INTELEM

Grúber Károly: Összeegyeztethetô-e a szabadság és közösség eszménye? Etnonacionalizmus1 és demokrácia az ezredforduló Európájában.

•    Itt van tehát az önrendelkezési elvnek és a nemzetnek az egész demokratikus szabadságeszmével ke zdettôl fogva meglevô, mind a mai napig egészében eleven és szoros kapcsolata, mely szerint demokratikus szabadság egyenlô önrendelkezés egyenlô nemzetállam, másrészt az a másik egyenlet, mely szerint nemzetállam egyenlô nacionalizmus egyenlô fasizmus és háború. Ezekben az egyenletsorokban valahol hibáknak kell lenniök, ezeket kell megkeresnünk. (Bibó István)   

Rövid tanulmányom fô célja, hogy a demokrácia és nacionalizmus fogalmai között fennálló kapcsolatrendszer összefüggései közül néhányat megvilágítson. Az írás elsô részében a nacionalizmust és demokráciát magyarázó elméleti megközelítések közül ismertetek néhányat. A nacionalizmus magyarázatok „etnicista" és „modernista" iskolái és a „egalitárius" és „libertárius" demokráciafelfogás tárgyalása után, a demokrácia és nacionalizmus állandóan változó történelmi viszonyát vázolom fel a francia forradalom óta eltelt több mint két évszázad periódusában.

A történelmi és elméleti gondolatok után a téma mai, a hidegháborút követô problémáit elemzi a tanulmány második része. A hagyományos elméletek csökkenô érvényessége, az európai integrációs folyamatok és Kelet-Közép-Európa 1989 utáni véres etnikai konfliktusai kapcsán Európa mind keleti, mind nyugati régióiban fontos újragondolni a demokrácia és nacionalizmus kérdéseit. A történelmileg kialakult eltérô demokrácia és nemzetfelfogások teljes mértékû megismerése sokban segíthet a jövô etnonacionalista konfliktusainak elkerülésében. Ebbôl a szempontból különösen érdekes Nyugat-Európa ún. államnélküli nemzeteinek vizsgálata. A tanulmány a skót nacionalizmust vizsgálja részletesebben, és megpróbálja a skót példa tanulságait elemezni régiónk nemzeti kisebbségei szempontjából.

Konklúzió gyanánt a magyar nemzetfelfogás néhány ellentmondásos, de fontos kérdését vázolom fel, megkísérelvén megtalálni azt a dinamikus egyensúlyt, amely létrejöhet egy pozitív nemzettudat és modern demokráciafelfogás között.

1. Néhány elméleti megközelítés a nacionalizmushoz

Mostanság újra divatossá vált a nemzeti öntudatról beszélni. Sokan és sokféleképpen írnak a nacionalizmus és demokrácia bonyolult és nem kevésbé ellentmondásos kapcsolatrendszerérôl. Sajnos a politizáló értelmiség szekértáborai között kevés józan elemzés látott napvilágot e régiónkat nagyban érintô problémakör igazi kihívásairól. A teljesség igénye nélkül, ezen írás megpróbál néhány, mindannyiunk számára fontos, de egyben nagyon érzékeny kérdést felvetni. Mielôtt rátérnénk a kérdés mai helyzetének elemzésére, hasznosnak tûnhet az elemzés két központi fogalmának, a nacionalizmusnak és demokráciának rövid történelmi áttekintése.

A nacionalizmus történelmi fejlôdési pályáját két élesen eltérô iskola írja le napjainkban. Az „etnicista"2 iskola szerint, nemzeti öntudat – igaz egy jóval limitáltabb körben és értelmezésben, mint a modern nemzetfelfogás – már létezett a középkor folyamán is. Ennek bizonyítására hozzák az iskola szerzôi a skót Declaration of Arboath (1320)3 nemesi nyilatkozatot, melyet a skót nemesség mint nemzet intézett a pápához, hogy segítse Skócia függetlenségi törekvéseit a hódító angolokkal szemben. Más elemzések szerint4 Shakespeare és Machiavelli mûveiben is fölfedezhetôek a középkor nemzetfelfogásának érdekes példái. A középkor magyar, illetve lengyel nemesi nacionalizmusa is sokban hasonlítható ezekhez a példákhoz. Ennek megfelelôen megállapíthatjuk, hogy a középkor Európájának nemesi nemzetfelfogásaiban még nem jelennek meg a regionális különbségek.

Az „etnicista" iskola szerint a francia forradalom jelentôsége az volt, hogy a nemzeti öntudat összekapcsolódott a felvilágosodás szabadság eszményével. Ebben a korban vált tömegjelenséggé a nemzeti azonosulás, s ezzel a feudális nemzetfelfogás eltûnt a történelem színpadáról. Még akkor is igaz ez az állítás, ha a Szent Szövetség Európája megpróbálta újra legitimálni kontinensünkön a dinasztikus-feudális politikumot és nemzetfelfogást.

Az „etnicista" iskolával szemben a „modernista"5 iskola állítja, hogy nacionalizmus nem létezett 1780 elôtt, ahogyan ezt Hobsbawm könyvcíme is jelzi, tehát nincs összefüggés a középkor nemesi nacionalizmusa és a modern kor tömegnacionalizmusa között. Szerintük a nacionalizmus kizárólag a modernizáció terméke, és ebbôl kifolyólag a középkori példák vizsgálata nem segíthet a ma nemzettudat-problémáinak megértésében.

A nacionalizmus múltszázadi elôretörését is eltérôen magyarázza a két iskola. A „modernisták" szerint a 19. század modernizálódó nemzetállamának homogenizációs törekvései (oktatás, közigazgatás és hadsereg stb.) fölülrôl mesterségesen alakították ki a nemzettudatot, míg az „etnicisták" alulról, a tömegek felôl jövôként definiálják ezeket folyamatokat. Fôleg a nemzeti önrendelkezésért folyó szabadságharcok és a felemelkedô nemzeti kultúrák közösségképzô erejét hangsúlyozzák. Leegyszerûsítve azt is mondhatnánk, hogy a modernista felfogás szerint a modern állam hozta létre a nemzetet mint legitimációs forrást, míg azt etnicisták szerint a nemzeti homogenizáció nélkül nem jöhettek volna létre modern államok. A nacionalizmus „modernista-instrumentalista" definíciója alapján a globalizálódó világban a csökkenô nemzetállami szuverenitásnak maga után kell vonnia a nacionalizmus fokozatos visszaesését, Hobsbawm6 1990-ben megjelent könyvében egyenesen a nacionalizmus eltûnését jelezte elô. Ezzel szemben az „etnicisták", különösen A.D.Smith7 azt állítják, hogy a nacionalizmus tudatalattiból fakadó etnikai komponense még sokáig meghatározó közösségképzô erô lesz és az erre épülô kollektív identitások hatása a globalizmus korában is tovább fog élni. A már a tanulmány címében is említett Walker Connor is felhívja a figyelemet, hogy a nacionalizmus továbbélésében és új formáinak megjelenéseiben nagy szerepe van a nacionalizmus modernista szerzôk által sokszor nem vizsgált etnikai aspektusának. A Pierre Van Der Berghe-féle8 szociobiológia kísérletet tesz arra, hogy az emberi viselkedés ösztönös és tudatalatti részét vizsgálva a nemzeti azonosulás történelmileg mindig és mindig újjáéledô vonzerejét magyarázza. Van Der Berghe szerint a nemzet etnikai komponense az emberi alapösztönök egyikével a családi közösség ösztönével hozható kapcsolatba.

