INTELEM

Szilágyi Imre A szlovénok története

I. A szláv törzsszövetségtől a 18. század közepéig

            A 6-tól a 13-ik századig

            A Habsburg (és a velencei) uralom kezdete

            Reformáció és ellenreformáció

            A szlovén társadalom fejlődése a 17–18. században

 II. A szlovénok a hosszú 19. században

            A szlovén nemzeti mozgalom kezdetei

            A napóleoni háborúk hatása és az illír tartományok (1809–1813)

            A bécsi kongresszustól a márciusi forradalomig

            1848 és a szlovénok

            Az abszolutizmus és az alkotmányos élet kezdetének kora 1867-ig

            Az ószlovénok, az ifjúszlovénok és a tábor-mozgalom

            Az együttműködés (slogaštvo) korszaka

            A politikai pártok megalakulása

            Az általános választások és a jugoszláv kérdés

I. A szláv törzsszövetségtől a 18. század közepéig

 A 6-tól a 13-ik századig

A szláv törzsek, a 6. század folyamán részben észak, részben pedig délkelet felől népesítették be a mai Szlovéniát, illetve az ettől északra lévő területeket, valamint a Nyugat-Dunántúl Balatonig húzódó sávját és Isztria egy részét. A 7-től a 11-ik századig az e terület északi részén élő szlávok többségét a karantán törzsszövetség fogta egybe.  Az avarok ellen küzdő szláv törzsszövetség élén 624 és 659 között a frank származású Samo állt, akit a szlávok hadisikerei miatt királyukká választottak. A törzsszövetség által birtokolt változó kiterjedésű területet Karantániának, lakóit karantánoknak nevezik a források. Karantánia hatalmi központja a mai Ausztria területén fekvő civitas Carantanum (Maria Saal) volt. Neve a szlávok előtti időkből való, vagy a kar (szikla), vagy a kelta karantos (barát, szövetséges) szóból származik. 745-től a frankok fokozatosan kiterjesztették hatalmukat Karantániára is, s a század második felében a lakosság – némi ellenállás után – felvette a kereszténységet. 828 után a keleti frank területek szlávok által ritkán lakott részeire erőteljes bajor betelepedés indult meg. A Karavankák hegyvonulatától délre, a mai Szlovénia nagy részét magába foglalva egy másik szláv törzsszövetség is kialakult, amelynek területét annak idején a karniolok (Carniolenses) törzséről Karniolának (Carniola) nevezték. Részben e törzs nevéből, részben a meghatározott területet jelentő szláv krajina szóból származik a központi szlovén lakta területek Krajna (Kranjsko) elnevzése. A 10. század második felében egyebek között Kartantánia,  Krajna, a Dráva-mente, és a Száva-mente is beletartozott a magyarok ellen védelmül szolgáló határőrvidékek (markok) sávjába. A korábbi szlovén történetírás ezt a széles területet magába foglaló határőrvidéket a Nagy-Karantánia megnevezéssel illette.  A 11. század legelején felbomló Karantánia területén már a 11. században kialakulóban volt, és a 13–15. században többé-kevésbé megszilárdult azon történelmi tartományok körvonala, amelyekbe aztán a szlovén települések évszázadokon keresztül betagolódtak: Karintia, Krajna, Stájerország, Görz, a tartományéhoz hasonló helyzetet élvező Trieszt. A szlávokat latin elnevezéssel Sclavi-nak Sclaveni-nek nevezték, míg a germánok a Wenden megjelölést használták. A szlovénok önmagukra alkalmazott megnevezése (Slovenec, Slovenci) a 11–16. század folyamán alakult ki és szilárdult meg. Az etnikai tudatnál azonban ebben az időben hangsúlyosabb volt a tartományhoz való tartozás tudata, s ez egészen a 19. század közepéig, végéig így is maradt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a főbb szlovén nyelvjárások között erőteljes különbségek voltak.

A német betelepülés egészen a 15. századig tartott, s ennek következményeként főleg az északi területek teljesen elnémetesedtek, másutt vegyes lakosság alakult ki, de még a többségében szlovénok lakta Krajnában is létrejöttek németek lakta egységek. A 12. század végétől a 15. századig ilyen módon világosan kirajzolódtak az új szlovén etnikai határok. A kialakuló német állam határa egyúttal a szlovénok és a horvátok közötti határt is jelentette, s nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a két rokon nép egymástól eltérő társadalmi, politikai és kulturális fejlődésen ment keresztül.

Karintiában 1122 és 1269 között a Spannheim dinasztiáé volt a fő hatalom, Stájerországban a Babenbergeké, Krajnában pedig a Spannheimeknek az Andechs-Meran családdal kellett vetélkedniük. Karintia területén a salzburgi érsekségnek, Krajnában pedig az aquileiai patriarkátusnak voltak jelentősebb birtokai. Ezeken kívül persze több kisebb hatalommal és vagyonnal rendelkező más világi és egyházi birtokos is volt szlovén területen. A kolostorok közül kiemelkedett az 1136-ban Stičnában létrehozott cisztercita kolostor, amely Krajna gazdasági és kulturális központja volt. A 12–13. század folyamán megindult a városiasodás, fejlődésnek indult az ipar és a kereskedés, megjelentek a céhek, és a 13. századtól kezdve létrejöttek a városi iskolák is.

A Habsburg (és a velencei) uralom kezdete

1270-ben II. Ottokár cseh király jelentős szlovén lakta területek fölött (Karintia, Krajna, 1272-ben Friaul) szerzett hatalmat, de az 1273-ban királlyá választott Habsburg Rudolf magának követelte, és az Ottokár elleni harcokkal, illetve az 1276-ben megkötött bécsi béke segítségével meg is szerezte ezeket a tartományokat. Bár a valódi hatalmat számos terület fölött egy ideig még a görzi grófok gyakorolták, a 14–15. század folyamán a Habsburgok öröklés útján a tényleges hatalmat is megszerezték Szlovénia legnagyobb része felett. A 15. században egyre jelentősebb hatalomra tettek szert a Celjében (Zilli) székelő grófok, akik a magyar történelemben Cilleiek néven váltak ismertté. A Cilleiek és a Habsburgok között kemény hatalmi harc folyt, s amikor Zsigmond király 1436-ban létrehozta a celjei fejedelemséget és a Cilleieknek fejedelmi tisztséget adományozott, ezek a Habsburgokkal teljesen egyenrangúvá váltak. Bár a Cilleiek érdeklődése inkább a szlovén lakta területeken kívülre – Magyarországra és a Balkán félszigetre – irányult, Celjében lévő központi birtokukon otthonra talált az Itáliából érkező reneszánsz kultúra. Az a tény, hogy a Cilleiek központi birtoka szlovén területen volt, valamint tényleges politikai súlyuk, és a kulturális életben betöltött szerepük érthetővé teszi, hogy a Cilleiek a szlovénok körében sokkal pozitívabb értékelést kaptak, mint a magyar történetírásban. A Cilleiek bukása (1456) lehetővé tette a Habsburgok számára, hogy még teljesebbé tegyék a szlovén lakta területek fölötti hatalmukat.

