INTELEM

IV.

A ROMÁN HATÁRKÖVEK MENTÉN A TÚRIG

A kiszombori hármaskőtől kezdve más határőr és más őrház tűnik fel, a román granicsár és a román pikét. Mások a viszonyok, más a környezet, mások a bajok, a panaszok, csak a határ vonala maradt meg a maga lehetetlenségében. 
A föld síkba fut a láthatárig. A szép Magyar-Alföld déli vidéke egy darabban szökik előre, sem hegy, sem halom nem emelkedik rajta, és mégis megütközik szemünk a messzi síkságon. Határkövek bontják meg az Alföld egységét. 
Trianon előtt a községhatár is különb volt a mai országhatárnál. Itt kukoricaföld szélén áll az otromba kő, ott a földműves szántás közben nem tud anékül megfordulni, hogy az ekével román földre ne menjen. 
A román határőröket barábereknek nevezik errefelé. 
Egy kettősbirtokos kocsiján megyünk és útközben ezeket halljuk: 
- Pénz, megvesztegetés igazgatja itt az életet. Örökkön csak csigázódunk. Ha átmegyünk a birtokunkra, elvégezhessük. Gyufát, pénzt, ennivalót, ruházati cikkeket és minden elgondolhatót kell adnunk a román őrnek. Ha nem viszünk ajándékot, megakasztják az embert munkájában. Ácsorogtatják nem tőrödnek vele. 
 

A keserves munka árán megszolgált termést nem tudjuk teljes egészében hazahozni, mert legalább a felét elveszik. Ha a károsodáshoz még az egész évben vitt ajándékokat is hozzászámítjuk, a kettősbirtokosok túloldali gazdálkodása semmi jövedelmet sem jelent. A nép nagyon jól tudja, hogy közeli kimerülés, tönkremenés vár rá, de erőlködik, bizakodik, hogy a földjét megtarthassa. 
A rettenetes állapotok mellett a magyar területen élő kettősbirtokosok helyzete mégis félmegélhetést biztosít, de a román területen lakók élete már a koldusszegénységig süllyedt. Földjükből, megélhetésükből már kipusztultak. Ezen a vidéken válságos napokat élnek a porgányiak, a besenyőiek, a bébiek, a zomborontúliak mind. Semmit sem tudnak eladni. Nagyszentmiklósrajárnak, hogy valamit eladhassanak, de a románok annyit adnak a terményekért, amennyit akarnak. Potom pénzen vásárolnak. Pár fillérrel nehéz és messze útról térnek vissza az emberek falujukba. Száraz időben még csak eljutnak a piacra, de eső idején három pár lovat is be kell fogniok, hogy Nagyszentmiklósra elérjenek. 
A románok a határőrházak és laktanyák építéséhez szükséges költségeket úgy teremtették elő, hogy minden polgárnak és minden kettősbirtokosnak egy kivetett összeget kellett lefizetnie. Amelyik kettősbirtokos nem fizetett, azt nem engedték át a határon.

Sok gazdának ez a “kölönadó” lélekharangkondulás volt földje, tanyája felett. Ha nem tudott fizetni, birtoka elveszett. 
Apátfalvánál a Maros a határ. Nagyon rövid ez a szakasz. Messze Csíkországból jön, Erdélyből, a Székelyföldről. Egy másik Magyarország roskadozik odaát Trianon alatt… 
Csanádpalotánál a vasúti sínektől 15 méterre állanak a határkövek. Nagylak is a románoknak jutott, csak a kendergyárat hagyták meg nekünk. Mezőhegyesnél az állami ménesbirtok drótkerítése a határ. A peregi utat felszántották. A battonya-pécskai országút közepére ásták be a határköveket. 
Domegyházáról esténkint sugárzó fényöv látszik. Arad világít ide… 
A románok emeletes laktanyákat építettek errefelé. Nézzük a magyar őrházakat. Viskók, kalibák, sárkunyhók a palotával szemben. Ott szép, tágas szobák, modern fölszereléssel. Itt meghajolva kell a kunyhóba bemenni, a tető lyukas, szűk ablak, egy vaságy. A románok zajosak, lármásak, a magyar őrház környéke csendes és a határőr egymagában, szomorúan jár fel és le. 
Ha a román határőrt megkérdezzük, hogy milyen földön van, kérkedve válaszol: “Romania-Mare!” (Nagyrománia!) És hozzáteszi: Aici noi suntem domni! (Itt mi vagyunk az urak!)