Mint annyiszor máskor is, Bibó István sorai segíthetnek e két eltérô elmélet szintetizálásában:9 „... a nemzet modern fogalma a monarchia és arisztokrácia ellen felkelt újkori tömegmozgalmak, mindenekelôtt a francia forradalom frazeológiájában jelent meg, s a királyoktól és nagyuraktól elvett és a tömegek által birtokba vett vagy venni kívánt politikai közösséghez fûzôdô tudatot jelentette és jelenti. Csak éppen nem ekkor és ezáltal születnek meg elôször a nemzet és a nemzeti öntudat közösségi jelenségei, hanem – szemben a régebbi korok arisztokratikus vagy korlátozottan demokratikus nemzeti tudatával – most kapcsolódnak össze a minden emberre kiterjedô, minden ember egyenlô emberi méltóságát meghirdetô modern szabadságeszmével, s ennek következtében most válnak a széles tömegekre, elvileg mindenkire kiterjedô tömegjelenségekké."

2. A demokrácia értelmezései

E rövid, a nacionalizmus kialakulását vizsgáló történelmi és elméleti eszmefuttatás után – melyre még késôbb visszatérünk a mai nacionalizmusok vizsgálatakor – érdemes néhány szót szólni a demokrácia történelmi fejlôdési ívérôl, amit a görög polisz korából indít a legtöbb szerzô.10

A Politikai Filozófiák Enciklopédiája 11 definíciója szerint: „...ókori politikai terminus, jelenti a nép által való kormányzást – a klasszikus Athénban, ahonnan a szó ered, a démosz uralmát. Mai szóhasználat szerint vonatkozhat a népi kormányzásra vagy népszuverenitásra, a képviseleti kormányzati rendszerre csakúgy, mint a közvetlen részvételen alapulóra, sôt (nem egészen korrekt módon) a köztársasági vagy alkotmányos kormányzásra, vagyis törvény általi kormányzásra is."

Hosszú évszázadok más politikai berendezkedései után – melyekben az arisztokratikus nemzet fogalma fel-felbukkant – a demokrácia problematikája a reneszánsz és felvilágosodás évszázadaiban újra megjelent Machiavelli, Montesquieu, Locke és Rousseau mûveiben.12 E hosszú szellemi erjedés eredményeként robbanásszerûen omlott össze a feudális abszolutizmusok világa 1789-ben. A francia forradalmat követôen, a 19. század folyamán, a felvilágosodás filozófiájából kiemelkedô szocializmus és liberalizmus a demokrácia fogalmát két különbözô vizsgálódási szempontból az egyenlôség, illetve szabadság szempontjából közelítette meg. Az egalitárius13, illetve libertárius14 demokráciafelfogás különbözôsége több-kevesebb változással még a mai napig is fennmaradt. A felvilágosodás „társadalmi szerzôdés" és „természetes jogok" elveibôl kiindulva, a 19. század választójogokat folyamatosan kiterjesztô liberális rezsimjei úgy gondolták, hogy a szabadságjogok bôvítésével és a teljeskörû titkos választójog elérésével elérkezhetnek a teljes demokrácia állapotához. A libertárius demokráciafelfogás kiegészítését, illetve megreformálását tûzte ki maga elé az „utilititarista"15 mozgalom, mely szerint a demokrácia individualista szabadságprincípiumát ki kell egészíteni a „lehetô legtöbb ember lehetô legnagyobb fokú boldogságával". Az „utilitarista" mozgalom eredményeként egész sor szociális jog került a liberális demokrácia keretei közé. Az „utilitaristák" mozgalma mint a libertárius demokrácia egalitárius reformja is felfogható.

A Marx által kezdeményezett kapitalizmus- és demokráciakritika a liberális demokrácia meghaladását tûzte maga elé. A termelés, elosztás, tulajdonlás és osztályviszonyok vizsgálatával az emberi egyenlôség szempontjából közelítette meg Marx a demokrácia problematikáját. Az ebbôl kiemelkedô „egalitárius" demokráciaszemlélet nagymértékben meghaladta az utilitaristák eszméit. A két különbözô demokráciaszemléletbôl kialakuló politikai mozgalmak és ideológiai rendszerek jegyében telt a 19. század nagy része. A 20. század elsô évtizedeire Európa fejlett országaiban a teljeskörû titkos választójog politikai realitássá vált. Azonban a tanulmány komparatív szempontjai miatt azt is meg kell jegyeznünk, hogy Kelet-Közép-Európa legtöbb országában az általános és titkos választójog nem volt megszokott politikai gyakorlat egészen az 1989-es változásokig.

A 20. század elsô felének jobboldali és baloldali totalitariánus politikai rendszerei és a világháborúk nagyban visszavetették bármilyen demokráciafelfogás elôretörését, hiszen a második világháborúban maga a demokrácia léte került végveszélybe. A Roosevelt által a nagy gazdasági világválságot (1929-1933) követôen indított „New Deal" politika sok tekintetben a második világháborút követô jóléti államépítô demokráciamodell szellemi elôfutárának tekinthetô. Ez a demokrácia egalitariánus modelljén alapuló rendszer uralta Nyugat-Európát és a fejlett világot az 1970-es évekig. Az 1970-es évek olajárrobbanása és a globális gazdaság depressziója és késôbb, 1989-1990-ben a szocialista világrendszer bukása mind jelentôs szerepet játszottak a libertárius demokráciafelfogás újbóli megerôsödésében. Néhány elemzô – közülük talán a leghíresebb Francis Fukuyama16 – a kommunizmus bukása kapcsán a liberális demokrácia végsô gyôzelmérôl beszélt. Szerintük a „történelem vége utáni világban" a demokrácia minden ellensége – köztük a nacionalizmus – elhal és az emberiség élvezheti ezen állapot gyümölcseit...

Mi közép-európaiak ma már tudjuk, hogy az 1989-1990-ben született álmaink álmok maradtak és Európába való visszatérésünk is késlekedik. A posztkommunista valóságban nemcsak Vukovár, Szarajevó, Srebrenica és Groznij véres emléke kísért, hanem a hétköznapok szegénysége és szürkesége is visszakényszerít minket a realitásokhoz. Ennek fényében Fukuyama tanításai több mint anakronisztikusnak tûnnek...

3. A demokrácia és nacionalizmus történeti összefüggései

Ahogyan azt már korábban is említettem, a francia forradalom eszmerendszerét tekintve, a nemzeti önrendelkezés és öntudat, a szabadság és egyenlôség eszményei szinte elválaszthatatlan egészet alkotnak. A 19. század nemzeti mozgalmai, amelyek egyértelmûen a felvilágosodás köpönyegébôl bújtak elô, Európa liberálisai és demokratái számára egyértelmûen e progresszív hagyomány folytatói voltak. John Stuart Mill17 és Giuseppe Mazzini18, a kor vezetô liberálisai üdvözölték a nemzeti mozgalmak sikereit Európa-szerte.

Természetesen szólni kell a herderi nemzetkoncepció közép-kelet-európai visszhangjairól is. Herder a nemzetet mint kulturálisan, nyelvileg és etnikailag meghatározott entitást tekintette ellentétben a francia, illetve angolszász nemzetfelfogásokkal, amelyek a nemzetet mind egy adott állam területén élô állampolgárok csoportját értelmezték. Érthetônek tûnik, hogy miért fordultak Kelet-Közép-Európa kis nemzetei – amelyek a dinasztikus birodalmak központosító és kisebbségellenes politikáinak szenvedô felei voltak – a herderi kulturális-etnikai nemzeti felfogás felé. Közhelynek hangzik, de sokszor elhangzik az állítás több modernista szerzô tollából, miszerint e koncepcióból mintegy logikusan következik a hitlerista Németország tébolyult fajelmélete és rasszizmusa. Természetesen e tanulmány célja nem a herderi nemzetkoncepció 20. századi interpretációjának tárgyalása, azonban érdemes e témában Kiss Endre19 nagyívû elemzését figyelembe venni: „Konklúzióként azt is mondhatjuk, hogy a Herder-Fichte-féle nacionalizmus spontán válasz volt a napóleoni háborúkat követô európai helyzetre. Ennek megfelelôen ezt a paradigmát alapos és elôítéletek nélküli elemzés alá kell vetni. Semmiféle utólagos ideológiai kritika nem változtatja meg a tényt, miszerint e koncepció volt az elsô, amely világos elméleti keretet adott a nemzetépítés problematikájában a kontinensen."