Másfelől 1279 és 1283 között a tengerparti városok – Koper, Izola, Piran – kénytelenek voltak elismerni a Velencei Köztársaság fennhatóságát. 1420-ban pedig Velence kiterjesztette befolyását Isztria egy részére és Friaul tartományra is. Ez utóbbi területet a szlovénok Velencei Szlovénia névvel illetik. Történelmi okok miatt a Velencei Szlovénia bizonyos hivatali és bírói önigazgatással rendelkezett, ami a Velencei Köztársaság 1797-ben bekövetkezett bukásáig fennmaradt. A Habsburg uralom teljessé válása, és a Velencei Köztársaság hódításai következtében jött létre az a 18. század végéig (sőt bizonyos változásokkal egészen 1918-ig) fennmaradt helyzet, hogy a szlovénok három birodalom lakosaivá váltak. Az osztrák császárság alá tartozó szlovénok egyrészt az osztrák örökös tartományok (Stájerország, Karintia, Krajna), másrészt az osztrák fennhatóság alá tartozó görzi grófság és Trieszt lakói voltak. Magyarország területén Vas és Zala megyében éltek szlovénok, a többiek pedig a Velencei Köztársaság által birtokolt településeken.

Reformáció és ellenreformáció

Ljubljanában valószínűleg már a 16. század harmincas éveiben létezett egy protestáns kör, a mozgalomnak igazi lendületet azonban Primož Trubar (1508–1586) tevékenysége adott. Trubar – aki Kálvinénál mérsékeltebb, Zwingli és Luther tanítása közé eső álláspontot foglalt el – számos protestáns könyv kinyomtatásáról gondoskodott, 1550-ben kiadott szlovén nyelvű ábécéskönyvével, katekizmusával és több részletben megjelentetett Újtestamentum fordításával megteremtette a szlovén irodalmi nyelv alapjait. Ő a szlovén nemzettudat első megszólaltatója, aki P. P. Vergerius püspök délszláv egységet szorgalmazó javaslatára sem volt hajlandó lemondani az önálló szlovén irodalmi nyelv kialakításáról. Trubar arra is törekedett, hogy megszervezze a szlovén nyelvű iskolai oktatást. A mintegy 50 szlovén nyelvű könyvet kiadó protestánsok között Trubar mellett kiemelkedő szerepe volt Jurij Dalmatinnak (1547–1589), aki 1584-ben megjelentette a teljes Biblia szlovén fordítását. A szlovén szótárt és nyelvtant összeállító Adam Bohorič (1520–1598) által bevezetett szlovén helyesírás egészen a 19. század közepéig használatban maradt. A protestantizmus nemcsak a városi polgárok között szerzett híveket magának, hanem a nemesek és – bizonyos területeken – a parasztok szélesebb tömegei között is.

A 16. század harmadik harmadában megindult az ellenreformáció, ami jelentős csapást mért a szlovén irodalmi nyelv és kultúra fejlődésére. Bár 1574 és 1615 között megjelentek az első szlovén nyelvű katolikus egyházi segédkönyvek, utána közel hatvan évig szünetelt a szlovén nyelvű könyvek kiadása. A nem túl nagy számú elemi iskolában a tanítási nyelv – a protestáns törekvésekkel ellentétben – a német – Triesztben és Görzben – az olasz volt.

A szlovén társadalom fejlődése a 17–18. században

Az 1619-ben II. Ferdinánd uralma alatt egyesült osztrák tartományokban jelentős volt a fejlődés. A szlovén lakosság legnagyobb része ebben az időben paraszt volt, a nemesek és a polgárok az olaszok és a németek közül kerültek ki. Már a 17. században is élénk kereskedelem folyt Itália és a szlovén lakta tartományok között, mely utóbbiak részt vettek az átmenő kereskedelemben is. Mind a kereskedelmet, mind az útépítést jelentősen fellendítette, hogy 1719-ben Trieszt és Fiume szabad kikötői státust kapott. A 18. század második felében fokozatosan enyhítették a robotszolgáltatásokat, és a liberális gazdasági elvek érvényesítése fellendítette a manufaktúrák fejlődését. 1747-ben Mária Terézia Karintiában és Krajnában tartományi kormányt hozott létre és ezzel jelentősen csökkentette a tartományi rendek hatalmát. Ilyen körülmények között felpezsdült a kulturális élet is.  1624-ben Triesztben, 1640-ben  Klagenfurtban (szlovén nevén Celovecben), 1678-ban Ljubljanában nyitottak nyomdát, de csak 1726-ban jelent meg a protestáns idők utáni első nem egyházi célra készült szlovén könyv: egy paraszti kalendárium.  1689-ben a magát németnek valló J. V. Valvasor gazdagon illusztrált könyvében ismertette Krajna földrajzi, történeti, néprajzi érdekességeit. A 17. század vége felé olasz mintára kulturális társaságokat, "akadémiákat" alapítottak. Legjelentősebb az 1693-ban alapított Academia Operosorum Labacensium volt, amely 1701-ben lépett a nyilvánosság elé és valószínűleg 1725-ig működött.

