INTELEM

Szilágyi Imre Szlovénia története

V. Az önálló Szlovénia létrejötte és eredményei

             Az önállóság előkészítése

            A független Szlovénia

            A belpolitikai élet legfőbb eseményei

            Szlovénia külpolitikája

Összegzés

Rövid kronológia

 Ajánlott szakirodalom

V. Az önálló Szlovénia létrejötte és eredményei

Az önállóság előkészítése

Az 1990 áprilisában megtartott választásokon a pártelnöki tisztségétől már korábban megvált Milan Kučant választották a köztársaság elnökségének elnökévé. A háromkamarás, 240 tagú parlamentben az ellenzéki DEMOS koalíció került hatalomra. A koalíciót alkotó pártok egységesen éles ellenfelei voltak az előző rendszernek, határozott álláspontot képviseltek az önálló Szlovénia kérdésében, de más kérdésekben megosztottak voltak: a Lojze Peterle vezette kereszténydemokraták, a Néppárt és a Szlovén Demokrata Szövetség egyik szárnya (Rajko Pirnat), a keresztény–konzervatív értékeket, a Liberális Párt pedig a hazai termelést védelmező liberális gazdaságpolitikát hirdette. A Joze Pučnik vezette Szociáldemokrata Párt, a Zöldek Pártja, és a Szlovén Demokrata Szövetség Dimitrij Rupel vezette szárnya a fölvilágosodás értékrendszerét hangsúlyozta. A két fő irányzat közötti különbség számos gyakorlati kérdésben is megnyilvánult. A miniszterelnök Lojze Peterle lett, a külügyminiszteri tárcát Dimitrij Rupel, a hadügyminiszterit Janez Janąa, a belügyminiszterit Igor Bavčar, az igazságügyminiszterit Rajko Pirnat, kapta, az utóbbiak valamennyien a Szlovén Demokrata Szövetség tagjai voltak. Ellenzékbe kényszerült a Demokratikus Átalakulás Pártja, a ZSMS–Liberális Párt és a Szocialista Párt. Szlovénia ezzel egyértelműen szakított a kommunista rendszerrel, míg a Jugoszlávián belül kulcsszerepet játszó Szerbiában ez a folyamat akkor még meg sem kezdődött.

A szlovén parlament 1990. július 2-án nyilatkozatot adott ki a Szlovén Köztársaság szuverenitásáról. Ebben az 1989-es alkotmány-kiegészítések szellemében hangoztatta a köztársasági törvényhozás elsődlegességét a szövetségi törvényhozással szemben, s tovább lazította a központi szervekhez fűződő kapcsolatait, de nem mondta ki, hogy Szlovénia elszakad Jugoszláviától. A kormány az újonnan megválasztott horvát kormány szakértőivel együtt előkészítette Jugoszlávia konföderatív átalakításának tervezetét. A szlovén politikusok arra törekedtek, hogy a világ fontosabb vezetőivel megismertessék szándékaikat, és igyekeztek őket ennek támogatására megnyerni. Bár Németország, Ausztria és Olaszország részéről kaptak bizonyos bíztató jeleket, az európai és az amerikai politikusok általában azt hangoztatták, hogy egységes és demokratikus Jugoszláviát kívánnak, azaz nem támogatták az önálló Szlovénia gondolatát. A szlovén álláspont szerint a jugoszláv valóság az volt, hogy a valóban demokratizálódó Jugoszláviát az érdekkülönbségek miatt a hagyományos módon már nem lehetett egybetartani. Az egységes Jugoszláviát csak nem demokratikus módszerekkel lehetett volna fenntartani.

Jugoszlávián belül így egyre nőtt a feszültség. L. Peterle Ante Marković szövetségi miniszterelnökkel folytatott nyári megbeszéléseinek sikertelensége, a horvátországi Kninben 1990 augusztusában kitört fegyveres lázadás, az a tény, hogy a szövetségi szervek nem voltak hajlandók megvitatni a konföderáció kérdését, valamint az, hogy Szerbia 1990. október 23-án vámokat vetett ki a Szlovéniából (és Horvátországból) származó árukra, azt mutatta, hogy a jugoszláv válság belátható időn belüli békés, valamennyi felet kielégítő elrendezésére nem sok esély van.