A legtöbb szerzô hangsúlyozza az eltérô nemzetfejlôdési koncepciókat a kontinens keleti és nyugati felén, és a Hans Kohn20 által bevezetett etnikai/politikai (ethnic/civic) nacionalizmus tipológia a mai napig elfogadott tézise az irodalomnak. E tétel szerint a nyugati fejlôdési modellre (politikai, ill. „civic" nacionalizmus) olyan nemzetállamok keretein belül került sor, ahol az etnikai és politikai határok egybeestek és az erôs nemzetállam keretein belül bekövetkezô modernizációs homogenizáció nagyban hozzájárult az államhoz kötött, állampolgársára épülô nemzeti öntudat kialakulására. Ezzel szemben Közép-Kelet-Európában, az etnikai koncepció érvényesült a többnemzetiségû birodalmak régiójában. A nemzetállamok relatív gyengesége, illetve hiánya nem tette lehetôvé a politikai nemzet fogalmának kialakulását, így az itteni nemzetek kulturális, nyelvi és etnikai attribútumokkal építették fel nemzettudatukat. Ennek jegyében szinte természetesnek vehetô a nemzeti rivalizálás ott, ahol az etnikai sokszínûség történelmi adottság. Példaként említhetnénk Erdély kérdését, ami mind a román, mind a magyar kulturális nemzetkoncepciónak része volt, és az ebbôl fakadó konfliktusok a mai napig éreztetik hatásukat.

Ebbôl a tipológiából kiindulva rendkívül hasznosnak tûnik néhány periferikus nyugat-európai nép nemzetkoncepciója. Köztudott pl., hogy Norvégia és Írország igen késôn, a 20. század elején nyerték el nemzeti függetlenségüket, így a nyugat-európai modellel nem igazán magyarázhatóak. De ennél még érdekesebb megvizsgálni az ún. állam nélküli nemzeteket Nyugat-Európában. A legvilágosabbak a skót, walesi, baszk és katalán példák. Úgy tûnik, hogy a hagyományos koncepciók nem igazán magyarázzák ezen nacionalizmusok létezését, illetve újjáéledését. A mai nacionalizmusok vizsgálatánál még visszatérünk erre a kérdésre.

A nacionalizmus negatív hatásai és a világháborúk kirobbanásában játszott szerepük közismert. Csepeli György21 szavaival: „A kulturális nacionalizmus történelmi vereséget szenvedett, mivel nem tudta bebizonyítani, hogy összeegyezhetetlen a fasizmussal."

Az 1945 után kialakuló jaltai rendszerben a közép-kelet-európai kis népek kultúrnacionalizmusa bebetonozódott a szovjet internacionalizmus dogmatikájába. Természetesen a sokak által hangoztatott tézis, miszerint a nacionalizmus problematikája teljesen eltûnt a szovjet típusú társadalmakban nem teljesen igaz. Sôt a kialakuló keleti blokk országainak „határfetisizmusa" hozzájárult valamiféle eltorzult nemzetállami gondolkodás kialakulásához, sokszor az ott élô nemzeti kisebbségek kárára.22

David Dyker23 tanulmánya azokat a folyamatokat írja le, amelyeken keresztül az egykori kommunista vezetôk nacionalista vezérekké vedlettek át. Ezzel szemben a harmadik világ antiimperialista nemzeti mozgalmai éppen szocialista jelszavak nevében folytatták a gyarmattartók elleni harcot. A nacionalizmus és demokrácia összefüggései szempontjából tanulságosak a harmadik világ nemzeti felszabadító mozgalmai, hiszen a nacionalizmus ebben a periódusban egy egalitariánus szemléletû demokráciakoncepcióval egyetemben szolgált e mozgalmak alapideológiájául. Ez alapvetô változás a 19. századhoz képest, amikor Európa nemzeti mozgalmai a liberalizmus elvei alapján harcoltak nemzeti függetlenségükért.

A jaltai világrendszer szocialista felén, az 1970-es és 1980-as évek antikommunista demokratikus ellenzékének munkájában emberjogi aktivisták és mások mellett résztvettek a demokratikus nacionalisták is. Sok elemzés szerint régiónk 1989-1990-es forradalmaiban az újjászületô nemzeti érzés is kulcsszerepet játszott. A temesvári események 1989 decemberében azt ígérték, hogy régiónk oly régi nemzeti sérelmei begyógyulhatnak és kialakulhat egy nem gyûlöleten alapuló nemzetkoncepció, amely képes lesz Közép-Kelet-Európa kis népeit elindítani az európai demokráciák felé. Sajnos néhány hónappal késôbb, az 1990 márciusában Marosvásárhelyen történt események bebizonyították, hogy még sok idônek kell eltelnie, hogy a történelem okozta sebek begyógyuljanak.

4. Nacionalizmus és demokrácia az ezredfordulón: kelet és nyugat

Amint azt az eddigiekben is láthattuk, történelmi perspektívában a nemzettudat és demokrácia kapcsolatrendszere rendkívüli változásokon ment át. E rövid áttekintés után elérkeztünk e tanulmány fô kérdésrendszeréhez, a nacionalizmus és demokrácia mai kapcsolódási pontjaihoz.

Ahogyan azt már korábban is említettem, sok nemzeti érzelmû, ha úgy tetszik nacionalista értelmiségi vett részt a kommunistaellenes demokratikus ellenzéki csoportok munkájában Közép-Kelet-Európa-szerte az 1980-as évek során. Ebben az értelemben a nacionalizmus demokratikus erônek tûnt, hiszen ezen ellenzéki csoportok másokkal egyetemben elfogadták a liberális demokrácia játékszabályait, sôt személyi és családi szabadságukat veszélyeztették a kommunista rendszer elleni harcban. Ezeknek a politikai erôknek eszük ágában sem volt valamiféle tisztán etnikai alapú tekintélyuralmi politikai rendszer felépítése a kommunizmus romjain. Ezt a tényt Csepeli György24 is elismeri, akit a legkevésbé sem vádolhatunk azzal, hogy bármiféle politikai vonzódása lett volt a demokratikus nacionalisták irányában: „Az a tézisem, hogy a politikai nacionalizmus elôrenyomulásának vagyunk tanúi, amelynek célja a jogállamiság megteremtése, a civil társadalom, a piacgazdaságon és az állampolgári státuson nyugvó Gesellschaft típusú politikai nemzeti közösségek kiépítése. A posztszocialista nemzetállamokat kínzó viták a politikai nacionalizmus ideológiai és pszichológiai dillemáiból erednek, és semmi közük a tribalizmushoz, az etnikai tisztaság rögeszméjéhez és csak közvetve kapcsolódnak a kulturális nacionalizmus mintájához."

