhagyomány útján terjed, s eközben (bizonyára) átalakulásokon megy át.
Mikor volt a népköltészet?
Időtlennek szokás gondolni, elsősorban ősrégiségét értve ezalatt, bár ma is születik népköltészet. Nem korlátozódik konkrét időszakra, mint általában az irodalmi irányzatok, mégis vannak történelmi jellemzői: például a rigómezei csatáról nem születhetett hősi ének az ütközet előtt.
Legrégebbi rétegét azok a lírai dalok őrzik, melyekben a kereszténység előtti kor mitikus világképe tükröződik.
A rögzítés pillanata
Régebbi korokból csak szórványos feljegyzések maradtak fenn. A népdalgyűjtés hőskora a 19. század elejére, vagyis a nyelvújítás idejére, s egyszersmind a népköltészet egyik virágkorára – a török elleni felkelések (felszabadító harcok) – idejére esett, amikor a régi dalok is aktuálisak voltak, de újak is születtek.
Nyelvi köntös
A népdalok nyelvi köntösének történelmi változásait csak sejteni lehet; a kórusban énekelt és ezért nehezebben változó lírai dalok nyelvileg archaikusabbak, mint az egyéni énekesek által előadott epikus énekek.
Verselés
A szerb népköltészet uralkodó formája a tíz szótagos sor – a deszeterac
Két formája van: a szimmetrikus és az aszimmetrikus; az előbbiben középen van a cezúra, 5+5, az utóbbiban a negyedik szótag után, 4+6.
A lírai dalokban rövidebb sorok is lehetnek (hat, nyolc szótagúak), az epikus énekekben pedig vannak a tízesnél hosszabb sorúak (ún. bugarstica), de a deszeterac túlsúlya az epikus énekekben még nagyobb, mint a líraiakéban.
Rímelés ritkán fordul elő, alkalmanként szerepel az ún. belső rím (a cezúra és a sorvég összecsengése).
Alapfelosztás
Próza és költészet.
NÉPI PRÓZA
A cselekményes népi próza fajtái: mese, monda, novella, anekdota, állatmese.
A cselekmény nélküli népi prózai szövegek fajtái: közmondások, találós kérdések, varázsigék, átkok, köszöntési formulák. Ezekben a szövegekben a népnek a saját életéhez és a világhoz fűződő viszonyai – róla való gondolatai, vele kapcsolatos érzelmei – fejeződnek ki, tömör, aforisztikus, csattanós, olykor humoros, végkövetkeztetésszerű formában (a népi bölcsesség változatai).
NÉPDALOK
A népköltészet fajtái: 1. lírai dalok, 2. epikus énekek, 3. balladák (epikai-lírai műfaj).
LÍRAI NÉPDALOK
Javarészt alkalmiak. A közösség, a család és ritkábban az egyén szertartásaihoz tartoznak, vagy maga az ének a szertartás. Rövidek, az adott témára – a megénekelt alkalom tartalmára vagy a kifejezett érzelemre – koncentrálnak.
A lírai dalokat főleg nők adják elő, leggyakrabban néhány tagú női kórus.
Felosztásuk
– Naptári alkalmakhoz kötött dalok: karácsonyi köszöntő dalok, a pünkösdi dalok, a házi szent ünnepekor énekelt dalok, esőcsináló dalok (ún. Dodola-énekek), munkákhoz kapcsolódó arató-, cséplő- és szüreti dalok..
– Eseményekhez kapcsolódó alkalmi dalok: lakodalmas énekek, siratók, altatódalok, a fonóban énekelt.
– Nem alkalomhoz fűződő, de tematikus dalok: szerelmi dalok.
Más néven hősi énekek, hősdalok.
Megénekelt nemzeti történelem: a szerb történelem eseményeiről és fő személyiségeiről szólnak, a középkörtől a török uralom megdöntéséig; sőt: még a második világháború idején is virágzott az akkori harcokat megéneklő népköltészet.
Mindig egy férfi énekes adja elő, s guzlán kíséri a dalt. (Egyhúros hangszer, amely unisono követi az éneket.) Ismerjük a 19. század eleji gyűjtés idejében működő leghíresebb énekesek nevét, életútját és munkásságát.
