INTELEM

Bence Lajos: A szlovéniai magyarság

http://www.hhrf.org./prominoritate/1996/osz03.htm

-- -- -- 

5. Kisebbségi különjogok

5.1. Általános megjegyzés

Említettük már, hogy a magyarság önszervezôdése nagy késéssel ugyn, de a hatvanas évek közepétôl mégiscsak elkezdôdött. Ebben kétségtelenül nagy szerepe volt annak a konjunktúrának, amely azidôtájt nemcsak Jugoszláviában, hanem szinte egész Európában, így a keleti blokk államaiban is éreztette hatását. (A „Prágai Tavasz" utóhatása a délszláv állam tagköztársaságaiban, elôbb Szlovéniában, majd Horvátországban is erôs politikai hullámverést okozott.) Ennek egyik legkézzelfoghatóbb eredménye a példaértékûnek tartott, a kisebbségi jogok tekintetében némely esetben sokáig az európai normákon is túltevô Alkotmány.

5.2. Az 1974-es Alkotmány

Hogy kisebbségi szempontból miben különbözött az 1974-es Alkotmány az addigiaktól? Elsôsorban abban, hogy már az alapelvekben a szlovén „állam" területén élô magyar és olasz ôshonos kisebbségeket államalkotó tényezôként határozta meg. Ezenkívûl már ebben megfogalmazást nyert az olasz és a magyar nemzetiségû „dolgozók és polgárok" egyenrangú joggyakorlása mellett a nemzeti kisebbségek különjogokkal való felruházása.¹⁷

Az Alkotmánynak az állampolgári szabadságságjogokról és kötelességekrôl szóló általános rendelkezéseket tartalmazó fejezetében esik bôvebben is szó a „nemzetiségi" különjogokról. A 250. szakasz a két kisebbség szabad nyelvhasználatának, saját (kulturális) szervezetek alapításának és a nemzetiségi szimbólumok használatának jogát tartalmazza.

A nemzetiségi területen (értsd: kétnyelvû terület vagy nemzetiségileg vegyesen lakott terület) a magyar és az olasz egyenlô a szlovénnel. A nyelvi egyenjogúság és az anyanyelvi nevelés tekintetében az alkotmány többféle lehetôséget is fölcsillantott, ezeket törvénnyel kívánták szentesíteni. Az alternatívák között az óvodai és az iskolai kétnyelvû oktatás csak mint lehetséges változat szerepel, azzal a kiegészítéssel, hogy a szlovén, illetve a magyar nyelv kötelezô tantárgyként szerepel a nemzetiségiek iskoláiban, nevelô-óvó intézeteiben és fordítva. A szlovén iskolákban ugyanis kötelezô a magyar nyelv. Érdekessége ennek a fejezetnek az, hogy ez utóbbi kiegészítésben az olasz kisebbségi iskola már nem is szerepel. (Az olasz kisebbségiek által lakott Tengermelléken ugyanis továbbra is kitartottak az egynyelvû olasz iskolák mellett.) Az említett szakasz a nevelési-oktatási kötelezettségvállalás mellett a kisebbségi sajtó és a nyilvános tájékoztatás, valamint a könyvkiadás és a mûvelôdési tevékenység más formáinak és a szakkáderképzésnek a támogatására is kiterjed. Az alkotmány 250. szakaszának nagyon fontos fejezete az, mely a kisebbségek egymással és saját anyaországukkal történô kapcsolatainak fontosságát hangsúlyozza. E jogok érvényesítését és a kötelezettségeket törvénnyel, statútumokkal és egyéb általános aktusokkal kívánták egyengetni.

A 251. szakasz a fenti jogok gyakorlati megvalósítását elôsegítendô arról rendelkezik, hogy a kétnyelvû területen élô kisebbségek – más köztársaságok és autonóm tartományok törvényhozási gyakorlatától eltérôen – az egyéb, fôleg a nem gazdasági szféra területén alapítható (oktatás, mûvelôdés, szociális gondozás stb.) önigazgatási érdekközösségek mintájára külön, nemzetiségi alapon mûködô mûvelôdési és oktatási érdekszervezeteket alapíthatnak. A kétnyelvû területeken a kisebbségi különjogok – az alkotmánnyal összhangban – a nemzetiségi területre vonatkozó községi (járási) szintû statútumokban részleges kiegészítô megjegyzésekkel emelkedtek törvényi rangra. A községi képviselôtestület tanácsai mellett negyedik tanácsként egyenjogú döntéshozatali joggal (szükség esetén vétójoggal!) rendelkezett a magyar nemzetiségi érdekközösség az ôt érintô kérdésekben az oktatás, a nevelés, a mûvelôdés, a nemzetiségi tájékoztatás, a könyvkiadás és az anyaországgal való kapcsolatok területén. A politikai és a társadalmi élet egyéb területein fölvetôdô kérdések továbbra is a nemzetiségi bizottságok hatáskörébe tartoztak.¹⁸