Értve a nemzeti identitástudat szerepét a kommunista rendszerek bukásában, nem tûnik meglepônek az a ma már politikatörténeti tény, hogy a régió egy sor országában centrista-nemzeti pártok nyerték az elsô szabad választásokat. Ezeket a politikai erôket, mármint a demokratikus nacionalistákat, lehet sok szempontból kritizálni (gazdasági átmenetek nem megfelelô menedzselése, túlzott kormány befolyás a médiákban stb.), de az alapvetô demokratikus játékszabályokat ezek az erôk nagyjából betartották. A második ciklusban ennek megfelelôen a régió legtöbb országában a posztkommunista szocialista, illetve szociáldemokrata pártok alakíthattak kormányt a minden szempontból demokratikus választások után.

A volt Jugoszláviában történt véres események váltak régiónk nacionalista fellángolásának negatív szimbolumává. Vukovár, Dubrovnik, Szarajevó, Srebrenica esztelen öldöklései világszerte mindenki elôtt ismertté váltak a globális médiák csatornáin keresztül. Nem célja ezen írásnak, hogy részletesen magyarázza ezen szörnyû öldöklések okait, de mindenképpen meg kell említeni, hogy a sok nyugati elemzô által használt törzsi-etnikai magyarázatok korántsem tûnnek megfelelônek a régiót jobban ismerô olvasók számára.

Ma már többé-kevésbé mindenki által elfogadott az a tény, miszerint a Milosevics-féle Kis-Jugoszlávia nagyban felelôssé tehetô a konfliktus kirobbanásáért.25 A már korábban említett „nómenklatúra-nacionalizmus" elmélet valóban sokat segíthet a Milosevics-jelenség magyarázatában. A nómenklatúra-nacionalizmus elmélet szerint az 1980-as évek nómenklatúrája néhány országban felismerte a nacionalizmus adta új legitimációs lehetôségeket az 1989 utáni periódusban. Ennek megfelelôen manipulatív eszközökkel már az 1980-as évek második felétôl tudatos politikát folytattak, aminek eredményeként a kommunizmus bukását túlélve, mint a nemzeti ügy bajnokai maradtak hatalmon. Az elmélet hangsúlyozza, hogy a kommunista hatalom alatt, illetve már megelôzô történelmi periódusokban kialakult közösségorientált és egalitárius politikai kultúrát tökéletesen magába foglalja a nómenklatúra-nacionalizmus ideológiája.

A média növekvô hatása a politikumban, ma már közhelynek számít a politikaelmélet irodalmában.26 Sokan a médiát a politikai hatalom negyedik ágának tartják. Ebbôl a szempontból is érdemes megvizsgálni Milosevics rendszerét.27 A háború alatt az információt teljes mértékben uraló Milosevics, sokat nyert ebbôl kifolyólag, és sokak szerint kizárólag csak e médiamonopólium ereje tartotta a hatalomban a válságos idôszakok alatt. Az 1996. november végén és december elején történt események megerôsíteni látszanak tézisemet. Belgrádban az ellenzéki tüntetôk tízezrei és az ellenzék politikai pártjai választási csalással vádolták Milosevicset és pártját. Milosevics, aki amint már jeleztük – az elektronikus médiák többségét évek óta ellenôrzése alatt tartja, a néhány megmaradt független rádióállomás, köztük a B-92 csatorna hatósági bezárásával válaszolt a politikai tiltakozási hullámra. Néhány nappal késôbb azonban a nemzetközi nyomás hatására az adók újra sugározták mûsorukat és a Milosevics-rezsim tájékoztatási minisztere is lemondásra kényszerült.

A legtöbb elemzés a volt Jugoszlávia területérôl a negatív példákat elemzi, kevés szó esik viszont arról a volt tagköztársaságról, Szlovéniáról, amely legjobban vészelte át a délszáv krízist. Szlovénia jelenérôl szól egy Ljubljanában kiadott angol nyelvû kiadvány.28 Peter Klinar29 esszéje a demokratikus gazdasági és politikai rend kialakulását és a nemzeti identitás kérdését vizsgálta: „A szlovén nemzetállam késôi kialakulása megmagyarázhatja, hogy a szlovének miért ragaszkodnak annyira saját kultúrájukhoz és területeikhez. A szlovének, kik hosszú idôkig elnyomás és kényszerített asszimilációs környezetben éltek, saját etnicitásukat és nemrégiben kivívott nemzeti függetlenségüket az erôs családi kötelékekkel együtt a társadalmi kohézió összetartó erejének tekintik."30

A kiadvány szerzôi Klinarhoz hasonlóan hangsúlyozzák, hogy Szlovénia újonnan elnyert nemzeti függetlensége sok tekintetben pozitív irányban befolyásolja a szocializmus utáni gazdasági és politikai átmeneteket. Jugoszlávia más volt tagköztársaságaitól eltérôen, Szlovéniában a patriotizmus nem hajlik át szélsôséges idegengyûlölô nacionalizmusba. Az országot vezetô kormánykoalíció a nemzeti konszenzus kormánya volt, hiszen a kormányban jól megfért egymás mellett a posztkommunista utódpárt, a rendszerváltás után alakult keresztényszocialista és liberális párt. Az új állam érdekei sokszor fontosabbak a provinciális belpolitikai vitáknál, a szlovén nemzeti konszenzuspolitika az ország polgárosult hagyományai mellett, Szlovéniát régiónk egyik sikertörténetévé teszi. Ez a pozitív nemzeti hagyomány azonban nem vonta magával valamiféle „zárt társadalom" kialakulását, hiszen Szlovénia civil társadalma mindig is az egyik legfejlettebb volt régiónkban. Szlovénia jogrendszere magában foglal sok olyan jogi elvet – pl. a nôk és homoszexuálisok pozitív diszriminációja –, amely egyáltalán nem élô jogi gyakorlat Kelet-Közép-Európa legtöbb országában.

Az összeomlott szocialista föderális államok helyén létrejött államalakulatok közül érdemes röviden szólni Csehországról és Szlovákiáról is. Csehország, hasonlóan Szlovéniához, kihasználva relatív helyzeti elônyeit, Vaclav Klaus miniszterelnöksége alatt határozott gazdaságpolitikával és hangsúlyozva a cseh pozitív nemzeti hagyományokat, komoly sikereket ért el a Csehszlovákia felbomlása óta eltelt néhány évben. A különbözô nyugati értékelések szerint ma már Csehország és Szlovénia – Lengyelországgal egyetemben – régiónk legfejlettebb és legsikeresebb államai. A pozitív példák után Szlovákia új államisága sok negatív tendenciát hordoz magában. Az exkluzivista nemzetállami felfogás hátrányosan érinti Szlovákia nemzeti kisebbségeit, különösen a magyar kisebbséget. Nem csak a kisebbbségek demokratikus jogai szenvednek csorbát, hiszen a ma Szlovákiájában bármiféle alternatív gondolkodás ellenségesnek számít, legyen az parlamenti ellenzéki politizálás vagy civil társadalmi tevékenység. A Meciar-féle hatalom mindent megtesz a hatalom koncentrálására, ahogyan ezt Kovác államelnök fiának elrablása jelezte. A Meciar-féle autoriter hatalom fô legitimációs elve az agresszív nemzeti kizárólagosság. Érdemes megvizsgálni a kormányzó koalíció összetételét is, míg Szlovéniában konszenzuson alapuló nagykoalíció mûködik, addig Szlovákiában Meciar két szövetségese a szélsôséges jobb- és baloldal egy-egy képviselôje.