A hősi énekek hosszabbak a lírai daloknál, de nem eposzi terjedelműek. Egy eseményt beszélnek el, a főszereplő(k) köré koncentrált cselekményben.
Felosztásuk
Egy témáról és hősről több ének is született, s ezeket ciklusokba szokás sorolni: a rigómezei csata előtti ciklus, a rigómezei ciklus, a Kraljević Markóról szóló ciklus stb.
BALLADÁK ÉS ROMÁNCOK
Átmeneti műfajú alkotások, bár a cselekmény miatt alapvetően az epikusak, ám az előadás módjában lírai és drámai elemek találhatóak: az érzelmek hangsúlyozása, balladai homály stb.
Középkori irodalom
Más néven: régi irodalom. Az írásbeliség kezdeteitől a reneszánszig tart, amikor az irodalom (s a művészet általában) kiválik az egyházi keretekből. Igaz, a középkori irodalom sem kizárólag egyházi, de a transzcendentális egységet feltételező világképen alapul.
AZ ÍRÁSBELISÉG KEZDETEI
Az ószláv nyelvből fokozatosan kialakuló szerb-szláv nyelv legjelentősebb dokumentuma a Miroslavljevo jevanđelje(12. század, „Miroslav evangéliuma”).
A világi témájú írásbeliség kezdetének fontos dokumentuma a Diocleai krónika (Letopis popa Dukljanina – „A dukljai pap krónikája”), amely a balkáni szláv népek történelmét írja le a kezdetektől a 12. századig.
FORDÍTÁSIRODALOM
– Bibliai és szertartási szövegek.
– Szentek élete (hagiográfia).
– Regények és novellák: Trója-regény, Nagy Sándor-regény.
Az egyházi életben – a szertartásokon és a vallásgyakorlás egyéb alkalmai során – közvetlenül használt szövegek (könyvek). Ezek a kánoni könyvek, azaz az egyház által hivatalosan elfogadott szövegek.
Szertartáskönyvek
Imádságok és énekek, evangéliumok (szemelvények az Újszövetség négy evangéliumából), apostolok (válogatás az Apostolok cselekedeteiből és leveleiből), a papok és a szerzetesek életére vonatkozó szabályzatok, törvénykönyvek.
Egyházi költészet
A liturgia szerkezeti elemei, helyük, szerepük, hosszúságuk szerint van legalább harminc fajtájuk. A legfontosabbak neve: kondak (kontakion), kánon, tropár(ion), ikosz.
APOKRIFEK
A kánonon kívül maradt vallásos témájú írások. Vannak ószövetségi és újszövetségi apokrifek. Az utóbbiak közül az apokalipszis volt a legnépszerűbb műfaj. (Szemben a szó köznapi jelentésével, az apokaliptikus irodalom az örök élet kezdetét, az igazak feltámadását jövendölte.)
ÉLETÍRÁS
Más néven: biográfia (szerbül még: žitije), a középkori szerb irodalom legfejlettebb műfaja.
A feudális állam bukásáig valamennyi királyról és érsekről született életrajz.
Eredetmondák, népeposzok és néptörténet-eposzok legendás mesevilága helyett, az állam kialakulásának elbeszélése és középkori története a szemtanúk és résztvevők életrajzaiban maradt fenn.
A történetiség dominál bennük, történeti forrásanyagként szolgálnak, noha legendás elemeket is tartalmaznak; ezek azonban nem ingatják meg az alapok történelmi hitelességét.
ALKOTÓK
Szent Száva
(1175–1235)
Az első érsek, fordító és törvényíró: bizánci törvénykönyvet fordított az egyházi életről, kolostori szabályzatot és egyházi költeményeket írt. Megírta édesapja életrajzát: Žitije gospodina Simeona („Szimeon úr élete”).
Stefan Prvovenčani
(1165 k.–1227)
Az első szerb király (prvovenčani: elsőkoszorúzott), Nemanja fejedelem másodszülött fia, Szent Száva bátyja. Ő is megírta apja biográfiáját: Žitije Simeona Nemanje(„Szimeon Nemanja életírása”).
Domentijan
(1210 k.–1264 után)
Athosz-hegyi szerzetes, Szent Száva és Szent Szimeon életírásainak szerzője.
Teodosije
(1246 k.–1328 k.)
