INTELEM

Lajtha László:

A népzenéről

Nyugat-konferencia

Nyugat 1933. 1. szám

Ha a magyar zenéről akarok beszélni, avval kell kezdenem, hogy a magyar muzsika egész nagy épülete hármas tagozódású. Van műzene, népies műzene és népzene. A műzenéről csak annyit kívánok mondani, hogy ez alatt mindig zeneszerzők egyéni kompozícióját értjük. A magyar műzene, mint minden országé, szorosan bekapcsolódik az európai zenekultúrába, amelynek mindegyik történeti stílusa előbb vagy utóbb elérkezett hozzánk és megtermékenyítőleg hatott. A népies műzene ismert vagy ismeretlen zeneszerző egyéni alkotása; az anonimizmus nem lényeges kelléke a néies műzenének, de ez sem volt sohasem annyira igényes, hogy követelően előírta volna a szerző ismeretét. Még száz évvel ezelőtt is, amikor még nem nyomtattak ki minden rossz slágert, megtörténhetett, hogy egy-egy ismert szerző dala ugyanolyan módon terjedt el, mint a népdal: szájról-szájra, mondhatnám fülről-fülre, cigánybandáról-cigánybandára, s minthogy a szerzőt nem ismerték, az azonos terjedési mód alapján népdalnak tekintették. Az azonban, hogy individuális termék, a népies műzenét már hozzákapcsolja a tulajdonképpeni műzenéhez. A magam részéről - és erről később vitázhatunk - a magyar népies műzene történetét tovább viszem azoknál a szentimentális daloknál, melyeket ma énekelnek; én népies műzenének nevezem már Tinódi Lantos Sebestyén művészetét is. Nem akarok itt szakérvekve hivatkozni, de megemlítem, hogy Tinódi-dallamok a nép ajkán is élnek. Mindegy, hogy Tinódi vette-e át őket a néptől, vagy a nép Tinóditól: tény hogy ezek a dallamok közel vannak a magyar nép zenéjéhez és ezért is tartom azokat népies műzenének. Utóbbi egyik igen jellegzetes sajátossága, hogy a nemzeti tulajdonságok adják meg neki az igazi nagy értékét és nem a művésziek; ezért van az, hogy bár e dalok szentimentálisak és dallamuk sem nagyon szép, bizonyos emlékeket ébresztenek bennünk, szeretjük őket és értékesebb a számunkra, mint a német Gassenhauer vagy a francia utcai chanson. A népies műzene termékeit annál jobban értékeljük, minél közelebb állnak az igazi népzenéhez; megállapíthatjuk ezt a népszínmű-korszak első darabjai alapján, melyek jobbak, ízesebbek és szívesebben hallgatjuk őket, mint a mai szentimentális népszínműveket.

Arra a kérdésre, hogyan keletkezhetik egyáltalán a népies műzene és milyen kapcsolata van a népzenével, egy hasonlattal válaszolok. Gondoljuk el, hogy egy uri hölgy vesz parasztvásznat, amilyent a parasztasszony odahaza lenből készít, hozzá szőrpamutot, melyet a parasztok odahaza festettek meg. Megtanulja a parasztöltést, előveszi egy népi himzés mintáját és most ez az uri asszony lemásolja a paraszthimzést. Mi ez a termék, népművészet, vagy uri művészet? Senki sem tudja megmondani, de én feltétlenül azt tartom, hogy népművészet, mert a népművészetnél kikapcsolódik az egyéniség, ott az egyén átadott a következő generációnak egy motivumot és a mű maga a fontos, az egyén nem tett és nem tesz hozzá semmit. Ilymódon el tudom tehát képzelni, hogy egy népies műzene-költő egész pontosan, sőt még szakembereket is megtévesztően tud népzenét utánozni. Medgyaszay Vilma véletlenül egy példát is megénekelt erre: az «Utca-utca» nem népdal, hanem műdal, Szentirmaitól való, nem pedig Bartók és Kodály népdalként adták ki. Nem volna egyetlen zeneszerzőnek sem célja, hogy népdal-hamisítványokkal árassza el zenekultúránkat, mert mindenesetre megvan a módja arra, hogy a megtévesztésig ennek közelében maradjon és mindazon ízeket, melyeket a népművészet termel, átmentse.