II. A SZLOVÉNOK A HOSSZÚ 19. SZÁZADBAN

A szlovén nemzeti mozgalom kezdetei

A nemzeti mozgalom részben a lassan gyarapodó szlovén, vagy szlovén tudatúvá váló idegen polgárság iskolázási igényeihez, illetve a Mária Terézia által bevezetett, s a falvakra is kiterjedő iskolareformjához, valamint az európai nemzeti mozgalmak fejlődéséhez kötődik. A nemzeti mozgalom első képviselői szerzetesek voltak. Megindítója Marko Pohlin (1735–1801), 1765-ben ábécéskönyvet adott ki. A kezdeti bizonytalankodásra jellemző, hogy 1768-ban megjelent Kraynska Grammatika (Krajnai nyelvtan) című könyvében úgy vélte, hogy a krajnai nyelvet csak Krajnában beszélik, míg a Stájerországban és Karintiában élő szlovénok (Pohlinnál vendek) különböznek a krajnaiaktól. Könyvében hangsúlyozta, hogy a krajnai nyelv hasznos a világi és az egyházi urak számára is, felhívta a figyelmet arra, hogy a német nyelv a krajnai kárára előre tör, és arra szólította fel a krajnaiakat, hogy ne szégyelljék nyelvüket. Blaž Kumerdej  (1728–1805) szlovén származású bécsi  egyetemi professzor  1772-ben  tervezetet dolgozott ki a krajnai elemi iskolák szervezeti felépítéséről. A Mária Teréziának ajánlott írásban, oktatási nyelvnek a szlovént javasolta.

Ožbalt Gutsman (1725–1790) már olyan nyelven akart írni, amit nemcsak a karintiaiak, hanem a stájerországbeliek és a krajnaiak is megértenek. Ennek érdekében a beszélt nyelvet és a protestáns irodalmi nyelvet használta fel. Ugyanezeken az alapokon fejtette ki tevékenységét a nemzeti mozgalom híveinek másik csoportja, a janzenisták köre, akiknek legfontosabb képviselője, Jurij Japelj (1744–1807), újból lefordította a Bibliát, megerősítve ezzel a szlovén irodalmi nyelv helyzetét. A nemzeti mozgalom megerősödésében az áttörést a széles látókörű, gazdag mecénás, Žiga Zois (1747–1819) báró köré tömörült értelmiségiek tevékenysége jelentette. A kör kiemelkedő tagja, a drámaíróként is ismert Anton Tomaž Linhart (1756–1795), aki Versuch einer Geschichte von Krain und den übrigen Landern der südlichen Slaven Österreichs  (Kísérlet Krajna és Ausztria többi délszlávok lakta tartománya történetének megírására) című 1788–1791-ben megjelent könyvében kimutatta, hogy  az alsó-ausztriai szlávok (azaz a szlovénok) egy etnikai egységet alkotnak.  Linhart felismerése gyorsan elfogadottá vált a szlovén értelmiségiek körében. Jernej Kopitar (1780–1844), 1809-ben megjelent könyve – Grammatik der slavischen Sprache in Krain, Kärnten und Steyermark (Krajna, Karintia és Stájerország szláv nyelvének nyelvtana) – az első tudományos szlovén nyelvtan. Ebben ugyan csak a krajnai nyelvjárást írta le, és különbséget tett a krajnaiak, valamint a Stájerországban és Karintiában élő szlovénok között, de hangsúlyozta, hogy ezek azonos nyelvet beszélnek, s a muravidéki szlovénokon kívül valamennyi szlovént egy csoportba sorolta.

A szlovén nemzettudat ekkori gyengeségét mutatja azonban, hogy az ugyancsak Ž. Zois köréhez tartozó Valentin Vodnik (1758–1819) költő által 1797 és 1800 között kiadott első szlovén újság, a Lublanske Novize (Ljubljanai Hírek), hadi, gazdasági és kulturális tudósításait átlagban mindössze 70 példányban sikerült eladni, mert nem volt képes konkurálni a német nyelvű lapokkal.

A napóleoni háborúk hatása, és az Illír tartományok (1809–1813)

A napóleoni háborúk során 1797-ben a Bécs ellen induló francia csapatok szinte harc nélkül elfoglalták a szlovénok lakta területek nagy részét. A campoformiói békében (1797. október 17.) azonban Napóleon Lombardiáért és Belgiumért cserébe, Ausztria javára lemondott a Velence Köztársaságról, és így a szlovénok területek ismét egyetlen uralkodó fennhatósága alatt egyesültek, igaz, csak egy rövid időre. Napóleon 1805-ös hadjárata során ugyanis a francia csapatok ismét elfoglalták a szlovénok által lakott tartományokat, s az 1805-ös pozsonyi béke értelmében Ausztriának át kellett adnia Isztriát, az úgynevezett velencei Dalmáciát és a Velencei Szlovéniát, amelyeket az Olasz Királysághoz csatoltak. A francia csapatok 1809-ben érkeztek harmadszor szlovén területre, s az 1809. október 14-én megkötött schönbrunni béke szerint a fentieken kívül francia fennhatóság alá került még Trieszt, valamint Krajna, Karintia mintegy fele. Napóleon a schönbrunni béke megkötésének napján egy külön dekrétummal létrehozta az Illír Tartományokat (Les Provinces Illyriens), amely egyesítette a tengermelléket, Krajnát, Nyugat-Karintiát, Horvátországnak a Száva jobb partján fekvő részét, az úgynevezett velencei Isztriát, Dalmáciát, Boka Kotorskát és a Dubrovniki Köztársaságot. Az Illír Tartományok így 55.000 km-et és 1,5 millió lakost foglaltak magukba. A szlovénokon, horvátokon és szerbeken kívül laktak itt németek és olaszok is. A tartományok élén katonák váltották egymást: Marmont és Bernadotte marsalok, majd Junot generális, végül pedig néhány hónapig Fouché volt a kormányzó. A tartományok államjogi helyzete különleges volt: bár szorosan kapcsolódtak Párizshoz, francia minisztériumoknak voltak alá rendelve, az illetékes büntetőbíróság is Párizsban volt, nem képezték a francia császárság alkotó részét, területükön nem is volt érvényben valamennyi francia törvény. Sőt a tartomány lakosai nem francia, hanem külön illír állampolgársággal rendelkeztek. A tartományok fővárosa Ljubljana lett.