Domentijan tanítványa, Athosz-hegyi szerzetes, Szent Száva második életírásának szerzője. Ez a mű volt a középkori szerb irodalom legnépszerűbb alkotása, mindenki ezt utánozta, és sok másolatban maradt fenn.
Danilo érsek
(1270 k.–1337)
Mintegy tíz Nemanja-házi uralkodó és érsek életírásának szerzője. Egyik tanítványa állította össze a szerb királyok és érsekek életrajzi gyűjteményét: Zbornik biografija kraljeva i arhiepiskopa srpskih (1337–1340).
Jefimija
(1349 k.–1404 után)
Az első szerb költőnő. Stefan Lazarević fejedelem udvarában élt. Leghíresebb műve a Pohvala knezu Lazaru (1402. „Lázár cár dicsérete”), melynek sorait arannyal hímezte a rigómezei csatában elesett fejedelem szemfedőjére.
Stefan Lazarević
(1374–1427)
A rigómezei mártír fia, szerb fejedelem, Belgrád ura. Udvara műveltségi központ volt. Talán ő a szerzője a rigómezei csata helyén emelt emlékmű szövegének. Fő műve a Slovo ljubavi (1409. „A szeretet éneke”) című költői episztola, amelyet az ellene lázadó testvéréhez és annak híveihez intézett.
Konstantin Filozof
(XIV. sz. vége–1433 után)
Bulgáriában született, de élete nagy részét Belgrádban, Stefan Lazarević udvarában töltötte. Az ő helyesírási dolgozata alapján végezték a szerb-szláv szövegek korrigálását és másolását. Fő műve: Stefan Lazarević életrajza.
Reneszánsz
Európai virágzása (a 14. század közepétől a 16. század elejéig) egybeesik Szerbia török hódoltság alá kerülésével. A török provinciában nem lehetett szó olyan gazdasági fejlődésről s olyan szellemi légkörről, melyek a humanizmus és a reneszánsz kibontakozását lehetővé tették volna. Mindössze tendenciákat, a reneszánsz csírát és minimális jeleit figyelhetjük meg a török által meg nem hódított területeken (elsősorban Stefan Lazarević fejedelem belgrádi udvarában), ám az itáliai és dalmáciai vagy a Mátyás-korabeli magyarhoz hasonló reneszánsz irodalom Szerbiában nem jött létre.
Barokk
A barokk az ellenreformációra válaszoló katolikus restauráció művészete (17–18. század), ezért főleg a katolikus országokban terjedt el, míg a pravoszláv (keleti keresztény) közegben eredeti és teljes formájában nem bontakozott ki. A szerbeknél akadályt jelentett a török uralom is. Barokk tendenciák és kezdemények csak a peremvidékeken, a magyarországi szerb diaszpórában és a montenegrói tengermelléken alakultak ki.
A SZENTENDREI DIASZPÓRA IRODALMA
Az 1690-es menekülthullám után az áttelepültek egyházi szükségleteinek kielégítésére Szentendrén kódexmásoló-műhelyt és -iskolát alapítottak. Kezdetben a puszta megőrzés volt a cél, de idővel az új környezet is éreztetni kezdte hatását: az áthozott és konzervált bizánci alapokra a nyugati civilizáció rétegei rakódtak rá, Pest, Buda és Bécs közvetítésével.
Kiprijan Račanin
(a XVII. sz. első fele – a XVIII. sz. eleje)
A szentendrei kódexmásoló iskola vezetője, egyházi költeményeket írt, s foglalkozott a verstan kérdéseivel.
Gavril Stefanović Venclović
(a XVII. sz. második fele – a XVIII. sz. közepe)
Kódexmásoló szerzetes, fordító, prédikátor és író. Egyházi szláv nyelven írott művei az egyházi irodalom körébe tartoznak. Életműve másik részében egy didaktikus felvilágosítói programot valósított meg, prédikációs és enciklopédista formában és népnyelven. Stílusában sok olyan elem található, amelyek a barokkra jellemzőek (például a terjengős allegória).
A MONTENEGRÓI TENGERMELLÉK BAROKK IRODALMA
Crna Gora tengerpartján, a Dubrovnik alatt néhány kilométerre fekvő Kotori-öbölben, a mediterrán kultúrkörben lévő szerb peremvidéken, a 17. században jellegzetes barokk műfajú alkotások születtek: az eposz és a poéma.