Összefoglalva, a nacionalizmus és demokrácia kérdéseit régiónkban sok helyi és nyugati elemzô sokszor igen sematikusan magyarázza. Közép-Kelet-Európa számára az eltérô társadalomfejlôdési modell eltérô nemzetfogalommal jár, ez a nemzetfogalom sokszor sajnos nem mentes a nyelvi, kulturális és etnikai bezártságtól sem, ez azonban nem azt jelenti, hogy ezen nemzetfogalom léte eleve magával vonja a véres etnikai konfliktusok lehetôségét. Sok esetben a nemzeti függetlenség és az újjáéledô nemzeti öntudat pozitív irányban befolyásolja a posztkommunista átmeneteket, ahogyan ezt például Szlovénia és Csehország példája mutatja. Természetesen Szlovákia nemzeti exkluzivitása a negatív jelenségek körébe tartozik. Ghia Nodia31 grúz politikai filozófus szerint a nacionalizmus és a demokrácia egyfajta házasságban él együtt régiónkban. Ez egy igen ellentmondásos házasság, mivel a két fél képtelen egymás nélkül élni, ugyanakkor együttélésük állandó feszültséggel jár.

Európa keleti felének vizsgálata után a nyugat-európai példákon szeretném vizsgálni a nacionalizmus és demokrácia problematikáját. „Nyugat-Európában a nagy nemzeti ellentétek kora lejárt, az itt lévô országok a nemzetek feletti integrációt választották a nacionalista torzsalkodások helyett. Kelet-Közép-Európa nemzetállam-építô projektjei fáziskésésben vannak a posztnacionalista kort élô Nyugat-Európához képest" – hangzik a jól ismert, propagandisztikusnak hangzó tétel. Ha jobban megvizsgáljuk a valóságot, láthatjuk, hogy a nemzeti identitás kérdései még a mai napig nyitottak: Németországban török és délszáv vendégmunkások és családjaik milliói élnek állampolgárság nélkül, nemzeti asszimilációjuk több mint kétséges, Franciaországban a Maghreb országokból érkezett bevándorlók tömegei okoznak társadalmi feszültséget, ugyanitt a nyíltan bevándorlóellenes Le Pen pártja a szavazatok több mint 10%-kát bírja, Spanyolországban és Nagy-Britanniában az ún. államnélküli nemzetek – a baszk és katalán Spanyolországban és a skót és walesi Nagy-Britanniában – kérdése nyíltan megkérdôjelezi ezen államok legitimitását. Különösen érdekesnek tûnik számunkra az „államnélküli nemzetek" nemzeti újjászületése, mivel ezek vizsgálatával talán képesek lehetünk a hagyományos nacionalizmusmagyarázatok átértelmezésére.

Elfogadva az „etnicista" iskola tézisét, miszerint már a középkorban létezett egy modern nemzetfogalomtól eltérô nemesi-feudális nemzetfogalom, Skócia Európa régi nemzetei közé tartozik32. A skót államiság a Treaty of Union (1707) kapcsán szûnt meg, ekkor Skócia beleolvadt Nagy-Britannia államiságába. Azt, hogy mintegy 150 év alatt hogyan lett az ipari forradalom centrumában fekvô Skóciában skót identitásból brit nemzeti identitás könyvek sora elemzi.33 A Morton Graeme által használt „unionista nacionalizmus" (unionist nationalism) arra utal, hogy a skót nemzeti öntudat a brit állam függvényében definiálta magát egészen az 1960-as évekig. A skót nemzeti öntudat fejlôdése tökéletesen megfelel a modernista iskola elméleteinek, a sikeres társadalmi és gazdasági modernizáció, a kialakuló brit tengeri birodalom és az ezzel járó homogenizációs folyamatok (hadsereg, gyarmati adminisztráció, oktatás stb.) mind hozzájárultak a skótok brit állammal való azonosulásához. Skócia a brit birodalom keretein belül vált modernné, kihasználva a Pax Britannica által nyújtott gazdasági lehetôségeket. Glasgow a brit birodalom egyik legfontosabb kikötôjévé és ipari és financiális központjává vált a 19. század második felére. Skócia egyértelmûen nyert az 1707-es szerzôdéssel, hiszen közel egyenrangú partnerként részt véve, a brit birodalomban bámulatos gazdasági és kulturális fejlôdésben volt része. Skócia fejlôdése szinte összehasonlíthatalan Nagy-Britannia más kis népeinek fejlôdésével, hiszen Írország és Wales, mint Anglia kvázi gyarmatai, teljesen eltérô fejlôdési modellt követtek. Walesben az évszázadok óta erôteljes anglicizálás leblokkolta a nemzetépítést. Míg Írország nemzeti fejlôdése sok szempontból igen hasonló volt a kelet-közép-európai nemzetépítô projektekhez (kulturális, etnikai és nyelvi nemzetfelfogások), és az sem véletlen, hogy a Deák-féle „passzív ellenállás" módszerei az ír nemzeti mozgalom számára példaként szolgáltak az angolokkal szembeni ellenállásban. Megjegyzendô az is, hogy a birodalmi érdekek mellett, az erôs protestantizmus Skóciát és Angliát rendkívüli módon összekötötte. Max Weber34 ma már klasszikusnak számító tétele, mely a protestantizmus és kapitalizmus összefüggéseit magyarázza, sok tekintetben igen használhatónak tûnik a skót fejlôdés értelmezésében. Jellemzô módon, míg Közép-Kelet-Európa értelmiségei és mûvészei a nemzetté válás programját fogalmazták meg (Petôfi, Botev, Mickiewicz, Palacky), addig a skót értelmiségiek az emberiség problematikáját vizsgálták univerzalista szemszögbôl (A.Smith, D.Hume, A. Ferguson, W.Robertson) a forradalmi 18-19. században.

Azonban a 20. század skót nemzeti reneszánszát több mint nehéz magyarázni a modernista elméletekkel. 1991-ben egy identitásfelmérés során a megkérdezettek több mint 65%-a vallotta magát csak skótnak vagy kettôs identitás esetén inkább skótnak.35 Ennek megfelelôen a Skót Nemzeti Párt is elôretört a választásokban az elmúlt 20 évben, az 1974-ben az általános választásokon elért 30,4% volt a párt igazi áttörése, ez elôtt a párt támogatottsága az 1960-as évek közepéig 5% alatt volt. Az 1992-es általános választásokon elért 21,5% és az 1994-es Európa Parlamenti választásokon elért 33%36 a párt szavazóbázisának megszilárdulását jelzi.

A nacionalizmus egy érdekes válfajával van itt dolgunk, amit igen nehéz megmagyarázni a hagyományos politikai/etnikai, ill. civic/ethnic tipológiával. A Skót Nemzeti Párt gyakorlatilag egy szociáldemokrata párt, melynek gazdasági programja egyértelmûen a nagyobb állami feladatvállalásért áll ki. A párt „Függetlenség Európában" (Independence in Europe) szlogenje egyértelmûen kiáll az európai integráció mellett, melynek szerintük egy független Skócia természetesen tagja lenne. A párt fellép mindenfajta etnikai bezártság ellen, ami különben sem jellemzôje a skót nacionalizmusnak. A Glasgow-ban élô indiai, illetve pakisztáni polgárok természetes tagjai a skót nemzetnek. Mára már a nyugat-skóciai ír-katolikus munkástömegek is sikeresen integrálódtak az egykoron erôsen protenstáns nemzetbe.37 A skót nemzettudat nagyszerû példát adhat arról, hogyan lehet demokratikus elveket ötvözni pozitív nacionalizmussal. Isobel Lindsay38 szerint a skót nacionalista projekt és annak viszonya az európai integrációhoz sok szempontból példa lehet Kelet-Közép-Európa kis nemzetei számára.