Az 1974-es Alkotmány azonban nemcsak a szlovéniai magyar kisebbség, hanem a nagy tömbben élô koszovói albánok és a soknemzetiségû Vajdaság – a délvidéki magyarok – számára jelentette rövid ideig az autonómia e sajátos változatának ígéretét. Ebbôl azonban semmi sem valósult meg. Sôt, az úgynevezett bársonyos forradalommal (joghurt-forradalom) az autonómiát egy despotikus alapokon nyugvó, diktatorikus rendszer kezdte fölváltani. Ez a nagyszerb törekvéseket támogató politika nemcsak a kisebbségek számára kezdett óriási teher lenni, hanem az akkor már laza szövetséggé vált köztársaságok számára is. Az 1989 szeptemberében végrehajtott szerb alkotmánymódosító akcióra, amely a szövetségi parlamentben a szavazati fölény megszerzésére irányult, Szlovénia alkotmánykiegészítéssel válaszolt. Ezzel saját alkotmányát a szövetségi alkotmány fölé helyezte.

A demokratikus rendszerváltás fontos szakaszában, alig egy évvel késôbb került elfogadásra a szlovén képviselôházban az a szándéknyilatkozat, amelyben már benne foglaltatnak az új, 1992 decemberében elfogadott alkotmány csírái. Ennek egyik, kisebbségi szempontból is érdekes fejezetében ez áll: „A szlovén állam biztosítja az olasz és a magyar nemzetiségnek az önálló Szlovén Köztársaságban ... az alkotmányban és a törvényekben, valamint a Jugoszláv SzSzK-val kötött és jóváhagyott nemzetközi aktusokban megállapított jogait."¹⁹

5.3. A rendszerváltás után

Az 1991 decemberében elfogadott alkotmány az eddigi normákhoz viszonyítva két újdonsággal is szolgált. Egyik – mely amolyan vészjósló elôrejelzésként hatott az alkotmány elfogadási idôszakában – az, hogy a magyar és az olasz kisebbség többé nem államalkotó tényezô. Az Általános rendelkezések 5. szakasza az ôshonos magyar és olasz kisebbség védelmének biztosításáról szól. A másik, amelyet a magyar kisebbségi politika az új alkotmány egyik legfontosabb erényének tart, a kisebbségi képviselôk vétójoga. „Azok a törvények, más jogszabályok és általános aktusok, amelyek csupán a nemzeti közösségek képviselôinek beleegyezése nélkül nem fogadhatók el" – áll a 64. szakasz ötödik bekezdésében.²⁰ Az új kétkamarás parlamentben a törvényhozásban a két nemzeti közösség (kisebbség) számára egy-egy alanyi jogon biztosított képviseleti hely van fenntartva.

Beigazolódott viszont egyes politikusok abbéli félelme, miszerint a közigazgatás átszervezésével a helyi önkormányzatban a kisebbségi jogok megvalósítása esetleg akadályokba ütközhet.²¹

6. Gazdasági helyzet

6.1. Általános helyzetkép

Az elcsatolás utáni idôszakban a szlovén hatalmi szervek legfôbb igyekezete arra irányult, hogy Magyarországgal mindenféle politikai és gazdasági kapcsolatot megszakítsanak. Elsô lépésként mindenféle vasúti összeköttetést megszüntettek Magyarországgal, majd megépítették a verzseji Mura-hidat. A hegyvidéki szlovén parasztoknak megélhetést biztosító magyarországi kenyérkeresési lehetôségtôl való elesést a grófi földek felosztásával próbálták kompenzálni. A hazai szlovén nemzetiségû lakosokon kívûl ezekbôl még a Tenger-mellékrôl idetelepített kolonisták részesedhettek.