Andrija Zmajević (1628–1694), Ivan Krušala, Ivo Bolica és Vicko Bolica a perasti ütközetről (1654), az 1389-es rigómezői csatáról és az 1667-es dubrovniki földrengésről íratk eposzokat, s emellett vallásos tárgyú poémákat is alkottak.
E művek feltehetően a dubrovniki Ivan Gundulić (1589–1638) Osman („Oszmán”) című eposzának hatása alatt keletkeztek, s általában: a montenegrói tengermellék barokk irodalma a szomszédos Dubrovnik és Dalmácia irodalmának modelljével rokon.
Felvilágosodás
A NULLÁRÓL VALÓ KEZDÉS ELMÉLETE
A középkori irodalmi modellel való szokatlanul kései szakítás olyan nagy fordulatnak tűnt, hogy a szerb irodalomtörténet-írás máig legtekintélyesebb alakja, Jovan Skerlić (1877–1914) azt állította, hogy „az újabb szerb irodalom a 18. században jelentkezik minden kapcsolat nélkül a korábbi irodalmakkal, és függetlenül fejlődik a 19. század során. Ezt az újabb szerb irodalmat elsősorban az jellemzi, hogy önálló képződmény, hagyományok nélküli, teljesen független organizmus.”
Madártávlatból valóban keletkezhet ilyen benyomás, közelebbről nézve azonban látszanak a kontinuitás szálai. Egyrészt, már a szentendrei kódexmásolók munkásságában felbukkannak a felvilágosodás jegyei (didaktizmus, enciklopedizmus), másrészt a felvilágosodásból is nyúlnak szálak visszafelé (vö. Dositej Obradović szellemi érlelődését és műveit).
A JOZEFINIZMUS ÉS AZ OROSZ REFORMIZMUS HATÁSA
A felvilágosodás eszméi a 18. században az északi diaszpórában elő szerb polgárság körében kezdtek terjedni (Temesvártól Szegeden, Budán át Bécsig), az itt megjelenő szerb lapokban és az itteni nyomdákban megjelent könyvekben propagálták őket. Ezért a szerb felvilágosodás elsődleges kontextusa az irányzat közép-európai változata, a jozefinizmus.
Ugyanakkor, az irányzat vezéralakja, Dositej Obradović a pravoszláv – orosz és görög (bizánci) – egyházi reformizmus eszméin keresztül jut el a nyugati típusú racionalista tanokig.
Dositej Obradović
(1739–1811)
Gyerekfejjel falni kezdte a középkori életírásokat, majd beállt szerzetesnek, de hamar kiábrándult a kolostori életből, és megszökött. Tanítóskodással keresett pénzből Oroszországba szeretne jutni és beiratkozni a kijevi teológiára, mert a kolostort ugyan elhagyta, de a tudást még a pravoszláv hittudományban, konkrétan orosz egyházi reformizmusban keresi. (Lényege az ősi orosz szertartásrend ésszerűsítése, racionalizálása.)
Ekkor írott művei kéziratban maradtak, csak a halála után jelentek meg nyomtatásban, amikor Dositej már a haza bölcsének számított. Van köztük illemtan, bölcsességgyűjtemény, fordítás, átdolgozás, összefoglalás és saját gondolatok keveréke.
Tíz évvel a kolostor elhagyása után, 1771-ben megérkezik Bécsbe. Itt is tanít és tanul, német, francia és latin nyelveket, logikát, metafizikát. Kirándulásokat tesz Közép-Európában, huzamosabban tartózkodik Pozsonyban, Karlócán és Triesztben.
Tíz évvel Bécsbe érkezése után, 1782-ben Németországba megy, Halléban beiratkozik az egyetemre, s végül leveti a szerzetesi csuhát. Negyven éves elmúlt, húsz esztendeje vándorol, tanul, tanít és ír, de most egy új világban, új emberként (civilként) új életet kezd. A következő évben már Lipcsében van. Itt jelenik meg először műve nyomtatásban: Život i priključenija (1783. „Élet és viszontagságok”) címen. (A könyv második része 1874-ben jelent meg.) A könyvben a memoár (önéletrajzi emlékezés) keretében előadott cselekmény cselekményes elegyedik a didaktikus réteggel, hogy – az írói szándéknak megfelelően – mindenből leszűrődjék valami tanulság, amely mások számára is hasznos lehet.