Ezt látva, a szlovén politikusok 1990 novemberében előkészítették a szlovén önrendelkezésről szóló népszavazást. 1990. november 21-én az EBEÉ párizsi konferenciája elé terjesztették a jugoszláv válságot, Szlovénia Jugoszlávián belüli helyzetét, és a szlovén törekvéseket részletesen ismertető memorandumot. Ebben még mindig a konföderatív berendezkedésű Jugoszlávián belüli szlovén önállóságot hangoztatták. 1990. december 6-án Szlovénia Jószándék-nyilatkozatot küldött a többi köztársaságnak, kétoldalú tárgyalásokat javasolva Jugoszlávia átalakításáról, december 12-én pedig Makedóniában, Crna Gorában és Bosznia-Hercegovinában folytattak ugyanerről sikeretlen tárgyalásokat a szlovén politikusok. Az 1990. december 23-án megtartott népszavazáson a lakosságnak arra a kérdésre kellett válaszolnia, akarja-e, hogy Szlovénia önálló és független állam legyen. A népszavazásról szóló törvény szerint, amennyiben a lakosság az önálló Szlovénia mellett szavaz, a szlovén politikusoknak a következő hat hónapban el kell fogadniuk az önállósághoz szükséges törvényeket, tárgyalásokat kell folytatniuk a többi köztársasággal Jugoszlávia jogutódlásáról, az egymás közötti viszonyokról, beleértve a konföderatív berendezkedést is. A népszavazáson a szavazásra jogosultak 93.2%-a jelent meg, akiknek 88.2%-a igent mondott a szlovén önállóságra.

A következő hetekben lefolytatott tárgyalások alapján a szlovén politikusok úgy vélték, nincs remény arra, hogy Jugoszlávia konföderációvá alakuljon át. A belgrádi tárgyaláson az is kiderült, hogy a szerb politikusok nem vonják kétségbe Szlovénia önrendelkezési jogát, a szlovénok pedig tiszteletben tartják a szerbek azon érdekét, hogy minden szerb egy államban élhessen. A szlovén parlament ezért 1991. január 21-én azt javasolta a többi köztársaság parlamentjének, hogy egyezzenek meg Jugoszlávia két vagy több független állammá alakításáról. Ugyanakkor egy alkotmány–kiegészítéssel visszavonták a szlovén alkotmány azon pontjait, amelyekkel Szlovénia szuverenitásának bizonyos elemeit a szövetségi szervekre ruházta. Ettől kezdve Szlovénia törekvései arra irányultak, hogy a szétválás békésen történjen.

1991. június 21-én Ante Marković bejelentette, hogy a szövetségi kormány minden törvényes eszközzel megvédi Jugoszlávia külső és belső határait. Ugyanezen a napon J. Baker amerikai külügyminiszter Belgrádban közölte M. Kučannal, hogy sem az USA, sem más nem fogja elismerni Szlovéniát nemzetközi szubjektumként. 1991. június 23-án az Európai Közösség tagállamai egyetértettek abban, hogy nem ismerik el Szlovénia (és Horvátország) függetlenségét, ha a két köztársaság egyoldalúan kilép a föderációból, mielőtt kimerítette volna a békés megegyezés valamennyi lehetőségét.

A független Szlovénia

A szlovén politikusok azonban úgy vélték, túl régóta töreksznek már eredménytelenül a megegyezésre. Ezért 1991. június 25-én a szlovén parlament több más dokumentum mellett, elfogadta a Függetlenségi Nyilatkozatot. Ebben Szlovénia egyebek mellett kinyilvánította készségét arra, hogy önálló államként "azonnali tárgyalásokat folytasson az együttműködés lehetséges formáiról a jelenlegi JSZSZK területén létrejövő államokkal." 1991. június 26-án ünnepélyesen bejelentették Szlovénia önállóságát és függetlenségét. Az ország határain átvették az ellenőrzést, és a Jugoszlávia feliratokat a Szlovén Köztársaság feliratokra cserélték ki.