Az alapvetôen ágrárjellegû vidéken nemcsak a mezôgazdaságban, hanem a viszonylag fejlett iparban is negatív folyamatok kezdtek eluralkodni. A fokozódó bizonytalanság, késôbb pedig a határok átjárhatatlansága miatt keletkezett nyersanyaghiány, a vidék iparát nagymértékben meghatározó zsidó tôkét is hamarosan menekülésre késztette. Így a gyárak nagy része a gazdasági válság idejére tönkrement, s a mezôgazdaságban is siralmas viszonyok uralkodtak. A kilátástalan helyzet pedig elindította a kivándorlók immár második hullámát, melynek következtében a muravidéki magyarság száma 1000-2000 fôvel lett kevesebb.²²

6.2 Kitelepítések, atrocitások

A II. világháború után kezdôdött minden elölrôl. A szlovéniai magyarságra pedig ugyanolyan sors várt, mint más utódállamokba került testvéreinek bármelyikére. A „bûnös nemzet" stigmájával megpecsételt kis népcsoport alig negyedszázaddal az elsô tragikus törés után ismét lefejeztetett. A Vörös Hadsereg ezt a területet a jugoszláv partizánhadsereg szövetségeseként szabadította fel, ezért már a háború befejezése elôtt minden kétség eloszlott afelôl, hogy a háború befejeztével hova fog tartozni. Az itteni magyarságra is, akár a többi utódállamba rekedt testvérére, legyen az a Felvidéken, Erdélyben, Kárpátalján vagy éppen a Vajdaságban, nehéz hónapok, évek vártak. Olyanok, amelyekrôl sem a hivatalos történetírás, sem a politika a legutóbbi idôkig nem beszélt. A teljes jogfosztottság idôszakában a szlovéniai magyarságnak is atrocitásokban volt része. Ezek közül a legemlékezetesebb az 1945 júniusában végrehajtott tömeges deportálás, amikor szám szerint 558 magyart hurcoltak el a hrastoveci gyûjtôtáborba. Az internáltak egyharmadát tizenöt éven aluli gyerekek, 44 százalékát pedig nôk tették ki. ²³

Jellemzô továbbá a petesháziak esete is, akiket a falu határában található olajmezôre való hivatkozással 1948 végén „tûzvédelmi okokból" ûztek el otthonaikból. Három nap állt a kitelepítettek rendelkezésére, hogy otthonaikat elhagyják, az ellenszegülôket a belügyi szervek emberei (UDBA) letartóztatták és a lendvai börtönbe szállították. Az elûzött családok tagjai rokonoknál, ismerôsöknél vagy a szôlôhegyen, a pincékben húzódtak meg. A kôolajipari vállalat késôbb minimális kárpótlást fizetett az okozott károkért.²⁴

A háborús bûnösök felett rögtönítélô bíróság ítélkezett. A bûnösök száma azonban igen kevésre tehetô. Ugyancsak emlékezetesek az 1947 májusában történt deportálások, amikor Lendva-vidék és a muraszombati község falvaiból szállítottak el családokat minden ingóságukkal együtt Fedrengbe, Stari logba és Kocevje környékére, ahol csekély fizetés, élelmiszerjegy ellenében dolgoztak évekig. Meg kell említeni továbbá a különbözô hazai gyûjtôtáborokat is, hivatalos nevükön átnevelô táborokat, amelyek közül a folóci (Filovci) volt a leghírhedtebb. A deportálások, internálások a becslés szerint kb. 1 000-2 000 embert érintettek, tehát az összlakosság 10-13 százalékát. Egyes vélemények szerint számbeli egyezés mutatható ki a hrastoveci-stenthali és a háború alatti sárvári, szlovén telepesek deportálására létesített internálótábor számarányai között. A különbözô táborokban uralkodó embertelen viszonyokról csak szóbeli közlésbôl tájékozódhatunk.

A föntiekhez kívánkozik még az a II. világháború befejezô idôszakából származó hadtörténeti tény, mely szerint a visszavonuló német csapatok a hadsereg üzem-anyagutánpótlását biztosító zalai olajmezôket az utolsó emberig kívánta védeni. Így a Lendva-vidék tôszomszédságában dúló elkeseredett harcok a civil lakosság körében is nagy emberáldozatot követeltek.