A könyv első részének megjelenése után tovább megy nyugatnak, 1784–85-ben megtekinti Párizst és Londont, aztán mint aki jól végezte dolgát, elvonul Bécsbe majd Triesztbe, és ontani kezdi magából a begyűjtött tudást. Vaskos köteteket jelentet meg, enciklopédikus és didaktikus, felvilágosítói szándékkal : Sovjeti zdravago razuma (1784. „A józan ész tanácsai”), Basne (1788. „Állatmesék, tanulságokkal”), Sobranije raznih naravoučitelnih veštej (1793. „Különféle hasznos dolgok gyűjteménye”), Etika (1803).
Műveivel kivívta magának a legnagyobb szerb elme címét, melynek alapján a Karađorđe-féle török elleni felkelés kormányzótanácsában művelődésügyi miniszter (popečitelj, főpecsétnök) lett Belgrádban, 1811-ben bekövetkezett haláláig.
NYELVPROGRAM
A tudás széles körű terjesztése csak széles körben érthető könyvek által lehetséges.
Ha nincs olyan nyelv, amelyen a tudást az embereknek át lehet adni, akkor létre kell hozni; ezért a kelet-európai népeknél a felvilágosodásból szükségszerűen következik a nyelvújítás.
Igaz, Dositej nem volt nyelvész, de tudta, hogy az egyházi szláv nyelvet a papokon kívül senki sem érti. Hiába írna enciklopédiákat ezen a nyelven, a tudás nem juthatna el a célközönséghez.
Írt hát egy nyelvi manifesztumot: Pismo Haralampiju (1783. „Levél Haralampijénak”), amelyben kifejtette, hogy a népnek a nép nyelvén kell írni.
Ő azonban nem volt nyelvész, és a hasznos és tanulságos dolgok terjesztésének vágyától égett, nem ért rá a nyelvtan és a helyesírás problémáival szöszmötölni. Ez a munka az őt követő a nyelvújítókra maradt.
Klasszicizmus
Egyházi szláv és szlavenoszerb nyelvű tudós irodalom a 18. század utolsó és a 19. század első harmadában. Egy olyan irodalmi irányzat, melyet a nyelvújítás és a romantika teljességgel lesöpört.
A diaszpóra polgári műveltségének lecsapódása, a magyarországi és ausztriai iskolák latinóráinak és poétikai stúdiumainak szerbre alkalmazása.
VERSTAN ÉS NYELVEZET
Az antik metrika sablonjai mellett, a leggyakoribb verssor a 7+6 osztású lengyel 13-as, amely orosz közvetítéssel került a szerbekhez.
A nyelvújítás következtében e költészet nyelve hamar elavult. Részben a szókincse is, bár nem a szavak jelentése okoz gondot, inkább a nyelvtani forma és a helyesírás teszi őket furcsává. (Átírva mai ábécével a régi szövegek meglepően jól érthetőek.)
A legtöbb problémát a szintaxis, a verstani sablon megvalósítása érdekében elkövetett mondattani erőszak okozza; gyakran csak többszöri olvasás és rejtvényfejtés után kezd derengeni a szavak (mondatrészek) közötti összefüggés.
HAZAFIAS KLASSZICIZMUS
A hexameterek, műveltségi frázisok és szakállas bölcsességek alatt honfi szív dobog, az idegen elnyomás alatt, haza nélkül és idegenben szétszóródva élő nemzet iránti szeretet és aggodalom. A líra a nemzet ügyét szolgáló eszköznek számít, amit a nyugat-európai tudósszobából a felkelők Belgrádjába rohanó Dositej életútja is tanúsít.
Lukijan Mušicki
(1777–1837)
„A szerb Horatius”, magasröptű ódáit a szerb egyház hivatalos használatában lévő orosz szerkesztésű egyházi szláv nyelven írta (ez olyasmi, mintha latinul verselt volna), kevésbé fennkölt témájú verseiben, episztoláiban és epigrammáiban, a szalvenoszerbet használta. Hazafias költemények: Glas narodoljubca (1819. „A hazafi hangja”), Glas harfe šišatovačke (1821. „A šišatovaci hárfa zengése”). Személyes hangú ódák: K samom sebi (1816. „Önmagamhoz”), Oda k samom sebi (1821. „Óda önmagamhoz”).