A szövetségi kormány szervei és a hadsereg arra hivatkozva, hogy biztosítani kell az állam határainak átjárhatóságát 1991. június 27-én tankokkal vonultak a Szlovénia külső határain lévő határátkelők elfoglalására. M. Kučan az akciót ugyanazon a napon az önálló és szuverén Szlovénia elleni agressziónak nevezte. A tíznapos háborúban a szlovén fegyveres erők a szövetségi hadvezetés számára meglepetést okozó, nem várt ellenállást tanúsítottak. A 65 halálos áldozatot követelő háborúnak a július 7-én az Európai Közösség képviselőinek közbenjárása nyomán aláírt Brioni Nyilatkozat vetett véget. Ennek legfontosabb pontja szerint a szlovén (és a horvát) önállósodást három hónapra felfüggesztik és tárgyalásokat kezdenek Jugoszlávia jövőjéről. 1991. július 18-án a jugoszláv államelnökség a Brioni Nyilakozatra hivatkozva határozatot hozott arról, hogy a szövetségi hadsereget három hónapon belül kivonják Szlovéniából.

1991. október 7-én, a Brioni Nyilatkozatban meghatározott határidő letelte után Szlovénia megkezdte az önállóságról hozott törvények végrehajtását. Átvette a köztársaság határának ellenőrzését, tolár néven önálló pénzt adott ki. Október 25-én Szlovéniát elhagyta a szövetségi hadsereg utolsó katonája is. Az immár valóban önállóvá vált köztársaság élénk tárgyalásokat folytatott az ország elismertetése érdekében. Az Európai Közösség képviselői ennek legfőbb feltételéül – egyebek mellett – az emberi jogok és a nemzeti kisebbségek kérdésének megfelelő rendezését írták elő. Ezt a feltételt Szlovénia az 1991. december 23-án elfogadott új szlovén alkotmány megfelelő paragrafusaiban teljesítette. 1992. január 15-én a Badinter bizottság megállapította, hogy Szlovénia teljesítette az elismeréshez szükséges feltételeket. Ugyanazon a napon számos európai ország, valamint az Európai Közösség elismerte az önálló Szlovéniát.

A belpolitikai élet legfőbb eseményei

Ugyanebben az időben Szlovénia belpolitikai életében is komoly változás történt. 1991 októberében kettévált a fontos miniszteri tárcákkal rendelkező Szlovén Demokrata Szövetség. A nézeteltérések miatt 1991. december 30-án felbomlott a DEMOS koalíció, de a kormány egyelőre a helyén maradt. 1992. április 22-én az ellenzéki liberális demokraták elnöke, Janez Drnovąek nyerte el a képviselők többségének bizalmát: az egykori DEMOS három pártja, valamint a korábbi ellenzéki pártok támogatásával lett miniszterelnök. Ettől az időtől kezdve 2004 végéig (egy 2000 közepén bekövetkezett, rövid ideig tartó jobboldali kormányzástól eltekintve) valamennyi választás után a liberális demokraták alakítottak koalíciós kormányt, de mindig változó koalíciós partnerekkel. Az új szlovén alkotmány értelmében 1992 decemberétől kezdve kilencventagú lett a szlovén parlament, amelyben az őshonos magyar és olasz kisebbség számára két helyet tartottak fenn.  A 2004 végén megtartott választásokon véget ért a liberális demokraták győzelmi sorozata, s a jobboldali pártok alakíthattak kormányt.

A belpolitikai viták közül kiemelkedik a második világháború idején lezajlott polgárháború, illetve az utána következett megtorlások, valamint a kommunizmus megítélése körül zajló polémia. A jobboldali pártoknak hosszú küzdelem után sem sikerült elérniük, hogy Szlovéniában lusztrációs törvény alapján zárják ki a politikai életből az egykori kommunista vezetőket. Ugyancsak komoly viták folytak a média irányításának, illetve az egyház szerepének megítélése körül, s ezek sem zárultak le teljesen.