 Ha pedig azt kérdezzük tőlük, hogyan élnek, azt felelik: “Suntem seraci, dar traiem bine; stie dracu, de unde vine.”(Szegények vagyunk, de jól élünk, az ördög tudja, miből telik.) 
Az egyik határmenti jegyzőnél szállunk meg. Csontos székely. Beszélni kezd: 
- Bizony, csak máma értjük meg Rákosi Viktor regényét, az “Elnémult harangok”-at. 
1898-ban kiadtak Bécsben egy térképet. Valóságos remekmű volt ez és Nagyromániát ábrázolta. A határ Erdélyt is körülölelte, minden falu és város, minden hegy és víz románul szerepelt rajta. 
Harmincnégy év telt el azóta. És ma a románok elérték céljukat: Nagyromániáról írnak és beszélnek. Az erdélyi hegyek oláhjai leereszkedtek a síkságra. Kitartó és tervszerű munka folyt ellenünk. A legkíméletlenebb harc. A legelső lépésük az volt, hogy a nagyromán törekvést a népben meggyökereztessék. A második, hogy a saját véreiket pénzelték a legmesszebbmenő áldozattal. Lassan megvásárolták a magyar lakosságtól a földeket és ők lettek az urak a birtokokon. A pénzelésben, a nagykedvezményű kölcsönök nyújtásában segédkezett nyújtottak a román bankok. Ilyen volt a vajdahunyadi “Agricola”-bank, a brádi “Crisano”-bank és a szebeni nagyromán bank. A román pópa vezette az új honfoglalást…

A magyar peres ügyek is kezükre játszottak. Jóhiszemű és nagylelkű ítéletek adták alájuk a biztos talajt. Szemben állott az erdélyi bíróságon a román és a magyar. Az ítélet száz esetben kilencvenkilencszer a magyar embert marasztalta el és a zárószövegben mindig ez volt a végszó: a humánus bánásmód vezeti a bíróságot és a nemzetiségek védelme, nehogy azt mondhassa valaki, hogy a magyar kormány elnyomja a kisebbségeket. 
Egy napon üres lett a magyar kúria s a román ült be a magyar birtokba. 
És elnémultak a magyar hangok…. 
Odakinn szél fúj, a hegyek felett villám cikázik… 
Lökösháza határállomás a Budapest-Arad vasúti fővonalon. A sínek mentén két fehér oszlop. Az akácostól ideszögell ki a határ. A baloldalon megszakad a fasor, a földeken át folytatódik a vonal és hogy megerősítsék itt a határt, a románok emeletes laktanyát építettek a sínek mellé. 
A vasúti közlekedés rosszabb, mint a Duna-Tisza közén. Itt nagyobb távolságokat kell leküzdeni. 
GYULÁNÁL a FEHÉRKŐRÖS siet át a határon. A folyó szivattyútelepe román területre esik. A töltés csak a magyar részen gondozott, a románok teljesen elhanyagolják az ármentesítés munkáit.

A töltést nem vetik be fűvel, úgyhogy a víz már sok helyen kikezdte a partot. Áradáskor a románok nem adnak vízjelzést, nem tisztítják a medret és nem törődnek azzal, hogy indolenciájuk a legnagyobb veszélybe sodorhatja a KÖRÖSVIDÉK lakosságát. Az 1925. évi nagy árvízről még ma is borzadva beszél a nép. 
A Hármaskőrös vidéke, egységes vízrendszerével a Nagyföldhöz tartozik. Innen is, túl is színmagyar a vidék. A lakosság földrajzi helyzetéhez alkalmazkodik a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem és a közlekedés. Mindezeknek a főfeltétele, hogy egy, a Nagyalföldhöz koncentrált árvédelme legyen a vidéknek. A trianoni határral tehát nemcsak a földrajzi egységet, nemcsak a színmagyar területet bontották meg, hanem állandó gátat is emeltek a mezőgazdasági, az ipari és kereskedelmi fejlődésnek, de ezenfelül állandó árvízveszedelemben kötötték meg a népet. 
SARKAD alatt a FEKETEKÖRÖST vágja át a határ. Mint CENKEN, itt is megállunk. Arany János szülőfaluja, NAGYSZALONTA, felé nézünk, és mintha hangosabban hallanók bongani Rákosi Viktor haragjait… 
De máris újabb történelmi helyhez érünk. GESZT áll őrt ezen a határvégen… Gróf Tisza István nyugszik itt… Háború, forradalom, Trianon… 
A határ elkerüli Gesztet. 
KŐRÖSSZAKÁLYNÁL tér még a harmadik Kőrös, a SEBESKŐRÖS. 
KŐRÖSSZEGAPÁTINÁL csonka torony látszik az országútról.