Jovan Sterija Popović
(1806–1856)
A klasszikus metrikát népnyelven valósította meg. Hazafias és meditatív verseket írt. Maradandót azonban vígjátékaival alkotott: melyek még ma is a szerb színházak alaprepertoárjába tartoznak. Klasszikus vígjátéki témát dolgoz fel a Tvrdica(Kir Janja) (1837. „A zsugori”); az 1848–49-es események szerb–magyar viszonyait és az álhazafiságot ábrázolja aRodoljupci (1848. „Hazafiak”); a nyárspolgári ostobaságot figurázza ki a Pokondirena tikva (1838. Felfuvalkodott tök).
Szentimentalizmus
A szentimentális próza népszerű lektűr volt; az ausztriai és magyarországi diaszpórában élő szerb polgári réteg kedvelt olvasmánya; nagy szerepet játszott az olvasás szokásának elterjesztésében, vagyis az olvasóközönség létrejöttében.
Milovan Vidaković
(1780–1841)
A szlavenoszerb lektűr megteremtője, szentimentális, áltörténelmi kalandregények formájában. Hősei rég letűnt korok gonosz ármánykodásainak áldozataként ódon várak és kastélyok balkonjain epedeztek, vagy hősi halált halnak, kezükben karddal, ajkukon kedvesük nevével. Annak idején legnépszerűbb regényei: Usamljeni junoša (1810. „A magányos ifjú”) és a modern kiadásban is megjelent Velimir u Bosiljka (1811. „Velimir és Bosiljka”, 1982).
Mihailo Vitković
(1778–1829)
Alias Vitkovics Mihály. Kétnyelvű író volt, a magyar és a szerb irodalom közti közvetítőként működött mint műfordító és személyes kapcsolatok építője. Alapvetően klasszicista, de a népköltészettel kacérkodó magyar költő, szerbül viszont inkább népies tónusban verselt; jellemző. Szerb népdalokat fordított magyarra, a szerb irodalmat pedig a kor divatos műfajával, a szentimentális levélregénnyel ajándékozta meg, Kármán József Fanni hagyományai-nak szerbesítésével:Spomen Milice (1816. „Milica emlékezete”).
Romantika
A felvilágosodás idején meghirdetett nyelvi (nyelvújítási) program végrehajtására a 19. század elején került sor, a több évszázados török uralom alóli felszabadulással párhuzamosan. Így a nyelvújítás a nemzeti megújhodással fonódott össze, s ennek a folyamatnak volt része az irodalom megújulása is.
NYELVÚJÍTÁS ÉS IRODALOM
Az egyházi szláv (szerb-szláv) és a hibrid szlavenoszerb nyelv helyett a népnyelvet emelték irodalmi nyelvvé. Ehhez a népnyelvet alkalmassá kellett tenni az új funkció betöltésére: meg kellett írni nyelvtanát és helyesírási szabályait, és össze kellett állítani szótárát. Ugyanakkor, az új irodalmi nyelv bevezetésével a régebbi irodalom alól kihúzták a (nyelvi) szőnyeget. Az irodalmi nyelvi változás óhatatlanul irodalmi változást is maga után vont.
Vuk Stefanović Karadžić
(1787–1864)
A nyelvújítás vezéralakja, nyelvtaníró, helyesírás-szabályozó, szótáríró, népdalgyűjtő, Biblia-fordító. A nyelvújítói tevékenység a népdalgyűjtéssel szoros egységet alkot, mivel a nyelvújítás lényege a népnyelv irodalmivá tétele volt, márpedig a népnyelvet a népköltészetben lehetett legjobban megragadni. A Biblia-fordítással pedig bizonyította az új, népnyelvi alapú irodalmi nyelv használhatóságát.
ÚJ NEMZETI IRODALMI MODELL
Vuk Karadžić elsődlegesen nyelvi célokat tűzött maga elé, s a népdalgyűjtést is ennek érdekében végezte, de a népdalkincs összegyűjtésével, rendszerezésével és közreadásával döntően befolyásolta az irodalom alakulását is.