A szlovén törvényhozás gyorsan megkezdte a piacgazdaság feltételeinek megteremtését. A parlament még 1991 novemberében elfogadta a denacionalizációs törvényt, amelynek értelmében a kommunista hatalom által különböző törvények előírásai alapján állami tulajdonba vett vagyont lehetőség szerint vissza kell adni az eredeti tulajdonosnak, ha erre nincs mód, akkor a tulajdonost kárpótolni kell.  Hosszas (mintegy két évig tartó) viták után a parlament 1992 novemberében elfogadta a tulajdon-átalakításról (azaz a privatizációról) szóló kerettörvényt, illetve a bankok szanálásáról szóló törvényt. Az említett privatizációs törvény csak az úgynevezett társadalmi tulajdonban lévő vállalatok privatizációját írta elő. A korábbi privatizációs elképzeléseken alapuló kompromisszumos törvény értelmében minden szlovén állampolgár a korának megfelelő mértékben (éveinek számával növekvő arányban) névre szóló és át nem ruházható értékpapírt kapott, amelyet a privatizációban részt vevő vállalatokba fektethetett be. A törvény értelmében a vállalati tulajdon 40 százalékát különböző célokat szolgáló alapokra kellett átruházni, a többit részben az említett értékpapírok alapján lehetett megszerezni, illetve megvehették a vállalat alkalmazottai és más szlovén állampolgárok. A privatizáció folyamatára két állami intézmény felügyelt rendkívül szigorú előírások alapján.  A privatizációs törvényt a későbbiekben még kiegészítették, majd az állami vállalatokat is bevonták a privatizációba. A privatizáció folyamata rendkívül lassú volt, s még ma (2006) sem fejeződött be teljesen, ráadásul az értékesítésbe hosszú ideig nem vonták be a külföldi tőkét. Ezt mindenekelőtt a szlovén gazdaság korábbról örökölt viszonylag jó állapota tette lehetővé, Figyelemre méltó azonban és további vizsgálódást érdemel az a tény, hogy a szlovén gazdaság ilyen körülmények között is (tehát annak ellenére, hogy a privatizációs folyamat ellentmondásos és befejezetlen, hogy a külföldi tőke csak korlátozottan van jelen az országban) kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az államháztartási hiány mindvégig alacsony maradt, éppúgy, mint az államadósság mértéke. A szlovén gazdaság jó teljesítményét mutatja, hogy Szlovénia 2007. január 1-jétől az euró-övezet tagja lesz.

Szlovénia külpolitikája

1991. június 26-án az önálló Szlovéniát elismerte Horvátország, június 30-án Litvánia, majd az év folyamán még néhány ország (Németország 1991. december 19-én), de az igazi elismerési hullám 1992. január 15-én kezdődött, amikor számos ország, köztük Magyarország is, elismerte Szlovénia függetlenségét. Az ország viszonylag gyorsan beilleszkedett a nemzetközi intézményrendszerbe. 1992. február 3-án megfigyelői státust kapott az Európa Tanácsban, amelynek 1993. május 14-én teljes jogú tagja lett, éppúgy, mint 1992. március 24-én az EBEÉ-nek. 1992. május 22-én felvették az ENSZ tagállamai közé, július 8-án pedig aláírta Helsinki Okmányokat, s végül Szlovénia minden lényeges nemzetközi szervezet tagságát elnyerte. Külön említést érdemel, hogy 1997-ben a NATO Szlovéniát a szlovén várakozásokkal ellentétben nem hívta meg az ún. első körben csatlakozó országok közé. A döntés hátterében minden jel szerint elsősorban geopolitikai megfontolások álltak, és csak másodsorban az a tény, hogy Szlovénia nem volt elég aktív a balkáni regionális együttműködésben, illetve, hogy a kritikusok szerint a haderőreform nem volt kielégítő. Ugyancsak nem várt akadály, Olaszország ellenkezése nehezítette egy ideig Szlovénia európai integrációjának folyamatát, de 1997 folyamán a szlovénok egy kompromisszumos javaslat elfogadásával bejutottak azok közé az országok közé, amelyekkel az EU 1998-ban megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat. 2002 novemberében Szlovéniát meghívták a NATO-ba, ugyanezen év decemberében pedig az ország sikerrel zárta a csatlakozási tárgyalásokat. 2003 márciusában népszavazást tartottak a NATO, illetve az EU csatalakozásról. Bár korábban voltak euroszkeptikus hangok, a NATO csatlakozást pedig egyes értelmiségi körök igen erősen, és a médiában jól nyomon követhetően ellenezték, a népszavazás eredménye meggyőző volt. A szavazásra jogosultak 60,4%-a járult az urnák elé. Az EU tagságra a szavazók 89, 64 százaléka mondott igent, a NATO tagságot 66,02 százalék támogatta. 2004. március 29-én Szlovénia a NATO, május 1-jén az EU teljes jogú tagja lett.