A hat polgári és egy katonai tartományra osztott területen azonban érvényesültek a francia polgári törvénykezés eredményei, azaz megkezdődött a feudális viszonyok lebontása. Bár a hajózás, a bányászat és az ipar egy része komoly gondokkal küzdött, a megerősödött ljubljanai polgárság 1810. április 22-én kaszinót hozott létre azzal a céllal, hogy segítse a hazai kereskedelmet, a művelődést és a szórakozást. A nemzeti megújulás, a szlovén nyelv és kultúra szempontjából különlegesen fontos szerepe volt a francia hatóságok által 1810. május 30-án bevezetett iskolareformnak. Ez ugyanis lehetővé tette, hogy az elemi iskolákban és a gimnáziumokban a tartomány nyelvén (langue du pays) tanítsanak. Nem volt azonban egyértelmű, hogy mit kell ezen érteni a szlovénok lakta területeken. Azok a francia politikusok (Champagny, Marmont, Pellenc) ugyanis, akiknek 1805-től voltak bizonyos  tapasztalataik Dalmácia területén, hajlottak  arra, hogy elfogadják a dubrovniki történész és filológus, Appendi véleményét, hogy a dubrovniki nyelvjárás, az "illír" lehetne az Illír Tartományok közös irodalmi nyelve. Az elképzelés ellen már 1809-ben szót emelt Kopitar és több szlovén értelmiségi, a legfontosabb azonban Vodnik tevékenysége volt. Vodnik, aki  1810-ben iskolaigazgató lett, szlovén nyelvtankönyvet írt, majd miután így megteremtette a szlovén nyelvű oktatás feltételeit, 1811. július 23-án megjelentetett emlékeztetőjében felhívta figyelmet arra, hogy az "illír" nyelv két egymástól lényeges eltérő nyelvjárásra, a szerbre és a szlovénra oszlik, s mindkettőnek saját irodalma van. Javasolta, hogy az állami iratokat mindkét nyelvjárásban adják ki. Emlékeztetőjének jelentős szerepe volt abban, hogy a hatóságok elfogadták, hogy a Vodnik által említett területeken a szlovén legyen a tartományi nyelv. Mind Vodnik, mind Kopitar – az addig általában használt tartományi megkülönböztetés (krajnaiak, karintiaiak) helyett – már egyértelműen szlovénnak nevezi a lakosságot. A szlovén társadalom és kultúra területén elért eredmények feletti örömét fejezte ki Vodnik 1811 elején keletkezett Ilirija Oživljena (Az újjáéledt Illíria) című költeményében, amelyben először fogalmazódik meg a szlovén politikai öntudat. Mindez kedvezően befolyásolta az osztrák császár fennhatósága alatt maradt lakosság életét is: az uralkodó az Illír Tartományokra történt utalással tett engedményeket az iskolázás területén.

A bécsi kongresszustól a márciusi forradalomig

Napóleon veresége után, a bécsi kongresszus döntése értelmében az Illír Tartományok egész területe az Osztrák Birodalom része lett. 1816-ban az Új Illíria címen ismertté vált császári pátensben Illíria néven jelölték a volt francia tartományok északi területeit, azaz a tengermelléket, Krajnát, Beljak környékét, Horvátországnak a Száva jobb partján elterülő részét, a čedadi és gradiščei kerületet, valamint Klagenfurt környékét, amely mindig is osztrák fennhatóság alatt volt. Új Illíriát megillette a királyság elnevezés, címere az osztrák címer szerves része lett. 1822-ben a horvát területeket Illíriától Horvátországhoz és Magyarországhoz csatolták. A volt francia tartományokban bizonyos kompromisszum érvényesült, amelynek értelmében a francia uralom bizonyos elemei (a céhek megszüntetése, a földesúri bíráskodás megszüntetése, stb.) érvényben maradtak, s ennek megfelelően e területek és a mindvégig osztrák fennhatóság alá tartozó területek között jelentős igazgatási különbségek maradtak fenn egészen 1848-ig. A karintiai és stájerországi rendek megőrizték régi helyzetüket, amelynek elemeit a tengermelléken nem újították fel, Krajnában pedig 1818-ban új rendi alkotmányt adtak ki.

A polgárság körében egyre érzékelhetőbbé váltak a nemzeti öntudat jelei, bár az alsó néprétegektől eltekintve a lakosság inkább németül vagy olaszul, esetleg németül és szlovénül beszélt, s a polgárok közül 1848-ig csak kevesen nevezték magukat szlovénnak. A szlovén identitású értelmiségiek jelentős többsége még mindig egyházi ember volt. Bár a felsőfokú iskolák, a hivatalok és a bíróságok nyelve a német vagy az olasz volt, a szélesebb tömegeket érintő ügyekben engedélyezték a szlovén használatát: az előírások megjelentek szlovénül, szlovén nyelvű tankönyvek készültek, sőt néhány főiskolán az egyházi és a hivatali igényeket figyelembe véve szlovén tanszéket hoztak létre.

A szlovén öntudat érvényre juttatásában jelentős szerepe a kitűnő szlovén költőnek France Prešerennek (1800–1849), és a köréje gyülekező értelmiségieknek. Ez a kör hozta létre a Kranjska čbelica (Krajnai méhecske) című irodalmi almanachot, amely 1830 és 1834 között négy ízben jelent meg a körhöz közel álló szerzők írásaival. Prešeren a nemzeti önállóság kérdésében vallott nézetei miatt e kör összeütközésbe került az illírizmus (horvát) képviselőivel, akik a szlovén nemzeti különállásra való törekvést szeparatizmusnak, provincializmusnak értelmezték. Prešeren azonban, bár kiállt a szláv népek együttműködése mellett, nem fogadta el az illírizmus képviselőinek azt az elképzelését, hogy a szlovén nyelv olvadjon bele az illír-szerb nyelvbe. Matija Čop (1797–1835) P. J. Šafárik számára elkészítette a szlovén irodalom történetét, s megjelentek az első szlovén nyelvű mezőgazdasági és orvosi könyvek is.