A népies műzenének még egy történelmi értéke van, az, hogy minden idegen hatást meghagyott, átszűrt és így engedett tovább a néphez. Az instrumentális zenében észrevehetjük, hogy a parasztmuzsikusok sok olyan formulát játszanak, melyet a XVII. századbeli olasz hegedűvirtuózok kezdtek elterjeszteni Európában. Tanult hegedűsök játszották ezeket a formulákat gazdag uraink házában, ott elsajátították tőlük a házi muzsikusok, innen elkerültek a néphez és a nép megőrizte őket. Ezek a formulák ma az igazi népzenének integer alkotórészei és mások is, mint amikor először elhangzottak az olaszok hegedűjén; már a magyar uri hegedűsök is megváltoztatták és így a nép saját magához saját maga ízléséhez alakítva vette át.

S most itt vagyunk a magyar népzene problémájánál. Ha definiálnom kellene a magyar népzenét, a legnagyobb zavarban volnék, mert ha általában meg tudnók mondani, hol, mikor és hogyan születik meg egy népművészeti termék, ezzel minden népművészeti probléma megoldódnék. A népművészetek születésére nézve a legújabb időkig ködös, tarthatatlan elméletek uralkodnak és csak legújabban láttunk be abba a furcsa, mély és sötét kohóba, ahol a népművészet készül, azóta, amióta világszerte megindult a népművészetek és a népzene osztályozása is és ma úgy vagyunk vele, mint a bogarakkal: zenei linnéizmus keletkezett a népdalok körül, látjuk születési feltételeit és kialakulását. E tekintetben a világot két részre kell osztanunk. Az egyik rész Nyugateurópa, a másik Keleteurópa, Ázsia és az egész primitív ősi világ. Nyugaton terjedt el az a felfogás, hogy a népművészet nem egyéb, mint egy «versunkenes Kulturgut». Azt mondják, hogy a dalt valakinek meg kellett írnia, még pedig megírta egy uri poéta, zenéjét egy tanult zeneszerző s azután az urak elhagyták és mint nagyon sok más, lekerült a néphez, mely konzervatív és megőrzi, sőt elprimitívesíti, elrontja. Nyugaton ez legnagyobbrészt igaz, minálunk azonban nem. Határozott bizonyítékom erre a következő. A magyar népzenének, mint minden népművészetnek, típusai vannak, vagyis a népművészet nem egyéni ízlésű termése a népléleknek, hanem szigorú határokat, formákat, kereteket ad. Az egyén ezeket egy állandó rögtönzéssel tölti ki. Mennél nagyobb elevenereje van egy népművészetnek, annál nagyobb a rögtönzési szabadság. Amikor az énekes rögtönzési készsége kopik, kopik már a népművészet élő ereje is; amikor az énekes nem tud többé improvizálni, meghalt a népművészet.

A népzene típusait Bartók Béla állapította meg először; ezeket nem részletezem, higyjék el, hogy vannak. A típusokban kétféle variáció lehetséges; ezek egyike a dallam-változat, ami abból áll, hogy az egyik paraszténekes egy-egy hangot máskép énekel, mint egy másik. E változás továbbmehet, több hangra és a legnehezebb annak eldöntése, mikor jutottunk már egy új dallamhoz és mikor tartunk még csak variánsoknál. Így keletkeznek a népdalok, sőt a típusok is: addig variálják az egyes dallamokat, míg a nép újabb típusokat készít magának. Készülhetnek ezek idegen hatás alatt is, így találunk a magyar népdalban szlovák, ukrán stb. hatásokra, de ez nem jelenti azt, hogy a szóbaforgó népdal nem magyar: ilyen orthodoxul gondolkodni a zenében nem szabad. Ha az összes szláv eredetű szavakat kiküszöbölhetnők az irodalomból, írnunk sem lehetne és ugyanígy vagyunk a típusok átalakulásával a népzenében: ki tudjuk mutatni, hogy ez meg ez a zenei formula, ritmus, típus szláv eredetű, íze, hangulata azonban már magyar. Meg kell állapítani, hogy minden idegen hatást, minden «versunkenes Kulturgut»-ot, amely a néphez lejön, a nép lényegesen átalakít, mert típust csinál belőle; fel kell tehát tételeznünk, hogy van valami, amihez hozzámódosítja. Ez a valami bizonyos ősi elemek, melyek ugyanúgy, mint a nyelvünkben levők, régibbek, mint maga a magyar nép. Hogy ezek a régi tradiciók egyéni termékek-e és általában hogy kerültek be a magyar muzsikába, erre soha senki felelni nem fog; de érdekes magyarázatot kapunk, ha a keleti nomád, török-tatár népek zenéjét megvizsgáljuk.