Szlovéniának szomszédai közül Magyarországgal nagyon jó a viszonya. 1992. november 6-án egyezményt írtak alá a Magyar Köztársaságban élő szlovén nemzeti kisebbség és a Szlovén Köztársaságban élő magyar nemzeti kisebbség különjogainak biztosításáról, 1992. december 1-jén pedig a két ország barátsági és együttműködési szerződést kötött. Bár a kisebbségek támogatásának ügyeiben, illetve a mezőgazdasági értékesítés területén időnként van némi érdekellentét, a két ország között alapvetően igen jó az együttműködés.  Szlovéniát nagyon jó kapcsolat fűzi Ausztriához is – amely sokat tett az önálló Szlovénia elismertetéséért, s az ország fontos gazdasági partnere – néhány ponton azonban komoly nézeteltérések is voltak/vannak a két ország között. Bár az 1955. május 15-én megkötött osztrák államszerződés 7. pontja rendelkezett az ausztriai szlovén kisebbség védelméről – az anyanyelvi oktatáshoz való jogról, a kétnyelvű feliratokról stb., – a szlovénok gyakran kifogásolják, hogy a szlovén kisebbség jogait a gyakorlatban nem érvényesítik. Sőt, Jörg Haider osztrák politikus egyenesen azok csorbítására törekszik. Az osztrákoknak is voltak azonban sérelmeik, mindenekelőtt az, hogy Szlovénia sokáig nem akarta elismerni, hogy az országban létezik német ajkú kisebbség, amelyet kisebbségi jogok illetnek meg. Ezt a problémát végül a 2001-ben aláírt kulturális együttműködési megállapodás kompromisszummal zárta le.

Lényegesen problematikusabb a Horvátországhoz fűződő viszony. Bár a két köztársaság a függetlenség kikiáltásának idején a legtöbb kérdésben egyetértett, s jelentősek az egymás közötti gazdasági kapcsolatok is, az elmúlt időszakban számos nézeteltérés merült fel. A legfontosabb, hogy hosszas tárgyalások után sem sikerült még megnyugtatóan rendezni a határt. Elsősorban a tengeri határvonal meghúzása jelent gondot, hiszen ilyen a volt Jugoszlávia idején nem létezett. Ebben a meglehetősen bonyolult kérdésben a két ország politikusai és a közvélemény formálói 1992 óta mind a mai napig igen éles vitát folytatnak egymással, s már felmerült a nemzetközi bíróság bevonásának gondolata is. Ugyancsak gondot jelentett a szlovéniai Krąko-ban közös tulajdont képező atomerőmű együttes működtetésének problémája, illetve az a tény, hogy Szlovénia a Ljubljanska Banka horvátországi fiókjaiban 1991 előtt elhelyezett valuták visszafizetését a jugoszláv örökségi tárgyalások még ma sem teljesen lezárult folyamatával kívánja összekötni, ami bizonyos szempontból érthető ugyan, de alapvetően sérti a horvát betétesek érdekeit. Szlovénia ugyanakkor – néhány meggondolatlan kijelentéstől függetlenül – az egyik legfőbb támogatója Horvátország EU tagságának.