A frissiben lejegyzett – és a 19. század eleji törökellenes felkelések idején éppen egyik virágkorát élő – népköltészet lett a szerb romantika modellje: az 1840-es években színre lépő irodalmi nemzedék tagjai elfogadták a nyelvújítás eszméit, saját stílusukat pedig a népköltészet szellemében alakították ki.
Létrejött az új nemzeti irodalmi modell, amely nemcsak nyelvileg szakított a korábbi irodalommal, hanem szemléletében és stílusában is újat hozott: de úgy, hogy közben egy másik hagyományra, a népi és nemzeti alapokra, a népköltészetre támaszkodott.
Ennek következtében a szerb romantika stilárisan népi és népies jellegű, eszmeileg pedig nemzeti orientáltságú, azaz nép-nemzeti irodalom lett.
Petar Petrović Njegoš
(1813–1851)
Crna Gora uralkodója, püspöke és költője, komoly államférfi és fiatalon elhunyt poéta. (Tizenhét éves korában került hatalomra.) Ihletét, művei gondolati és érzelmi keretét saját, rendkívüli élethelyzetéből merítette. Népi költőként indult, maga is játszott guzlán, Vuk Karadžić híveként és barátjaként népdalokat gyűjtött, sőt korának harcairól és hőseiről maga is írt dalokat az epikus énekek stílusában. Tanulmányai során azonban megismerte a klasszicizmus orosz és szerb képviselőinek fentebb stíljét, másrészt az európai romantika képviselőinek munkásságát, akik közül különösen Puskint tartotta nagyra.
Luča mikrokozma (1845. „A mikrokozmosz fénye”) című vallásos tárgyú eposzának témája az ember bűnbeesése és kiűzetése a Paradicsomból. A bibliai történettől eltérőn, itt egy háborút történetét olvashatjuk (hiszen eposzról van szó): Isten seregeinek és az ellene lázadó Sátán hadseregének összecsapását, az ókori és a barokk eposz háborús jeleneteihez hasonló leírásban. A mű az anarchia feletti diadal eposza, a fény győzelme a sötétség felett. Nem nehéz felismerni az önéletrajzi alapokat, ugyanakkor a mű ezek ismerete nélkül is megállja a helyét a filozofikus „emberiségköltemények” táborában (ide tartozik Madách műve is, Az ember tragédiája).
Gorski vijenac (1847. „Hegyek koszorúja”) című drámai (párbeszédes) hőskölteményének témája: leszámolás a török hitre áttért montenegróiakkal (a „törökösökkel”). Testvérháború. A történelem kettévágott egy kis népet, Kelet és Nyugat szembenállása rokoni és családi szintre vetült. „A törökös rosszabb a töröknél”, tartja a közmondás, ugyanakkor vér szerinti testvérekről van szó, akik nem is tudnak törökül. A mű témája harci, problematikája erkölcsi. Szabad-e fegyvert fogni olyan ellenségre, amely a testvérünk? A döntés súlya a püspökfejedelem történelmi felelősségét és emberi lelkiismeretét terheli; a mű főhőse Danilo püspök (1697–1735), történelmi személy; kinek töprengéseiben a költő saját uralkodói dilemmáit fogalmazza meg. Eposzba csöppent drámai hős, mert alaphelyzete eposzi: két nép, sőt két civilizáció összecsapása. A probléma viszont drámai: a főhős vívódása kényszerű döntéshelyzetben. Viselkedése passzívnak tűnik, töpreng, hümmög, sóhajtozik, mindenkit meghallgat, hagyja kiérlelődni a nép akaratát, s engedi, hogy lassan őt is átitassa a többség szándéka. A fő témát képező cselekmény, a törökösökkel való leszámolás csak másodlagos epikummal jelenik meg, a szereplők és a hírnökök mondják el, mi történt. A főhős előtt felvonuló szereplők életképből kilépő panelfigurák, egy-egy típus és temperamentum képviselői; amíg színen vannak, karakteresnek tűnnek, aztán sorra beleolvadnak a tarka csoportképbe. Magát „a” népet egy kollektív szerepelő, a Kóló képviseli, amelynek a szerző az antik tragédiák kórusának szerepét szánta.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