A népzene élő elevenereje abban nyilvánul meg, hogy újabb és újabb variációkat termel és ha megnézzük, mikor és hol él a népzene ilyen eleven erővel, azt találjuk, hogy olyan népeknél, ahol az egyes társadalmi osztályok között lényeges kultúrnívó-különbség nincs, ahol a kollektív formákat alátámasztja egy kollektív műveltség. A török-tatár népeknél a hősi énekek megszólalnak a törzs előkelő ünnepein, de a legmagányosabb sátrakban is és a perzsa és az első ozmanli költészetek legkorábbi termékeit a nép minden tagja élvezi. A népzene azoknál a népeknél születik meg először, ahol a műveltség egységes és már itt típusokban születik meg; tehát megint egy ősibb régiót kellene keresnünk és így elérkeznénk addig a pontig, hogy azt mondhatnók, hogy kizárólag a zenetörténet hibája, ha a zenét mindmáig három- vagy ötezer esztendőre vezeti vissza és nem vesz tudomást arról, hogy amikor már képzőművészet van, lehetetlen feltételezni, hogy zene ne legyen. Az ősembernél már megtaláljuk a sípot, mely ugyanúgy két hangot ad, mint ma az ausztráliai népek sípja, és a bécsi udvari múzeumnak egy őskori gyüjteményében egy neolith-korból való vázát találunk, melyen asszonyok táncolnak és egy férfi lirán játszik. Ennek a lírának ugyanaz a formája, mint a régi görögöknél volt és így ha a Hermes-lira eredetét keresem, nem szabad megállnom sem a görögöknél, sem az egyiptomiaknál, hanem a neolithba kell visszamennem.

Ha ilyen ősvalami a népzene, ha ilyen hatamas erő van benne, amely évezredeken keresztül biztosítja fennállását, hogyan lehetséges az, hogy éppen nálunk a népies műzene el tudta felejtetni ezt az ősi muzsikát? Erre nem tudok végleges választ adni, de megpróbálom megmagyarázni a dolgot. Én azt hiszem, hogy az ok elsősorban az, hogy a népies műzenének nagyszerű propagátorai voltak, a népdalnak pedig nem. Gondoljunk arra, hogy amikor a népszínmű megszületett, akkor a kimosdatott paraszt került fel a dobogóra, oroszlánkörmeit levágták, naphaját átfésülték és csak természetes, hogy az ilyen szentimentális parasztokhoz csak szentimentális zene illett. Ezeknek az első népszínműveknek zseniális előadóik voltak, akik ezt a műfajt elterjesztették. A másik terjesztő a cigány.

Azt szokták mondani a népies műzenére, hogy cigányzene, pedig tulajdonkép cigányzene az, melyet a cigány maga szerez. Nógrádban vagy egy híres cigánytelep; ezen a telepen csak magyar nótát énekelnek s amikor cigánynótát kértem, oláht fújtak. A cigányok igazán született muzsikusok és hegedűsök. Egy jó cigányprímásnak nemcsak a tónusa, hanem előadása és kifogástalan intonációja és technikája is felette áll nem egy okleveles hegedűművészének. Ezek a cigányok mindig annak a társadalmi osztálynak a muzsikáját muzsikálják, amelyik náluk a nótát megrendeli. Cigány-repertoár annyi van, mint muzsikáltató; ne felejtsük el, hogy a cigány mellett ott kell lenni a magyar úr temperamentumának is. Cigánybanda kétféle van: a városi éttermi cigány, akinek magyarságához már sok szó fér, mert műsorának sok száma jazz, operett és csak muzsikál, mert nyáron senki sem ér rá meghallgatni; ez semmit sem tud a népies műzenéből: ugyanazokat a dallamokat tudja, mint a parasztok. Cserépváralján hallottam egy olyan magyar parasztokból álló bandát, amilyen a cigány. A hegedűs a prímás, akit nem lehet hallani, mert a klarinétos mindent elsöpör. Itt se piánót, se decrescendót nem játszottak, minden éles, hasító forte. A cimbalom keményen üti ki ugyanazt a melódiát, amelyet a klarinét rikolt. Az utóbbi évek legerősebb művészeti impressziója volt ez számomra, olyan őserő csapott meg, hogy két napig sem tudtam betelni ezzel a muzsikával. Meghallgattam Cserépváralján a cigányokat is; ugyanúgy játszottak, mint a magyar parasztok és bizonyos, hogy egy budapesti cigány megtagadná őket. E falusi cigányok részére a legnagyobb kitüntetés, ha Szügyre, Balassagyarmat külvárosába beengedik őket; ellenben az éttermi cigányok igenis tudják terjeszteni azt a muzsikát, melynek terjesztésére a falusiak képtelenek.