A skót nacionalisták teljes mértékben tisztában vannak a globalizáció kihívásaival és az azzal összfüggô ténnyel, hogy a nemzetállamok politikai és gazdasági függetlensége és hatásköre csökken.39 Ennél is tovább megy Neil MacCormick,40 a SNP alelnöke, aki civilben az edinburghi egyetem jogi karának dékánja, amikor a nemzetállami szuverenitás kérdését vizsgálja a nemzetközi jog szempontjából. MacCormick41 szerint az európai integráció igazi kérdése, hogy a szuverenitás melyik modellje fog érvényesülni. Ha a tagállamok állami szuverenitása csökken képes lesz-e az Európai Unió mint nemzetek feletti politikai entitás betöltelni a szuverenitás vákuumát? Szükség van-e egyáltalán egy nemzetek feletti szuperállamra? MacCormick válasza szerint az Európai Unió egyetlen tagállama sem élvezi a hagyományos értelemben vett teljes nemzeti szuverenitást. Ugyanakkor az állami szuverenitás ezen új definíciója lehetôséget ad Skócia számára, hogy újra definiálja nemzettudatát Európa kontextusában.42 Ezek a sorok egyértelmûen kritizálják a kormányzó brit konzervatív pártot, amely mind a belpolitikai, mind az európai színtéren a hagyományos nemzetállam-koncepciót képviseli. Ez a gyakorlati politika szintjén Skócia ügyében a devolúció bármiféle formájának tagadását, míg Európában az integráció mélyítésének teljes elvetését jelenti.

Összefoglalva, a skót példa releváns lehet régiónk számára nemcsak a kis népek európai integrációhoz való viszonya és a nemzetállami szuverenitás újraértelmezése miatt, hanem azon próbálkozások miatt is, amelyek a központosító nemzetállam reformjára irányulnak. Ez különösen hasznos lehet a környezô államokban élô magyar kisebbségek kérdésében, ahol a központosító államok – Szlovákia és Románia – tökéletes példáit láthatjuk.

5. Nemzettudat és demokrácia Magyarországon

A környezô államokban élô kisebbségek kapcsán jutunk el a magyar nemzettudat mai kérdéseihez, amelyek e tanulmány utolsó részét képezik.

Molnár Gusztáv43 sorait érdemes teljes terjedelmében idézni, hiszen a téma igazán fontos problémáját veti fel: „Ezzel egyidejûleg az is kiderült, hogy a környezô államok a 75 esztendeje fennhatóságuk alá került magyarságot nem tudták a saját kulturális és politikai értékrendjükbe és rendszerükbe integrálni. Nem is tudhatták, hiszen a 18-19. század folyamán a történelmi Magyarország területén élô magyar nép egésze vált modern értelemben vett nemzetté. Következésképpen a „saját" történelmi múlt és a „saját" kultúra evidenciájából építkezô identitástudat az Osztrák-Magyar Birodalom széthullása után kisebbségi sorba került magyar közösségeknek is sajátja volt és maradt a mai napig. E kényelmetlen, de egzisztenciális tényt a szomszédos országok politikai és kulturális elitje és közvéleménye az állam egységét, sôt fennmaradását veszélyeztetô szeparatizmusnak minôsíti, ezért nemcsak hogy nem támogatja az »autonómiát«, amely a többségétôl eltérô nemzeti identitás fennmaradását és továbbadását intézményesen biztosítaná és ezzel mintegy véglegessé is tenné, de minden lehetséges módon és eszközzel arra törekszik, hogy a többségi nemzet és az állam mitikus egységén alapuló (és olyannyira hiányolt) totális nemzeti integrációt újabb és újabb kisebbségellenes törvényekkel és rendelkezéssekkel kikényszerítse."

A nacionalizmus hagyományos politikai/etnikai-kulturális magyarázata szerint, (ahogyan Molnár Gusztáv is helyesen felismeri) a környezô országokban élô magyar kisebbségek kulturális-etnikai értelemben a magyar nemzethez tartoznak, míg politikai értelemben állampolgárságuk révén az adott államalakulathoz. Úgy tûnik ez a kettôsség az oka (a politikai manipulációkon kívül) az etnikai szembenállásnak. Ez az egyenlet az, ami talán hozzáfûzhetô a bevezetô Bibó-idézetben felvetett kérdésekhez (demokratikus szabadság = önrendelkezés = nemzetállam? Illetve nemzetállam = nacionalizmus = fasizmus és háború?).

A megoldás a politikai és kulturális értelemben vett nemzettudat ellentmondásához nehezen megtalálható, jogi szempontból manapság még a kollektív jogok említése is hatalmas politikai viharokat kavar, azoké a kollektív jogoké, amely sokak szerint a problémák megoldását jelenthetnék. Várady Tibor jogászprofesszor44 esszéje e rendkívül ellentmondásos kérdést vizsgálja.Várady rámutat arra a sokak által elfelejtett tényre, hogy a két világháború közötti Népszövetség kisebbségvédelmi rendszere a kollektív jogok rendszerén alapult. Természetesen ma már tudjuk, hogy hogyan csuklott össze e rendszer a második világháborút megelôzôen. A kérdések a népszövetségi rendszer kapcsán a következôek: lehet-e nemzetközi jogi formulákat végrehajtó hatalom nélkül betartatni és lehet-e nemzetek feletti demokratikusan legitimizált politikai rendszereket létrehozni? Mai szemmel úgy tûnik, hogy ez a kérdés még mindig nyitott, különösen ha megvizsgáljuk a boszniai rendezés körül kialakult vitákat.

A Népszövetség kollektív jogi rendszerének bukása után, az 1945 utáni idôszakban a kollektív jogok lekerültek a nemzetközi jog napirendjérôl, helyüket az univerzális emberi jogok foglalták el. Az utóbbi két évtizedben azonban, a nemzeti és etnikai kisebbségek problematikájának újból felszínre kerülése kapcsán a kollektív jogok fogalma ismét megjelent a nemzetközi jogban. Ezt a tényt nemzetközi dokumentumok egész sora jelzi – az Európa Tanács Kisebbségvédelmi Keretegyezménye (1994), ENSZ Kisebbségvédelmi Nyilatkozata(1992), EBESZ koppenhágai dokumentuma (1990).

Régiónkban azonban a mai napig a kollektív jogok fogalma érzelmileg túlfûtött politikai viták tárgya, ezért talán érdemes elfogadni Várady konklúzióját a kollektív jogokat illetôen,45 miszerint a kollektív jogok fogalma túlságosan túlpolitizált Közép-Kelet-Európában, és sok esetben már magának a terminusnak az említése is politikai patthelyzetekhez vezet. A megoldás Várady szerint abban rejlhet, hogy vélt vagy valós sérelmek emlegetése helyett, a problémák pragmatikus megoldására kell törekedni és magát a kolletív jogok terminusát el kell felejteni, de nem a tartalmát! De facto a környezô országok magyar kisebbségei több kollektív jogként leírható jogot gyakorolnak, pl. az anyanyelvi oktatás jogát. A fontos kérdés igazából az, hogy hogyan javíthatóak a kisebbségben élô magyarok életkörülményei az asszimilációs törekvésekkel szemben. Természetesen ebbôl a szempontból az anyaország szerepe igen jelentôs. Nem elfogadható, sôt demagógnak hathat az a politika, amely szembeállítja az anyaország magyarságának érdekeit a kisebbségi magyarok érdekeivel. Még akkor is így van ez, ha az anyaország gazdasági helyzete korlátozza a segítségnyújtás lehetôségeit.