6.3. A gazdasági mozgások és az elvárások

A háború után az alapjában agrár-vidéken a csaknem egy évtizedig tartó beszolgáltatások és a rosszul kivitelezett szövetkezesítés tovább gyengítették a magyar lakosság gazdasági erejét. A lendvai népbizottság 1956-ban kiadott rendelete alapján a közbirtokossági legelôk a szövetkezet tulajdonába kerültek át. Ez az intézkedés a magyar lakosságú falvakban 1 200 hektárt érintett.²⁵

A másik problémát a négy-öt hektáros törpegazdaságokban jelentkezô munkaerô-felesleg és az ebbôl származó perspektívátlanság jeletette. Ezt az akkorra már általánossá váló problémát a jugoszláv hatóságok külföldi munkaválalással próbálták megoldani. A hatvanas évek elejétôl az évtized végére már közel kétezer vendégmunkást jegyeztek a lendvai járás területérôl, a következô másfél évtizedben pedig számuk megduplázódott. Így 1975-ben a járás ipari foglalkoztatottjainak száma csaknem kiegyenlítôdött a Nyugat-Európa országaiban dolgozó vendégmunkások számával. Bár a nyolcvanas években az új ipari létesítményeknek köszönhetôen ezeknek mintegy fele hazatért, a többiek (közöttük szép számban magyarok is) szülôföldjüktôl távol kénytelenek leélni életüket. Ezek nyugdíjas korukra ugyan ismét hazatérnek, de az új körülményekhez szokott gyerekeik (fôleg, ha ott is születtek) már nemigen. Nem elhanyagolható azoknak a száma sem, akik gazdasági okokból a szlovén ipari centrumokban, illetve a szlovén fôvárosban voltak kénytelenek munkahely után nézni, és késôbb itt alapítottak családot. A szlovéniai magyarság szempontjából azonban ôket is a veszteséglistán kell emlegetnünk.²⁶

Említettük már, hogy a szlovéniai magyarság nem tudott bekapcsolódni a szövetkezeti növénytermesztésbe, sem a párhuzamos gazdasági ágazatként futó állattenyésztésbe. Valamivel jobban jártak azok a szövetkezetek által is támogatott „védett" gazdaságok, amelyeket a rendszer a szövetkezeti mozgalom „parádés lovainak" szánt. Ami a magántemelôi szektort illeti, az önellátásra berendezkedett parasztságon belül az elvándorlás és az elöregedés miatt a tisztán mezôgazdaságból élôk számaránya a minimálisra esett vissza. (1991-ben az akkori lendvai járás területén mindössze 400-at számoltak össze.) A nemzetiségileg vegyesen lakott területen a néhány mezôgazdasági agrárcégen és szövetkezeten kívül csupán a Marác községhez tartozó Martosfalván alakult ki kisebb ipari centrum, így a lakokosság ingázásra kényszerült. Ez Lendva esetében nem járt különösebb megrázkódtatással, hiszen a városba költözés a magyarság kulturális centrumába való áttelepedést jelentette. Nem így a volt mura-szombati járásban, ahol a határ menti kis településekbôl a járási székhelyre való költözés a távolság és a város szinte teljes el-szlovénesedése miatt egyenlô volt a Szlovénia belsejébe való költözéssel.

Lényeges változást gazdasági téren a szlovéniai magyarság esetében a rendszerváltás sem hozott. A fô problémát a tôkehitelek iránti bizalmatlanság és a vállalkozói kedv hiánya jelenti. Egy-két kivételtôl eltekintve a szlovéniai magyarság a gazdasági perspektívát nélkülözô önellátásra rendezkedett be.

7.Záró megjegyzések

7.1. A kisebbségi jogok és az asszimiláció

A kárpát-medencei magyarok közül a szlovéniai magyarság köreiben uralkodó asszimilációs trendek meglepô hasonlóságot mutatnak a burgenlandi magyarokéval. Sajnos, mindkét népcsoport esetében hasonló, negatív folyamatokról beszélhetünk. A Trianon utáni idôszakban ugyanis a 20 ezer fônyi magyarság mára felére csökkent, a hivatalos statisztikák meg még ennél is kevesebbrôl szólnak. A tízéves idôközre esô asszimilációs ráta az utóbbi 30-40 évben két számjegyûre duzzadt (10-13 százalék). A demográfiai vizsgálódások kimutatták, hogy e nagyfokú lakosságfogyatkozást fôleg három tényezô váltja ki. Elsô helyen mindenképpen a kedvezôtlen népszaporulatot kell említenünk. (A magyar lakosság korfája ugyanis jóval meghaladja a kritikusnak számító 100-as értéket, sôt 1981-ben már 130 fölé emelkedett.) Az öregedési index mutatói a lakosság elöregedésérôl beszélnek, s már a természetes reprodukció sem biztosított. A második helyre a természetes asszimiláció, harmadikra pedig a már említett kivándorlás kerül.