Végül van még valami, amivel nem lehet vitatkozni: ez a divat. Minden népművészeti stílus él egy darabig és azután meghal. A régi magyar népzenei stílus már halódik; mi gyüjtők romok között járunk. Igaz, hogy igen szép faragványokat találunk, de ez a világ már a régmult világa; amint egy népművészet elvesztette spontanitását, feltámasztani többé nem lehet. Egy módja van, hogy ez a népzene tovább éljen: divatba kell jönnie. Egy hivatalos ankéton megkérdeztek bennünket nemrég, hogyan látjuk annak lehetőségét, hogy Magyarországon ne haljon meg a népművészet? Az volt a felelet, hogy az uraknak kell előljárniok példával, mert a nép utánozza a magasabb társadalmi osztályokat. A magyar népzene megmentésének egyetlen módja az, hogy a művelt magyar osztály ne csak előadásokban szeresse a magyar népdalt, ne csak megtapsolja Palló Imrét és Medgyaszay Vilmát, hanem maga is magyar népdalt énekeljen.

Nagy Endre: Az előadó azt mondta, hogy Magyarországon a népies műzene közel jár a népzenéhez: én azt hiszem, hogy direkt azonos vele. Franciaországban, ha egy paraszt nótája fel akart hatolni a kastélyba, rettenetes utat kellett megtennie, míg nálunk, szerencsére, akármilyen feudális ország vagyunk is, az egyes osztályok között csak quantitatív különbség van, de qualitatív alig, úgy hogy meg tudom érteni, hogy akárki szólalt meg a dzsentriből, mint a nép reprezentánsa szólalt meg. Azok, akik a nem nagyon népiesnek hangzó népdalokat csinálták, áldzsentrik voltak.

Lajtha László: Ál-urak nincsenek, csak ál-parasztok. Aztán nem egészen úgy van, hogy a népies műzene és a népzene azonos: előbbi individuális, utóbbi kollektív termék. A néphez lekerült műdal gyakran eltávolodig az eredetitől: nagyon sok olyan műdalt gyüjtöttünk a nép ajkáról, mely már bizonyos átalakításon ment keresztül. A cserépfalvai banda pl. eljátszotta a Rákóczit, melyre senki sem ismerne rá a jelenlevők közül.

Nagy Endre: A nép közé kerülve minden eltorzítódik, még a geográfiai és fizikai tények is. Nem ez a torzítás tekinthető-e éppen teremtésnek?

Lajtha László: A nép a hozzá került anyagon nem ront, hanem javít.

Nagy Endre: A népdal úgy terem tehát, hogy bevetődik a nép közé egy materia és ott a maga sorsát eléri.

Tóth Aladár: Arany hasonlata jut eszembe a kavicsról és a patakról. A tömeg megannyi vízcsepp; minden egyes száj csiszoltan adja tovább a műdalt, amely ezen az úton egyre tökéletesedik. Ha veszem az összes magyar műdalokat, aligha lehetne őket rendszerbe gyűjteni; viszont az igazi népzene termékei ugyanolyan természetes rendszerbe foglalhatók, mint akár a Nemzeti Múzeum bogárgyüjteménye.

Nagy Endre: A posványos tóból a halakat át szokták vinni a folyó vízbe; ugyanígy a műdalokat is be kellene dobálnunk a népbe, hogy felfrissüljenek.

Tóth: Aladár: A műdal azért értéktelenebb ebből a szempontból, mert keletkezésénél bizonyos kis egyéni ambiciók játszanak közre. Ezt könnyű ellenőrizni, ha arra gondolunk, hogyan játszik egy dalt a cigány: utrirozza, hatásvadászó, mert tetszenie kell.