A kulturális és politikai nemzetfelfogás ellentmondásainak feloldására tesz kísérletet az Isaiah Berlin-tanítvány Yael Tamir46 izraeli szerzô is. Bevezetôjében47 felhívja a figyelmet arra a sok társadalomtudós által elkövetett hibára, miszerint irracionálisnak és kártékonynak bélyegeznek meg minden nemzeti közösséghez kapcsolódó értéket. Teszik ezt sokszor úgy, hogy igazából nem szállnak le a szellemi elefántcsonttoronyból és nem teszik fel a problémát körülvevô égetô kérdéseket. Ebbôl kiindulva, Tamir kimutatja a már általam is korábban említett tézist, miszerint a nacionalizmus és liberalizmus sok tekintetben elválaszthatatlanok és közös tôrôl származnak.48 Természetesen Tamir tisztában van a liberalizmus és nacionalizmus ellentmondásaival is, de összességében bátor kísérletet tesz, hogy politikai filozófiai módszertannal feloldja ezeket.

Kiindulópontja a nemzet és az állam fogalmának szétválasztása.49 Ismervén a többnemzetiségû államok történelmi kudarcait, tagadja azt a sok nacionalista által magától értetôdônek tartott tényt, hogy minden kulturális-etnikai nemzetnek joga van a saját államára.50 Tamir „liberális nacionalizmusa" megpróbálja túlhaladni ezeket problémákat.51 „Ennek megfelelôen a liberális nacionalizmus együtt ünnepli a kultúra partikularizmusát és az emberi jogok univerzalitását, az egyének kulturális és társadalmi gyökereit az egyéni szabadság eszményével."

Tamir „liberális nacionalizmusa" elutasítja a nemzeti öntudat felsôbbrendûségét más identitásokkal szemben, de nem tagadja a nemzeti kötôdések fontosságát. Tamir teljes mértékben elfogadhatatlannak tartja a nemzeti öntudat más nemzetekkel szemben való definiálását. A saját kultúra megôrzésének joga nem jelenthet politikai szeparatizmust. A kulturális kollektív jogok elfogadása Tamir esetében nem jelenti az individuális jogok megsértését. E fogalommal, mármint a nacionalizmus „policentrikus" definíciójával Tamir megpróbálja túllépni az etnocentrista nacionalizmusokat. Azért is figyelemre méltó a munkája, mivel elméleti keretet nyújthat sok kelet-közép-európai válsággóc megoldásához. A többnemzetiségû államokban a többségnek el kell fogadnia azt a tényt, hogy a nemzeti kisebbségek sokszor más etnikai-kulturális nemzethez tartoznak, ezért kulturális túlélésük egzisztenciális ügy számukra, míg a kisebbségeknek el kell fogadniuk, hogy az egy kultúrnemzethez tartozás nem feltétlenül jelenti az egy politikai nemzethez tartozást.

Bibó István szerint egy többség igazából akkor demokratikus, ha kész többletjogokat adni a vele együtt élô kisebbségek számára. A bibói értelmezés kizárólag nemzeti kisebbségekre vonatkozott, a mai értelmezésben viszont a kisebbségek egy jóval szélesebb definíciójával kell dolgoznunk. E definíció magában kell hogy foglalja a szexuális, etnikai és más kisebbségeket is.

Will Kymlicka52 mûve a kisebbségi jogok elméletének talán legfelkészültebb liberális leírása. Kymlicka szerint sincs ellentmondás a liberalizmus és az egyéni és kollektív kisebbségi jogok között. Kymlicka megkülönböztet etnikai és nemzeti kisebbségeket. Az etnikai kisebbség azokat a csoportokat takarja, amelyek bevándorlóként, illetve vendégmunkásként, legtöbbször önszántukból érkeztek az adott területre, példaként említhetjük Észak-Amerika bevándorlóit vagy a németországi török és délszáv vendégmunkásait. Nemzeti kisebbségnek számítanak azok a kisebbségek, amelyek történelmileg honosak az adott területeken és mai kisebbségi helyzetük tôlük független történelmi helyzetekre vezethetô vissza, pl. a Kárpát-medence magyar kisebbségei, koszovói albánok stb. Kymlicka szerint a nemzeti kisebbségeknek adott bizonyos csoporthoz kapcsolódó jogok (kultúra, oktatás, helyi közigazgatás stb.) amelyek esetenként meghaladhatják az etnikai kisebbségek jogait, erôsíthetik a kisebbségek kötôdését az etnikai többség államához. Sok elemzés szerint a túlzott mélységû föderalizmus és decentralizáció végsô soron az adott államalakulat végét jelentheti. Jugoszlávia esetében például megállapíthatjuk, hogy nem a köztársaságok túlzott önkormányzati jogai, hanem az éppenséggel központosító belgrádi hatalom elleni reakció vezetett az állam felbomlásához. Az 1990 májusában benyújtott szlovén, illetve horvát elképzelések, amelyek Jugoszlávia igazi föderációvá való átszervezését javasolták, is ezt a megállapítást igazolhatják.

A vajdasági magyar ifj. Korhecz Tamás53 a liberális Kymlicka elméletébôl kiindulva próbálja megközelíteni a kisebbségi jogok kérdéskörét: „Kymlicka tehát lerombolja az egyéni szabadságjogok és a kollektív, csoportspecifikus kisebbségi jogok közötti, téves következtetésen nyugvó liberális nézetet, megkísérli bebizonyítani azt, hogy a csoportspecifikus jogok szükségesek és kívánatosak a liberális demokratikus társadalmakban. Ezt a többség és a nemzeti kisebbség közötti egyenlôség, valamint a nemzeti kisebbséghez tartozó egyén szabadsága követeli meg."

Várady, Tamir, Kymlicka és ifj. Korhecz elméleti fejtegetési után érdemes egy pillantást vetni a magyar nemzeti öntudat helyzetére a ma globalizálódó világában. Magyarország, a többi kelet-közép-európai államhoz hasonlóan, nyíltan kifejezte csatlakozási szándékát az európai unióhoz. A magyar-szlovák és magyar-román alapszerzôdések aláírása is az euroatlanti integráció jegyében történt. Sokak számára úgy tûnhet, hogy kontinensünk nyugati fele már egy „posztnacionalista" kor felé tart. Azonban feltétlenül érdemes megvizsgálni az európai integráció hatását a nyugat-európai nemzeti öntudatokra. Metodológiailag érdekesnek tûnhet a „modernista" nacionalizmusmagyarázat alkalmazása a transznacionális európai projektre. Ahogy azt már korábban is tárgyaltam, a modernista felfogás szerint a nemzetépítés projektje a múlt században a modern állam felemelkedésének függvénye volt. Más szóval a társadalmi és gazdasági modernizáció folyamatai (felemelkedô modern állami bürokrácia, központosított modern hadseregek, uniformizált tömegoktatás stb.) nagyban hozzájárultak az egységes nemzeti öntudat kialakulásához.

Ennek megfelelôen az európai integrációnak – amely egész sor nemzetek feletti intézménnyel és törvénnyel bír – törvényszerûen képesnek kell lennie valamiféle európai identitás felépítésére, olyan identitásra, amely végsô soron képes lehet a nemzeti értékek kiegészítésére, esetleg meghaladására. Ezzel szemben, manapság a „demokratikus deficit" kifejezést hallhatjuk nap mint nap az Uniót illetôen. Ahogyan azt az elmúlt évek európai ügyekben tartott referendumai is sugallják, Európa-szerte kérdések merülnek fel az Európai Unió legitimációja kapcsán.

Összefoglalva: úgy tûnik, hogy a múlt században kialakult nemzetállam-koncepció még erôsen legitim Európa nyugati felén. Ez még akkor is igaz, ha az Európai Unió és más globalizációs kihívások erôsen korlátozzák a hagyományos értelemben vett nemzetállamok hatásköreit. A.D. Smith54 szavaival: „Amikor a élô kollektív identitások rítusairól és ceremóniáiról beszélünk, tudnunk kell, hogy az európai integráció ilyenekkel nem rendelkezik. Bármilyen próbálkozás egy nemzetek felletti európai identitás felépítésére nem engedheti meg magának, hogy ne vegye figyelembe ezeket a tényeket és kihívásokat."