A szlovén–olasz kapcsolatrendszer igen bonyolult és hosszú ideig komoly feszültségek terhelték. Egyrészt a határ rendezése hosszas tárgyalások után végül is 1975-ben sikerült ugyan, de ma is vannak olyan olasz politikai erők (mindenekelőtt Triesztben), amelyek az osimói szerződés revízióját követeleik. Az olasz-szlovén viszonyt erősen megterheli a kisebbségi kérdés is. Míg Szlovéniában 3 064 magát olasznak valló polgár él, akiknek a szlovén alkotmány, akárcsak a magyaroknak, különjogokat biztosít, az olaszországi szlovénok helyzete hosszú ideig rendezetlen volt. Az olasz kormány igen hosszú halogatás után csak 2001-ben fogadta el az olaszországi szlovén kisebbséget védő törvényt, s ennek végrehajtásával a szlovénok még ma sem teljesen elégedettek. Másfelől az olaszok kifogásolták, hogy az 1991-ben elfogadott szlovén denacionalizációs törvény nem vonatkozik azokra az olaszokra, akiket Szlovénia területéről 1945 után elüldöztek. Az ekörül folyó vita miatt Olaszország az 1990-es évtized első felében többször megakadályozta a Szlovénia és az EU közötti társulási tárgyalások folytatását, míg végül a vita a szlovén parlament által 1997-ben aláírt kompromisszumos megoldással zárult. Az említett négy szomszéd országgal Szlovéniát két fontos regionális együttműködés is összeköti. Az egyik az 1996-ban létrehozott háromoldalú együttműködés, amelynek eredetileg Olaszország, Szlovénia és Magyarország volt a tagja, s amelynek elsődleges célja a két utóbbi állam euroatlanti csatlakozásának elősegítése volt, s amelyhez 2000-ben csatlakozott Horvátország is. A másik az Ausztria által szorgalmazott Stratégiai Partnerség, amelyben Ausztrián és Szlovénián kívül a visegrádi négyek vesznek részt.

Amíg Szlovénia Slobodan Miloąević 2000-ben bekövetkezett bukása előtt csak vonakodva vett részt a nyugati hatalmak által szorgalmazott balkáni regionális együttműködésben, azóta erőteljesen együttműködik az úgynevezett nyugat-balkáni régió országaival: a szlovén vállalatok erőteljesen részt vesznek a régió országaiban folyó privatizációban, s komoly befektetésekkel segítik ezen országok gazdasági átalakulását, valamint saját gyarapodásukat.

Összegzés

Az elmondottakat figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a szlovénok az 1848 óta folytatott határozott küzdelem eredményeképpen megőrizték nemzeti identitásukat, kultúrájukat és nyelvüket, nem olvadtak föl sem a német, sem a délszláv többség körében (mint például a németek körében szorbok, vagy a franciáknál a bretonok). Nemzeti érdekeik védelmében Jugoszlávia demokratikus és a decentralizáció elveire épülő átalakítását kívánták, s ennek sikertelenségét, valamint a jugoszláv társadalom belső feszültségeit látva önálló államot hoztak létre. Mindennek következtében nem csupán belső társadalmi fejlődésüket alakíthatták a saját maguk által kidolgozott, és igencsak gyümölcsöző módon, de sikeresen integrálódtak a nemzetközi közösségbe is. A balkáni régió országainak pedig mintát mutatnak, és támogatást nyújtanak a demokratizációs folyamatok és a gazdasági reformok terén, amit ezek az országok a korábbi szembenállás után a 2000 óta eltelt időszakban szívesen igénybe is vesznek. A szlovén önállóság kivívása tehát – az önállóság igényét elutasító számos jugoszláv és külföldi kritikus véleménye ellenére – szlovén szempontból nagyon is kifizetődő volt, nem a szlovénok német bábállammá válását és nem egyfajta etnikai diktatúra kialakulását, hanem az úgynevezett tranzíciós országok legsikeresebb útját eredményezte.