Nagy Endre: A népdalnál mégis csak az a helyzet, hogy eredetileg volt egy műnépdal, ez lekerült a néphez, amely szájról szájra adta, míg megjavította; de ki csinálta ezt a műnépdalt?

Lajtha László: A felülről lecsúszott népdal csak kis százaléka a népzenének.

Tóth Aladár: Teljesen irreleváns, hogy a nép egy műdalt alakít-e át, vagy teljesen újat teremt. A nagy zeneköltőknek két típusuk van. Az egyik a konglomerátumból, mely a levegőben uszkál, egyénit, új melódiát teremt, a zeneszerzők másik típusa pedig vesz egy meglevő melódiát, változtat rajta egy kicsit, beleágyazza a maga koncepciójába és teljesen újnak hat. Händel erre a legeklatánsabb példa.

Lajtha László: Nagyon sok formula van, mely kétségtelenül hamarabb volt meg a magyar népzenében, mintsem a felülről leszivárgás megtörténhetett volna. Elég, ha a «sirató énekre» gondolunk; ennek az ősi dolognak még formaalkotó ereje van ma is.

Nagy Endre: Ez is csak szó, hogy ősi dolog; valamikor nem volt ősi.

Molnár Antal: A publikumot talán érdekelni fogja egy példa a XIX. századból, melyet Bartók Béla tanulmányából idézek s amely megmutatja, hogyan válik egy népies műdalból valódi népdal. Szentirmai Elemér «Csak egy kislány van a világon» kezdetű daláról beszélek. Ebben a németes műdalban magyaros tulajdonság nincs és mégis a magyar élet integráns része lett: akinek babája volt, eljátszatta magának a cigánnyal. El fogom fütyülni azt a motívumot, melyet a népdal feldolgozott belőle. (Megteszi.) Nemrég ugyanezt megmutattam egy hölgynek, aki megjegyezte, hogy ez ugyanolyan, mintha valaki művirágból varázslat útján élő virágot hozna létre. A másik dolog, amire fel szeretném hívni figyelmüket, az, hogy egyáltalán nem áll, hogy ez a két típusa a magyar népdalnak: a népies műzene és a valódi népzene azonos. A XVIII. század első felében talán még volt sok közösségük, de már a magyar nemességnek úgynevezett magyar nótája igen sok tekintetben különbözik a magyar népdaltól, nemcsak abban, hogy a szövege többnyire műköltészet, ami egészen más, mint a népköltészet, hanem abban is, hogy hangnemileg egészen más. A XIX. századbeli népies műdal hangnemei a nyugateurópai zenének dur- és moll-rendszerében épülnek fel, míg a magyar népdal elemeinek túlnyomó része nem dur és moll, hanem frig, odr, mixolit, ú. n. zsoltár-hangnemek, melyek még a középkorból maradtak meg. Ez a hangnem- és szövegbeli, valamint ritmikai különbség annyira elválasztja ezt a két típust, hogy legtöbbször azt is meg tudjuk mondani, hogy ez valódi dal, ez pedig népies műdal. Magyar az úri termék is, de nem olyan eredeti, vagyis ha igazi magyar zenét akarunk csinálni, a mintát nem vehetjük az úri muzsikából, annak ellenére, hogy vannak nagy közösségei. Ezért én is aláírom azt, amit Lajtha László mondott: a magyar tehetős társadalomnak meg kell próbálkoznia azzal, hogyan hat az ő ajkain a valódi magyar népdal. Ennek az elhatározásnak lenne még egy másik nagy előnye is: míg az uri muzsika termékeit többnyire igen gyengén harmonizálták meg, addig valódi magyar népdalainknak egy csomó kiváló terméke nem kisebb szerzők letétében jelennek meg, mint Lajtha László, Kodály Zoltán, Bartók Béla. Nagyon kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy ilyen kiváló zenészek dolgozták fel valódi népdalait és éppen ezért hangsúlyoztam, hogy nagyon nagy a különbség és a népies műzene és a valódi népzene nem tévesztendő össze egymással.

Lajtha László: Nem helyeslem az úri és paraszt-zene megkülönböztetést. Zene, melyet ma már csak a paraszt énekel, és zene, melyet ma már csak az úr énekel, ez kell, hogy a megkülönböztetés legyen. A magyar népzene őrizte meg a legelőkelőbb és legúribb tradíciójú magyar muzsika emlékeit és ha megkeresnők a honfoglaló ősök utódait, legnagyobb részüket a nép közt találnók meg.