A kedvezôtlen depopuláció okait kutatva a szakemberek elsô helyen a kedvezôtlen gazdasági helyzetet említik. Ez azonban csak részben fogadható el, hiszen a 60-as évek végétôl tapasztalható viszonylagos jólét a természetes asszimiláció másik melegágya. Ez ellen már nehezebb megtalálni a megfelelô módszert.

Az 1994 végén megtartott választás az eddigi, inkább járásnak (akár kis tartománynak) nevezhetô „községeket" az eddiginél jóval kisebb egységekre tagolta. Új községet alapíthatott minden olyan település, akár önállóan is, amely rendelkezett a minimálisnak számító ötezres lélekszámmal (egyes esetekben ennél kevesebb is elegendô volt), és hozzá a közigazgatási infrastruktúra alapvetô kellékeivel (pl. posta, bank, anyakönyvi hivatal, egészségügyi állomás). Ezzel összhangban az eddigi lendvai, illetve muraszombati község „kétnyelvû területén" (etnikailag vegyesen lakott terület némi magyar többséggel) négy új község alakult volna. Ezek közül a lendvai község részét képezô dobronaki járt a legjobban. Ez, bár a függetlenedés nem sikerült, továbbra is magyar többségû önigazgatási (önkormányzati) egységhez került. Az ôrségi részen, a volt muraszombati járás határ menti magyar települései számára nemcsak hogy nem sikerült az új községalapítás, de a pártosfalvai központú nemzetiségi terület önkényesen olyan körzethez került, melyhez eddig nem is gravitált. Némileg jobban járt Hodos (ôrihodos), mely a szomszédos Salovci településsel együtt alkot községet. A vegyesen lakott terület újonnan alakult községeiben a szlovén-magyar, illetve más nemzetiségû számarányt tekintve a lendvaiban a helyzet kielégítô, hiszen az 1991-es népszámlálás adatait a mai állapotokra „lebontva" 5 983 szlovén, 6 254 magyar és 1 650 más nemzetiségû mellett a magyarok részesedése 45 százalék körül mozog. Marác Községben (Moravske Toplice) a 6 798 lakosnak csupán 14 százaléka magyar nemzetiségû (475). Némileg jobb a helyzet Hodos-Sal Községben, itt a 2 606 fôs összlakosságnak egyötöde magyar, azaz 20,68 százalék (539 fô). Ilyen összetétel mellett – talán mondani sem kell – a magyarság képviselôi csak nagy erôfeszítések árán tudnak bekapcsolódni a községi döntéshozatalba, ahol szintén biztosítva van a képviselet, de itt már pártérdekeknek van alávetve a kisebbségi politika.²⁷

A kilencvenes tömörítési kísérlet révén a nemzeti kisebbség tömbösítését szolgáló, az egész kétnyelvû területen élô muravidéki magyarság érdekeit felvállaló Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség is atomizálódásra lett ítélve. A magyar nyelvû ügykezelés – a bírósági tárgyalások anyanyelven való lefolytatása és a végzések anyanyelven történô kiadása mellett – a közigazgatásban büszkélkedhet a legkevesebb eredménnyel. Az új intézkedések tovább rontják a magyar nyelvû ügykezelés megvalósulásának esélyét, így a nyelvi egyenjogúság ellenére a közigazgatásból a magyar immár teljesen kiszorulni látszik. A kisebbségi nyelvhez és a kisebbséggel való együttéléshez eddig még nem szokott többségi nemzet körében feszültségteremtô erô is lehet az „etnikai határok" figyelmen kívül hagyása. Fôleg akkor, ha a kisebbségek hangukat is hallatják, jogos sérelmeiket hangoztatván.

„Az esélyeket és lehetôségeket latolgatva valószínûleg azoknak van igazuk, akik a Szlovéniában élô magyarság jövôjét, sorsát attól teszik függüvé, hogy milyen mértékben tudja kihasználni alkotmányos jogait, és mennyire tud a megváltozott viszonyok között saját sorsának irányítójává válni. Ehhez továbbra is mind a többségi szlovén nép, mind az anyaország sokoldalú és folyamatos támogatására lesz szüksége. Ez a többségi állam részérôl egyelôre biztosítottnak látszik ami a könyvkiadást, a mûvelôdési élet szervezését, a sajtó pénzelését illeti" – mondta e sorok írója a 90-es évekbeli perspektívákat latolgatva. Az anyaországból azonban – tekintettel az ország gazdasági gondjaira – 1994 óta ez a támogatás a minimálisra csökkent. Így a feladat oroszlánrésze változatlanul magára a magyar kisebbségre, illetôleg az értelmiségire hárul. A kérdés továbbra is az: akarja-e, tudja-e vállalni a rá kiszabott feladat súlyát?²⁸