Ebben az európai környezetben, Magyarország talán régiónk „legeuroszkeptikusabb" állama. A politikai apátia jellemzô tényezôje a posztkommunista politikumnak szinte minden közép-kelet-európai országban, mégis a legtöbb ország nagyban „eurooptimista".

Ezek után azt várhatnánk, hogy hazánkban a pozitív értelemben vett nemzeti öntudat ellensúlyozza szkepszisünket Európa iránt. De ez nem egészen így van. A pozitív szlovén és cseh példáknak nincs igazán visszhangjuk Magyarországon.

Mi lehet a magyarázat? Talán a kádári modernizációt dicsôítô egynéhány szociológust kellene megkérdezni. Szerintük a Kádár-rendszer sok modernizációs folyamatot indított el, hiszen azok az országok, amelyekben néhány modernizációs nem indult el az 1970-es és 80-as évek folyamán, ma kevés eséllyel kecsegtethetik magukat az Európai Uniós tagságot illetôen. De a felemás modernizáció rengeteg problémát okoz napjaink Magyarországának. A nemzeti öntudatot illetôen a kádári modernizáció a pozitív nemzeti öntudatot elnyomó rendszer politikát folytatott. 1956 emlékezete mindenképpen egy pozitív nemzeti öntudatot foglalt magában. A Kádár-rendszer vezérlôelve e pozitív nemzettudat – 1956 hagyományának – tagadása volt. A kádári modernizáció e negatív aspektusát jól jellemzi az a tény, hogy még a nyolcvanas évek második felében is vállalta a leszálló ágban lévô hatalom a társadalmi konfrontációt, amikor rendôri brutalitással lépett fel a március 15-ére és október 23-ára emlékezôkkel szemben. Nem véletlen az sem, hogy a nyolcvanas években szervezôdô demokratikus ellenzék 1956 hagyományait – köztük a pozitív nemzeti öntudat hagyományát – tekintette szellemi kiindulópontjának. Figyelemreméltó viszont az a tény, hogy az 1988. június 27-én rendezett Ceausescu-ellenes tüntetetés nem lett rendôri brutalitás tárgya, sôt mi több, hivatalosan engedélyezett volt. Ez az ellentmondás egyrészt magyarázható korábban már ismertetett „nómenklatúra-nacionalizmus" elméletével, hiszen a kommunista rezsimek sokszor fordultak a nacionalizmus legitimációs erejéhez, másrészt a közvélemény figyelmének külföld felé terelésétôl a belpolitikai feszültség csökkenését is remélhette a Kádár-rendszer.

A rendszerváltás óta eltelt évek történéseit nem elfelejtve azonban megállíthatjuk, hogy a mai magyar nemzetfelfogás problémái közvetve és közvetlenül is magyarázhatóak ezekkel a folyamatokkal. Egyrészt a színvonaltalan „mucsai" magyarkodás és a másrészt bármiféle nemzeti érzés gôgös lenézése mind e felemás modernizáció örökségei. Természetesen egy hosszabb történelmi távlatban nem csak az utolsó öt évtized modernizációs öröksége számít perdöntônek. A nemzeti öntudat kérdései mindig központi szerepet játszottak a különbözô modernizációs stratégiákban Széchenyitôl Németh Lászlóig a magyar történelem utolsó két évszázadában. Azonban e tanulmány keretei között nem vállalkozhatom a modernizáció és nemzeti öntudat kapcsolatrendszerének érdemi tárgyalására.

Konklúzió

Néhány közkeletû elméleti és gyakorlati probléma boncolgatása után röviden összefoglalnám ezen írás tanulságait. Kelet-Közép-Európa forradalmai 1989-90-ben megszabadították a régiót a kommunista totalitarianizmus rossz szellemétôl. Európa minden táján, Londontól Budapestig, nagy remények fûzôdtek az újjászületô kelet-közép-európai demokráciákhoz. Bíztunk abban, hogy országaink képesek kiépíteni olyan politikai rendszereket, amelyek mentesek lesznek az Európa 20. századi történelmébôl már megismert etnikai alapú politizálástól és paternalizmustól. Európa mesterséges kettéosztottságának megszûnése után természetesnek vettük, hogy újra elfoglaljuk a helyünket Európa szellemi térképén.

Az elmúlt évek történései nem igazolták ezeket a reményeket. A már említett Vukovár, Szarajevó, Groznij emléke befeketíti Európa jövôképét. A modernitás nagy eszményei, szocializmus és liberalizmus, nem foglalták el helyüket a posztszocialista világ politikai térképén. E vákuumot politikai etnonacionalizmusok különbözô válfajai töltötték meg. Az utca embere a lokalitáshoz kötött etnonacionalista identitást választotta a felvilágosodás nagy eszméi helyett. Ez az etnonacionalista identitás, amely sokszor mint erôs kötôanyag tartott össze embereket a kommunizmus elleni harcban, mára a régió több országában a volt kommunista nomenklatúra politikai manipulációjának maszlagává vált. A globalizáció korában anakronisztikusnak tûnô nemzetállam sokak számára alternatívát jelent a mai napig régiónkban.

A posztmodern kor értékvásárán Kelet-Közép-Európa sok társadalma a nacionalizmust választotta, míg a felvilágosult nyugat látszólag a népek feletti integrációt. Azonban ha közelebbrôl vizsgáljuk a nyugati demokráciákat, a kép közelrôl sem ilyen egyértelmû. Egyrészt a nem európai bevándorló tömegek integrálása, másrészt a politikai szélsôségek leépítése korántsem tekinthetô megoldott kérdésnek. A posztnacionalizmus jól hangzó szlogenje sem fedi el a nyugati demokráciák mindennapi valóságát. A nemzetállamok továbbra is részei földünk globalizálódó tájképének. Marcian Krol55 szavaival élve, posztmodern világunkban a Nyugat posztdemokratikus válsága találkozik a Kelet predemokratikus válságával.

A Kelet-Közép-Európa pusztító etnonacionalizmusai konfrontálódnak néhány nyugat-európai nacionalizmussal, az „államtalan népek" nacionalizmusával, amelyek a nemzetállam bûvkörébôl kilépve próbálják definiálni nemzeti identitásukat, az újjászületô európai regionalizmus nevében. A skót és a katalán példa, ahol a nemzeti identitás nem kerül antagonisztikus ellentétbe a demokrácia alapértékeivel, szimbolikus jelentôséggel bírhat régiónk számára, ahol a multikulturalizmus történelmi adottságnak tekinthetô.

Nem elfogadható az a sokszor kulturális sznobizmusba hajló, intellektuális viselkedésmód, amivel 1989-90-ben megjósoltuk a nacionalizmus eltûnését. Ki kell jönnünk az elefántcsonttoronyból és megkérdeznünk: Miért választotta az utca embere a nacionalizmust és hogyan lehet demokratizálni ezt az ezerszer és ezerszer újjászületô identitást? E tanulmány célja az volt, hogy vitát indítson arról: hogyan tudjuk megfogalmazni Magyarországról Európa jövôképét és mit jelent számunkra az ír Richard Kearney56 által megfogalmazott „posztmodern Európa" víziója. Azé az Európáé, amely képes elfogadni a többszintû identitás eszményét, ahol a lokális, nemzeti és nemzetek feletti identitások békésen megférnek egymás mellett.