A Prešeren féle radikális kör ellensúlyozását is szolgálta az 1843-ban megindított Kmetijske in rokodelske Novice (Paraszti és kézműves hírek) című lap, amelynek élén a konzervatív gondolkozású Janez Bleiweis (1808–1881) állt. Bleiweist támogatta Anton Martin Slomšek (1800–1862) befolyásos, s a szlovén nemzeti öntudat fejlesztésében ugyancsak jelentős szerepet játszó kanonok, majd püspök. A Novice Prešeren helyett a bombasztikus elemeket használó Jovan Koseskit (1798–1884) népszerűsítette, aki ugyan Ferdinánd császárhoz írt dicsőítő verset, de abban már (a tartományi megnevezések helyett) Szlovéniának nevezte a szlovénok által lakott területeket.

1848  és a szlovénok

A bécsi forradalom híre március 16-án érkezett Ljubljanába.  A polgárság a polgármesterrel az élen a városi színházban ünnepelte az eseményt. A szlovén lakosság egy része különböző megmozdulásokon fejezte ki elégedetlenségét a fennálló renddel szemben. A földesurak, papok és értelmiségiek fenyegetésekkel és ígéretekkel igyekeztek rávenni a parasztokat, hogy hagyják abba a megmozdulásokat. Slomšek pásztorlevelében, J. Bleiweis a Novice című újságban hívta fel a parasztokat kötelességeik teljesítésére, a fennálló rend tiszteletben tartására, de még a karintiai liberális Matija Majar (1809–1892) is arra figyelmeztette a szlovénokat, hogy Bécsben már mindent előkészítettek számukra, az ő feladatuk most csak annyi, hogy várjanak, a békét és a nyugalmat mindenütt tartsák meg. A nemzeti kérdés azonban még a korábban gyenge nemzettudattal rendelkező szlovénok körében is a figyelem központjába került. 1848 márciusában és áprilisában több szlovén értelmiségi által megfogalmazott elképzelés jelent meg, amelyek különböző hangsúllyal ugyan, de a szlovén nyelv jogaiért (iskolai és hivatali nyelvként való elismeréséért) és a szlovénok által lakott területek egyesítéséért szálltak síkra. Az egyesítést a császártól várták és azt remélték, hogy az uralkodó a birodalmon belül majd létrehoz egy olyan területi egységet, amelyet döntő többségében a szlovénok laknak, s ahol a szlovén nyelv azonos jogokkal bír majd, mint a németek által lakott területeken a német. Ezeket a követeléseket a szlovén történelem az Egyesült Szlovénia programja elnevezés alatt tartja számon. A szlovén nemzettudat erősödését mutatja, hogy az egyik (Majar által írt) petíciót nem egész egy hónap alatt csupán Stájerországban 11 ezren írták alá. Számos városban hoztak létre szlovén politikai és olvasó egyleteket. 1848-ban a Bleiweis féle Novice vetélytársakat kapott: új szlovén lapok jelentek meg, amelyek között legjelentősebb a hetente kétszer megjelenő Slovenija című lap volt 500 példánnyal.

A liberális szlovén értelmiségiek ellenezték a német szövetséggel való kapcsolatot, nem akarták, hogy Szlovénia Németországhoz csatlakozzon, s azzal a jelszóval agitáltak a frankfurti parlament ellen, hogy elég lesz a császárnak adót fizetni, nem kell még Frankfurtba is pénzt küldeni. A konzervatívok az osztrák kormány elvárása alapján a frankfurti parlament mellett foglaltak állást, de a liberálisok között is volt olyan, aki úgy vélte, hogy egyedül a német szövetség képes megvédeni a szlovén nemzetiséget. Május elsején Prágában felhívást bocsátottak ki a "szláv testvérekhez", amelyet szlovén részről Franc Miklošič (1813–1891) nyelvész írt alá. A felhívás szerint elérkezett az idő, hogy a szlávok egyesüljenek és ennek érdekében május 31-re összehívták a szláv kongresszust. A kongresszus 300 küldötte között volt 40 délszláv, köztük az illírré vált szlovén költő Stanko Vraz (1810–1851) mellett még 3 szlovén is. A kongresszus a szlovénok számára ugyanazokat követelte, amit Majar igényelt  petíciójában.

Az októberi bécsi forradalmat (s ezzel együtt a magyar forradalmat is) mind a konzervatív, mind a liberális szlovén politikai erők elítélték, mivel akárcsak a csehek és a horvátok, annak célkitűzéseit szláv ellenesnek tartották. Tudunk azonban néhány demokratikus elkötelezettségű szlovénről is, akik még a magyarokkal kapcsolatban is kifejezték együttérzésüket. Az oktrojált alkotmányt, amely biztosította a monarchia valamennyi nemzetének egyenjogúságát, nemzetiségük és nyelvük védelmét, a konzervatívok végül is elégedetten fogadták, a liberálisok kevésnek tartották.

Az abszolutizmus és az alkotmányos élet kezdetének kora 1867-ig

A forradalmat követő abszolutizmus idején egyfelől megerősödtek a germanizáló törekvések, másfelől azonban kedvezőbb volt a helyzet a gazdasági fejlődése szempontjából. Az 1849-es iskolareform értelmében az abszolutizmus idején a tanítási nyelv a német volt, megszüntették a Ljubljanában, Klagenfurtban és Görzben működő líceumokat, szlovén területen csak egy négyéves, magánjellegű papneveldében lehetett főiskolai tanulmányokat folytatni. A tehetősebbek tehát Bécsben, Grazban és Prágában jártak egyetemre, a szegényebbek pedig papi pályára kényszerültek. 1850-től a törvényekből és a hivatalos nyilatkozatokból eltűnt a nyelvek egyenjogúságának elve, 1852-től a hivatalos közlönyben már csak a német nyelvű szöveg számított hitelesnek, a szlovén nyelvű hivatalos közlöny megszűnt.  Ipari és kereskedelmi kamara nyílt Ljubljanában, Klagenfurtban, Grazban, Triesztben és Görzben. 1851-ben a monarchián belüli vámhatárok lebontása a szlovénok számára kedvezőbbé tette a horvátokkal folytatott kereskedést; a vasutat 1849-ben tovább építették Celjétől Ljubljanáig, majd 1857-ben Triesztig.