A két ország közötti gazdasági kapcsolatok fellendülése jó ütemben halad, s már az önállódodás elsô hónapjaiban a korábbi többszörösére duzzadt az árucsere, bár még mindig sok az adminisztrációs és egyéb gát. A határátkelôk ügyének rendezése, ezek kapacitásbôvítése azóta van napirenden, amióta a délszláv válság kicsúcsosodásával a két ország áruszállítása, az ugyancsak megnövekedett utasforgalommal együtt az amúgy is megterhelt, a maga nemében egyetlen Hosszúfalu-Rédics nemzetközi határátkelôn bonyolódik le. A Lendvát Rédiccsel összekötô vasúti kapcsolat megteremtése (néhány kilométernyi sínpár lerakását jelentené) is túlságosan lassú ütemben halad. Hasonlóképpen nem született végsô döntés a két országot összekötô autóút nyomvonalának kérdésében sem.

Szlovénia és Magyarország között jelenleg vitás kérdés nem akad. S ami gazdasági téren csak nehézkesen valósul meg, kulturális téren a két ország között a régióban már megvalósult. Zala és Vas megye között a kulturális együttmûködés már több évtizedes múltra tekint vissza. Az 1992 novemberében aláírt szlovén-magyar kisebbségi egyezmény és az 1994-ben minkét fél részérôl ratifikált alapszerzôdés mintájára a Muravidéki Magyar Önigazgatási Közösség évente aláírja a kulturális együttmûködésrôl szóló megállapodást. Az alapszerzôdésbôl eredô kötelezettségeket a már mûködô kormányközi kisebbségi vegyesbizottság évenként legalább egyszer tárgyalásokon értékeli.²⁹

A fentiekbôl kitûnik: a pozitív diszkriminációra épülô szlovén kissebségpolitika és a már két évtizede működô kulturális autonómia sem jelent garanciát, sem megnyugtató válasszal szolgálni nem tud a kis létszámú magyarság jövôjét illetôen. Ennek legfôbb okát az önkormányzati szintû autonómia meg nem valósítható voltában kell keresni. Mindhárom község esetében ugyanis 50 százalék alá süllyedt a magyarság lélekszáma. A rendszerváltással megalakult rendkívül agresszív pártok hazai tevékenysége miatt a Nemzetiségi Önigazgatási Közösség már a szlovéniai magyarság képviseletét sem képes maradéktalanul ellátni, a magyarság politikai mozgósítására pedig már régóta nem fektet hangsúlyt. A bôvülô lehetôségel közül az egyedüli sikerrel kecsegtetô a különbözô, nemzetiségi alapon mûködô intézetek alapítása (Mûvelôdési Intézet, Tájékoztatási Intézet, Várgalériai Intézet). Hogy ezek mennyiben tudnak hozzájárulni a kisebbség megmaradásához, arról még korai lenne beszélni.

(A tanulmány a megjelenés alatt álló Magyar nemzeti kisebbségek Kelet-Közép Európában c. kötet számára készült.)

Jegyzetek

17 Az SzSzK Alkotmánya, 1975, 33.

18 Az SzSzK Alkotmánya, 1975, 141-142.

19 Hajós Ferenc: Új alkotmányok – új jogok? Naptár 92, Szlovéniai Magyar Írócsoport, Lendva, 1991, 101.

20 A Szlovén Köztársaság Alkotmánya, 1992, 29.

21 Hajós Ferenc: Új alkotmányok..., 103. o.

22 Bence Lajos: Írott szóval..., 12-13. o.

23 Tarján G. Gábor: A kisebbség csak kisebbség még a pokolban is. Muratáj, 1993. 1-2. sz. 80-82. o.

24 Vida Stefan: A petesháziak kitelepítése. In: A kôolajbányászat. Lendvai Füzetek, Lendva, 1990. 24-35.

25 Tarján G. Gábor: A kisebbség csak kisebbség..., 83. o.

26 Bence Lajos: Írott szóval..., 36. o.

27 Krajevni leksikon Slovenije (Szlovénia helységmutató lexikona), DZ. Ljubljana, 1995, 636-637. o.

28 Bence Lajos: Írott szóval..., 135-152. o.

29 Székely András Bertalan : Magyar-szlovén kapcsolatok. Társadalmi Szemle, 1996/5., 64-65.