Kronológia

6. század: szláv törzsek érkeznek a mai Szlovénia területére

7–11. század: a karantán törzsszövetség

11. század: Karantánia felbomlása

13–15. század: a Habsburgok birtokszerzési és hatalmi törekvései

1456: Cillei Ulrik megölésével kihal a Cillei grófok családja

15. század: a szlovén lakta tartományok Habsburg örökös tartománnyá válnak, kialakul a szlovén etnikai határ

1550–1584: a szlovén reformáció megteremti a szlovén irodalmi nyelvet

18. század vége: a szlovén nemzeti mozgalom kezdetei

1809–1813: a napóleoni Illír Provinciák

1848: az Egyesült Szlovénia programja

1870. december 1–3.: Jugoszláv Kongresszus

19. század vége: a pártok megalakulása

1917. május 30.: a Májusi Nyilatkozat

1918. október 29.: A Szlovén–Horvát–Szerb Állam létrejötte

1918. december 1.: A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulása

1921. június 28.: A Vid-napi Alkotmány

1929. január 06.: a királyi diktatúra bevezetése

1941. április 6.:  Jugoszlávia/Szlovénia megszállása és feldarabolása

1945. november 29.:  A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság kikiáltása

1974. február 21.: elfogadják  a decentralizált Jugoszlávia alkotmányát

1980. május  4.: Josip Broz Titó halála

1982 május: megjelenik a Nova revija

1986: Szerbiában Slobodan Miloąević, Szlovéniában Milan Kučan kerül a Kommunista Szövetség élére

1989. május 8.: a Májusi Nyilatkozat

1990. április 8. és 12.: az első szabad választás

1990. december 23:  népszavazás Szlovénia függetlenségéről

1991. június 25.: Szlovénia hivatalosan függetlenné nyilvánítja magát

1992. január 15.: az Európai Közösség országai elismerik Szlovénia függetlenségét

2004. május 1.: Szlovénia az EU teljes jogú tagja lett

Ajánlott szakIrodalom

FISCHER, Jasna (főszerk.): Slovenska novejąa zgodovina  od programa Zedinjena Slovenija do mednarodnega priznanja Republike Slovenije:  1848–1992. Ljubljana, Mladinska knjiga– Inątitut za novejąo zgodovino, 2005.

GOW, James–CARMICHAEL, Cathie: Slovenia and the Slovenes. London, Hurst & Company, 2001.

Granda, Stane–©atej, Barbara (szerk.): Slovenija 1848–1998: iskanje lastne poti. Maribor, Narodni dom–Pokrajinski muzej, 1998.

Kardelj, Edvard: A szlovén nemzeti kérdés. Novi Sad, Forum Könyvkiadó, 1961.

PRUNK, Janko: Slovenski narodni vzpon. Ljubljana, Drľavna zaloľba, 1992.

PRUNK, Janko: Slovenski narodni programi : narodni programi v slovenski politični misli od 1848 do 1945. Ljubljana, Druątvo 2000, 1986.

REPE, Boľo: Viri o demokratizaciji in osamosvojitvi Slovenije. 1–3. köt. 2002–2004.

Slovenci in drľava. Ljubljana, Slovenska akademija znanosti in umetnosti, 1995.

Slovenska kronika XIX. stoletja. 1–3. köt. Ljubljana, Nova revija, 2001–2003.

Slovenska kronika XX. stoletja. 1–2. köt. Ljubljana, Nova revija, 1995–1996.

Szilágyi Imre: Az önálló és demokratikus Szlovénia létrejötte. Budapest, Teleki László Alapítvány, 1998.

Zgodovina Slovencev. Ljubljana, Cankarjeva zaloľba, 1979.

http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/szloven-tortenelem.htm