- Miféle torony az? - kérdezzük. 
- A Kun László-torony. 
- Nézzük meg! 
- Megnézhetjük, de nem mehetünk be, mert román területen áll. 
Keresztülvágunk a kukoricáson. Félóra alatt elérjük. Előttünk áll a csonka torony, a határvonaltól 20 méterre. Már omladozik a teteje, megrepedeztek a falai. Baglyok, denevérek tanyáznak benne, alul pedig román granicsárok néznek kifele a réseken. 
BIHARKERESZTES átellenében ÁRTÁND határát metszi a trianoni vonal. Sok helyen még csak barázdaszélességű választóköz sincs, - itt répasor, amott tarlószél, amarrább meg napraforgósorban állították fel a köveket. 
NAGYKEREKI határában hegyek tűnnek fel jobbról, a MESZES-HEGYSÉG látszik távolabb. Látni véljük Erdély kapuját, a KIRÁLYHÁGÓT. A Székelyföld áramlata hullámzik át a mezőn… 
A határ elvonul KISMARJA mellett. Itt áll BOCSKAY vára. Romjain megütközik az erdélyi szél, körülöleli, simogatja a határra néző falakat. 
Mintha a magyar történelem sorskeze emelkednék fel a trianoni határokon… ESZTERGOM, NAGYCENK, KŐSZEG, JÁK, VELEMÉR, SIKLÓS, MOHÁCS, GESZT, KISMARJA… 
Nagylétáról látjuk az Érmellék lankáit. Színmagyar község neveit halljuk. BIHARDIÓSSZEG, SZENTMIKLÓS, VEDRESÁBRÁNY, MONOSTOR-PETRI, SZÉKELYHÍD, ÉRDEKESERŰ, ÉRSELIND, ÉRTARCSA, ÉRSEMJÉN, ÉRMIHÁLYFALVA, GÁLOSPETRI és SZALACS. Ez a vidék is új Elzász, Erdélyi Elzász. Talán több is annál, mert egy egész külön országot vettek el.

NYIRÁBRÁNYNÁL a bihari végekről a NYÍRSÉGRE fut a határ. A ritmusos halmokat keresztül-kasul szeli, itt is egységet, összetartozandóságot bont meg. 
VÁLLAJ mellett az AGGERDEI majornál egyenes vonalban északnak szökik a határ, hogy az ECSEDI-LÁPOT messe keresztül. A nagy láptagnak csak három kis része marad meg: a CSICSOR-LÁP, az ÖRDÖNGŐS-LÁP és a TYUKODI-LÁP. A megcsonkítással lehetetlenné vált a láp belvízvezetése is. Az a helyzet állt elő, hogy az árvízelvezetés magyar munkálatai melyek az Ecseti-lápon már földkultúrát teremtettek, teljesen kárbavesztek, mert a láptenger a határ miatt évszázadok előtti állapotba tér vissza. 
CSENGER alatt a SZAMOS érkezik meg a megszállt területről. A határ elszakítja a földeket évszázados kúriáktól, szétvet embereket, testvéreket, apákat és a törzseket egymástól. 
Tősgyökeres magyar nép lakja a Szamos-vidékét. Csodálnivaló magyar nép. Öntudat, méltóság, nemessége ömlik el rajta. “Trianon”-t soha nem ejti ki az ajkán, de belül vérzik a szíve.

A református pap lát vendégül bennünket Csengerben. Este lapogatjuk a kúria megsárgult jegyzőkönyveit. Fakó írások, mondatok, nevek… “Tűzvész hamvasztotta el egy éjjelen a templomot, a harang leesvén… Török jőve rabolva, pusztítva… Kurucok jöttek és másnap Záhonynak menének…”

Hajnalban három órakor kelünk. A nagytiszteletű úr kopog az ajtón. Hirtelen nem tudjuk, hol vagyunk. 
- Ki az? – kérdezzük. 
- Én vagyok, a magyar pap.