A politikai életben még mindig meghatározóak voltak a Bleiweis körül csoportosulók, akik követelték ugyan a szlovén nyelv érvényre juttatását a hivatalokban, a bíróságokon és az iskolákban, de a magyar, az olasz és az osztrák polgárságtól való félelmükben úgy gondolták, hogy a kis létszámú szlovén nemzet fennmaradása csak az osztrák birodalom keretei között lehetséges. A hatvanas években megszaporodtak a politikai és kulturális élet központját jelentő olvasókörök: 1861-ben Triesztben nyílt meg az első  délszláv olvasókra számító szláv olvasókör, s 1869-ben szlovén területen már 600 működött, mintegy 4000 taggal. Az olvasókörök erősítették a szlovén nemzeti öntudatot és elősegítették a szlovén nyelv közéleti érvényesítését. A nemzeti öntudat erősítését segítette az 1863-ban cseh mintára létrehozott Južni Sokol nevű testgyakorló egylet, az 1864-ben megalakult Slovenska matica, amely tudományos és népszerűsítő műveket adott ki, és az 1866-ban alapított Drámai Társulat, a szlovén nemzeti színház elődje. 1863-ban beindult a Naprej (Előre) című politikai lap, amit Fran Levstik (1831–1887) liberális nézeteket képviselő író, költő szerkesztett, s amit a kormány betiltott. A lap körüli vitákban alakult ki két politikai csoport: a Bleiweis híveiből álló ószlovének (staroslovenci), akiket egyesek konzervatívnak tartanak, s az ifjúszlovénok (mladoslovenci), akiket többnyire a liberálisokkal azonosítanak, bár ezek az elnevezések nem fedik le teljesen a két tábor irányultságát.

1866-ban Ausztria elvesztette Velencét, és ezzel olasz fennhatóság alá került az úgynevezett Velencei Szlovénia. A szlovénoknak az osztrák politikával szembeni elégedetlenségét és az egykori autonómia visszaszerzésébe vetett hitét mutatja, hogy az 1866 októberében megtartott népszavazáson a 650.000 (zömében nem szlovénokból álló) szavazóból mindössze 69-en szavaztak az Olaszországhoz való csatlakozás ellen. A szlovénoknak azonban csalódniuk kellett, az olasz hatóságok ugyanis semmiféle különjogot nem biztosítottak, sőt megkezdődött az olaszosítás. Ekkor kezdődött a szlovénok és olaszok között a legutóbbi időkig tartó szembenállás.

1867-ben az új állami gyűlés számos liberális törvényt vezetett be: az alaptörvény 19. pontja rendelkezett valamennyi nép egyenjogúságáról, és arról, hogy mindegyiknek joga van nemzetisége és nyelve megőrzéséhez. Bár e rendkívül fontos törvényből a gyakorlatban nem sok valósult meg, 1867 szeptemberében a krajnai tartományi kormány a hivatalokban kötelezővé tette, hogy azon ügyfelekkel, akik csak szlovénül tudnak, kötelező szlovénül tárgyalni.

Az ÓSZLOVÉNOK, AZ ifjúszlovénok és a tábor mozgalom

A szlovén értelmiségiek egy része az engedmények ellenére elégedetlen volt a dualista államformával, és több jogot követelt a szlovénok részére. 1868-ban Mariborban az ifjúszlovénok létrehozták  a Slovenski narod (A szlovén nemzet) című lapot, amelynek az első számában megjelentetett nemzeti program  kiállt az Egyesült Szlovénia, a szövetségi államformájú Ausztria, valamint a szlovén nép jogai mellett. A dualizmus miatt érzett elégedetlenségükben volt, aki Oroszország felé fordult, abban a reményben, hogy ez a nagyhatalom segíthetné a szlovén törekvéseket. Ebben az időben fogalmazódott meg az ismertté vált jelszó: "Inkább az oroszok, mint a poroszok!". 1868-ban indult meg az ifjúszlovénok cseh mintára szervezett tábor-mozgalma, és mindjárt az első szabadtéri táborban elfogadták az ifjúszlovénok politikai programját, amelyben az 1867-es törvény említett 19.  pontjára hivatkozva követelték, hogy jöjjön létre a  nemzeti igazgatású Egyesült  Szlovénia, hogy Szlovéniában kizárólag a szlovén legyen a hivatalos nyelv, és ez vonatkozzon az egyházi hatóságokra is, hogy a népiskolában ez legyen a tanítási nyelv, stb. A táborokban igen nagyszámú résztvevő – egy-egy táborban 5–6 ezren vettek részt – állt ki az Egyesült Szlovénia gondolata és a szlovén nyelv mellett. Az ószlovénok, akik kezdetben nem támogatták a tábor-mozgalmat, annak óriási hatását felismerve, 1869-ben maguk is megjelentek a táborokban. A 30 ezer résztvevőt vonzó legnagyobb, közös szervezésű táborban felszólalt Bleiweis is.

A liberális bécsi kormány eltűrte a tábor-mozgalmat, de amikor a konzervatívok kerültek hatalomra – arra való hivatkozással, hogy a napirenden szereplő szlovén és jugoszláv témák ellenségeskedést szíthatnak a nemzetek között, bizalmatlanságot a kormány ellen, és nyugtalanságot kelthetnek a lakosság körében – 1870-ben betiltották a rendezvényeket. Az osztrák politika miatti elégedetlenség, a germanizálástól való félelem, valamint a romantikus nemzeteszme hatására a 19. század második felétől a szlovénok egy része a délszlávokkal való együttműködésben remélte a szlovén nemzeti kérdés megoldását. Az 1840-es évekre visszanyúló szórványos kezdetek után jutottak el oda, hogy 1870-ben Ljubljanában rendezték meg a Jugoszláv Kongresszust. Ezen úgy vélték, hogy létre kell hozni, a dalmát–horvát–szlavón királyság és Szlovénia föderációját, amely reálunióra lépne Magyarországgal, s szót emeltek a Habsburg Monarchián belül élő szlávok egysége mellett. A délszláv együttműködés eszméjének intenzitása – amint alább majd kiderül – koronként változott, részben azért is, mert a szlovénokat az együttműködés vágya mellett az a félelem is mozgatta, hogy ez magával hozza, hogy beolvadnak a nagyobb horvát nemzetbe.

Az ószlovénok és az ifjúszlovénok között a táborok betiltása után is tovább folyt a küzdelem. A katolikus tábor a liberális támadások elleni védekezésül már 1868-ban létrehozta a Krajnai Katolikus Egyletet, 1869-ben megalakult az egylet Triesztben, Stájerország szlovén lakta területein, míg Karintiában közös, német-szlovén katolikus egyletet hoztak létre. 1872-ben Bécsben megalakították a Rechtsparteit, amely ismét a tartományi autonómia  mellett állt ki, s teljes egyenlőséget követelt az ausztriai népek számára, különösen az iskolákban és a hivatalokban. A szlovén klerikálisok és Bleiweis hívei csatlakoztak az új párthoz, a liberálisok azonban úgy vélték, hogy az visszalépés lenne a feudális viszonyok felé. A két tábor közötti harc oly élessé vált, hogy az 1873-as választáson nem állítottak közös jelölteket, és az egymás el-leni küzdelem így jelentős előnyhöz juttatta a német jelölteket, számos helyen még a falvakban is ők arattak győzelmet.

Az együttműködés (slogaštvo) korszaka

1869-ben államosították és a tartományi oktatási tanács alá rendelték az iskolákat, ez azonban azzal járt, hogy Stájerországban és Karintiában a "lakosság  kívánságára" a szlovén helyett a német lett a tanítási nyelv. Az egyházi felügyelettől megszabadult, felemelt fizetésû tanárok nemegyszer maguk voltak a németesítés támogatói. Az öntudatos szlovén tanárokat gyakran német nyelvterületre helyezték; német hivatalnokokat helyeztek a szlovén tartományokba, míg a szlovénokat gyakran Sziléziába vagy Bukovinába küldték. Így aztán nem csoda, hogy, bár 1867 és 1877 között a krajnai tartományi gyűlésben a szlovénoké volt a többség, 1877-ben a németek szereztek többséget. Sokan gazdasági megfontolásból szavaztak a németekre.

Az erőteljes német nyomás és a választásokon elszenvedett vereség háttérbe szorította az ószlovénok és az ifjúszlovénok, a konzervatívok, a klerikálisok és a liberálisok közötti ellentéteket. A liberálisok felismerték, hogy a szlovén nemzet és a szlovén nyelv jogainak védelmért vívott harcban nem fordulhatnak szembe az értelmiség fontos részét jelentő papsággal, közeledtek a klerikálisokhoz, és kialakult az együttműködés. Így a szlovén politikusok az osztrák liberális polgárság elleni küzdelemben 1874-ben összefogtak az osztrák feudálisokkal, a szlovén liberálisok pedig "elfelejtkeztek" az Egyesült Szlovénia programjáról.

Amikor 1875-ben Bosznia-Hercegovinában kitört a törökök elleni felkelés, az ifjúszlovénok abban reménykedtek, hogy a szerb fejedelemség a török birodalom romjain nagy délszláv államot hoz létre, míg a konzervatívok azt szerették volna, ha a monarchia okkupálja Bosznia-Hercegovinát és így megnövekszik a szlávok létszáma. 1879-től 1893-ig E. Taaffe miniszterelnöksége idején a kormány igyekezett az államot modernizálni, s ennek érdekében a nyelv és az oktatás területén engedményeket tett a szláv népeknek. A szlovén politikusok  támogatták Taaffe kormányát, mivel az enyhítette az erőteljes németesítést. Mind Karel Klun (1841–1896) kanonok, mind a liberális Fran Šuklje (1849–1935) arra bíztatták a szlovénokat, hogy tanúsítsanak önmérsékletet nemzeti követeléseikben.  1883-ban a krajnai tartományi gyűlésben ismét a szlovénok kerültek többségbe, bár a németek megőrizték gazdasági pozícióikat és befolyásukat az iskolázás és a közélet területén.

A klerikálisok egyre szervezettebbek voltak, és a XIII. Leó pápától kapott eszmei támogatással is felvértezve támadást indítottak a liberálisok ellen.  A legradikálisabb klerikális és antiliberális nézeteket valló Anton Mahnič (1850–1920) teológus az Egyesült Szlovénia program ellen, a történelmi tartományokból álló Ausztria fennmaradása mellett foglalt állást. Mahnič művészeti kérdésekben is állást foglalt, s követelte, hogy az irodalom hirdesse a valláserkölcsöt, ebből kiindulva élesen kritizálta a vallástalan realizmust.

A politikai pártok megalakulása

A társadalom további rétegződése és Mahnič fellépése nyomán megszűnt a liberálisok és a klerikálisok időleges együttműködése, és a politikai nézetek szerinti elkülönülés szervezettebb formát öltött.  Mind a klerikálisok, mind a liberálisok újabb lapokat indítottak elképzeléseik terjesztésére. 1890-ben megalakult a Katolikus Politikai Társaság, a liberális polgárok pedig létrehozták a Szlovén Társaságot. 1892-től a krajnai tartományi gyűlésben 3 frakció működött: klerikális, liberális és német.

1892-ben a Katolikus Politikai Társaságból létrejött a Katolikus Néppárt, amelyben a papságé és a katolikus irányultságú világi értelmiségeké volt a vezető szerep. A párt igen népszerű volt a parasztok körében, akik itt kerestek védelmet a falusi polgárság megnövekedett gazdasági és politikai hatalma, az uzsorások ellen. A Katolikus Néppárton belül a Karel Klun, majd Ivan Šušterčič (1863–1925) vezette konzervatív szárny az egyház és a hatalom tekintélyét védelmezte, határozottan szembeszállt a kialakuló keresztényszocialista felfogással. Ez a szárny közelebb állt a Fran Šuklje vezette régimódi liberálisokhoz, akik szintén ellenezték a keresztényszocializmust.