Belénknyilal ez a mondat és néhány percig mozdulatlanul meredünk a szoba sötétjébe. 
- Én vagyok a magyar pap!… Ha minden magyar ezzel a súllyal tudná magyarságát kifejezni, akkor talán nem némultak volna el a magyar harangok….
Mintha Rákosi Viktor Simándi Pálja szólt volna a szoba sötétje mögött, mintha a kopogás siralomház ajtaján hangzanék. 
Nekivágunk a SIMA határnak. Elhagyjuk a SZATMÁRNÉMETI országutat. A határkövet elnyeli az ATYAI nagyrét sűrűje. A legtöbb helyen embermagasságú a bozót és a sás.

GARBOLCRA tartunk, a román határon az utolsó magyar közösségbe. Feljebb NAGYHÓDOS fekszik. Keletre, a két község között, végződik a román határ. A TUR- és a HÓDOS- patak összefolyásában a negyedik és egyszersmind az utolsó hármashatárkő áll. A magyar, a román és a cseh végek találkoznak itt. 
A román oldalon hegyekbe ütközik a láthatár. A GUTINT keressük és az elveszett bányákat: FELSŐBÁNYÁT, KAPNIKBÁNYÁT, és NAGYBÁNYÁT, Magyarország nemesérc telepeit. A Túron túl új vármegye, Ugocsa kezdődik síkságban. A FEKETE-HEGYEN túl a MÁRMAROSI HAVASOK tűnnek fel kék tömegükben BESZKIDEK övével. Nagymagyarország igazi határát keressük bennük. 
A Túr és a Hódos folyása három partot alkot. Ezek mindegyikén egy-egy határoszlop áll. A Túr és a Hódos innenső háromszögében a magyar, jobbra a román oszlop és balra a cseh hármashatároszlop. 
Csak két hátároszlop látszik: a magyar és a cseh. A román hármashatárkövet a sűrűség takarja el. Mindegyik olyan, mint egy síremlék. 
- Menjünk át, hogy a román oszlopot is lássuk. 
- Megtehetjük, a román határőrök ilyenkor nemigen járnak erre. 

 Átugrunk a Hódoson és óvatosan belépünk a sűrűbe. Lassan esteledik. Kis tisztáson almafák között, elénkfehérlik a román határkő. 
Temetői csend. Idehallatszik a víz csobogása. 
A hegyek felé tüzek égnek. Arra vonul a cseh-román határ. MÁRMAROSON keresztül a POP IVÁNNAK tart, éppen oly lehetetlenségben, mint a magyar vonalon. 
A közelben ág roppan. Felszökünk. A bokrok hirtelen szétnyílnak. 
- “Staj! Cine es?” (Állj! Ki vagy?) 
Két szuronyos fegyver meredt felénk, két marcona granicsár vad pillantása mered ránk. De arcukon mintha valami ijedtség is megrándulna. 
- Almát szedünk- feleljük nyugodtan. 
Egy ideig bizonytalanul néznek. 
- Mit bámultok? Ti talán még nem szedtetek itt almát? Ne féljetek, marad itt nektek is – szólunk a románoknak. 
A granicsárok lejjebb eresztik a fegyvert. 
- Itt nem lehet almát szedni – felelik. 
- Ne okoskodjatok, nem akarjuk ingyen. Kaptok érte dohányt, meg gyufát. 
A románok közelebb jönnek.

- Hol a dohány? 
- Előbb az almát! 
- Hát szedjetek! – mondják és a fák alá mutatnak. 
Megrakjuk zsebeinket, aztán dohányt és gyufát adunk a két mócnak. 
Mohón nyúlnak érte. 
A dohányt kicsomagolják papírjából és a gyufaskatulyát is szétbontják. 
- Miért szeditek szét? 
- Magyar írás van rajta, ha megtalálják nálunk, megbüntetnek érte. 
Könnyen szabadulunk a két katonától, és gyorsan visszamegyünk a patak felé. Átugorjuk a keskeny vizet és átvágunk a sötétedő réten…