A Janez Evangelist Krek (1865–1917) vezette keresztényszociális mozgalom az osztrák keresztényszocializmus elvei és a pápa szociális körlevelei alapján dolgozta ki gazdasági és szociális programját. Ebben szót emelt a parasztok, munkások és iparosok kizsákmányolása ellen. A parasztok számára szerette volna biztosítani az állandó lakást, olyan birtokot, amely képes eltartani a családot, és nincs mértéken felül megterhelve. Azt akarta, hogy törvény szabályozza a parasztok terheit, a parasztbirtokok oszthatóságának korlátozását, s a paraszti szövetkezetek szervezésével igyekezett kialakítani a parasztok önsegélyező mozgalmát. A munkások számára igazságos bért, rendezett munkahelyi viszonyokat, különböző biztosítási intézményeket, követeltek. A munkás a tulajdonossal szövetkezetbe egyesülve legyen a gyár társtulajdonosa. A mozgalom tagjai támogatták az iparosok szerveződéseit, a munkások számára pedig követelték a rövidebb munkaidőt, a magasabb bért, a szakszervezeti funkcionáriusok tevékenységének engedélye-zését, a betegségi és öregségi biztosítás megszervezését. Krek szerint a parasztok, az iparosok és a munkások szövetkezetbe tömörülése lehetővé tenné a "termelőeszközök társadalmasítását." A személyi tulajdonról úgy vélte, hogy "semmiféle dolog sem lehet annyira egyetlen emberé, hogy ne legyen egyúttal mindenkié." A társadalomnak tehát joga van ahhoz, hogy elvegye a számára szükséges személyes tulajdont. úgy gondolta, hogy az általános és egyenlő választójog alapján létrehozott államnak kötelessége a szövetkezetekbe tömörülő gyengéket segíteni. A többnemzetiségű államot többre becsülte a nacionalista elven működő nemzetállamnál, ezért valamennyi nemzet számára teljes egyenjogúságot követelt, a keresztény elveken alapuló alkotmányban kívánta biztosítani az autonómiában megvalósuló szabadságot.

Ezen elvek megvalósításáért Krek személyesen is igen sokat tett. Végigjárta a falvakat és takarék-pénztárakat, állattenyésztő, tejtermelő, fogyasztási, és más szövetkezeteket alapított. 1910-ben már több mint 500 szövetkezet működött, amelyek szövetségbe tömörültek.  A szövetkezetek tagjai egyformán alacsony jövedelemben részesültek, de a tagok jogai és kötelességei is azonosak voltak. Ilyen módon kezdetben a parasztok megmenekültek az uzsorakamatok felvételének kényszerétől, könnyebbé vált a termékek értékesítése. A liberális polgárság, amelynek pozíciót érzékenyen érintette az új típusú gazdálkodási forma, szerette volna betiltatni a szövetkezetek. Ugyanakkor a szövetkezetek további gazdálkodása - részben a gazdag parasztok belépése következtében is – megbontotta az eredeti megoldások rendjét: a felhalmozott tőkét már nem osztották szét a kisparasztok között, hanem részvénytársaságokba, gyárépítésre, bankszervezésre, stb. használták fel. A mozgalomnak jelentős szerepe volt abban, hogy a katolikus párt megerősödött, s 1905-ben nevét Szlovén Néppártra változtatták. A párt a katolikus hitelvek alapján követelte a szlovén nemzet, valamint a szlovén nyelv – iskolai és hivatalbéli – egyenjogúságát.

1894-ben alakult meg a Nemzeti Párt (később a Nemzeti Haladó Párt nevet vette föl), amely a liberális polgárokat és értelmiségieket, a kispolgárságot, a falusi pénzkölcsönzőket tömörítette. A párt mindenekelőtt a nemzeti programot dolgozta ki, amelyben nemzeti autonómiát, általános, de nem egyenlő választójogot követelt, támogatta a katolikusok  kulturális programját, és nem rendelkezett saját szociális és gazdasági programmal. A Párt nem tudott komoly tömegeket maga mögé állítani: 1895-ben vidéken teljes vereséget szenvedtek – a gazdag parasztok is megtalálták ugyanis a számításukat a Néppártnál – és csak a városokban ért el jelentősebb eredményeket. A klerikalizmus elleni küzdelemben ilyenformán, már csak a Sokol mozgalomra és a liberális gondolkodású tanítókra számíthattak. 1896 és 1908 között pedig Krajnában a németekkel fogtak össze, és így szereztek maguknak helyeket a tartományi gyűlésben. "Kultúrharcot" kezdtek a papság ellen, ami a plébániák elleni ízléstelen küzdelemmé vált. A párt konzervatív szárnya ellenezte a szociális demokráciát, s ilyen módon szemben állt mind a keresztényszocialisták, mind a szociáldemokraták elképzeléseivel, másik szárnya viszont üdvözölte a keresztényszocializmust, mert felismerte, hogy az komoly ellenfele a szociáldemokráciának. A szervezetben más törésvonalak is kialakultak: létrejött egy paraszti irányultságú, és egy városi jellegű szárny. Az egyre kisebb támogatottsággal rendelkező párt 1901-ben elfogadott programjába ezért felvettek néhány szociális és gazdasági pontot is, de attól tartva, hogy az általános és egyenlő választójog alapján a katolikusok jelentős előnyhöz jutnak, ellenezték a választási reformot. A párt 1908-ban már nem is állított jelölteket a falvakban, egyes tagjai "független paraszt jelöltként" indultak. A Triesztben és Isztriában viszonylag erős párt olyan szakmai szervezeteket hozott létre, amelyeknek a szlovén munkások nemzetiségi védelme volt a feladata.

A liberálisok ellen léptek fel a szociáldemokrata irányultságú értelmiségiek, valamint a Bécsben, Grazban, Prágában tanuló szabadgondolkodó diákok, akik egyébként a kereszténységtől véleményük szerint idegen klerikalizmussal is szemben álltak. Az 1896-ban megalakított Jugoszláv Szociáldemokrata Párt maximális programja a termelőeszközök egyéni tulajdonának felszámolását, az osztálynélküli társadalom és a szociális demokrácia kiépítését tűzte ki célul. A minimális program szabad mozgás lehetőséget, társulási és gyülekezési jogot, általános és titkos választójogot, 8 órás munkanapot, munkajogi szerződéseket, hittan nélküli ingyenes oktatást követelt. A parasztok helyzetét a program nem elemezte. A nemzeti kérdésben Etbin Kristan (1867–1953) 1898-ban a nemzetiségi kulturális autonómia mellett állt ki, amit összekapcsolt a nemzetet érintő szociális és gazdasági kérdések egészével. Úgy vélte, a nemzeti autonómia megoldásánál nem a területi kérdés a lényeges, mivel az ő nemzetfelfogásában egy nemzet tagjainak lakóhelyüktől függetlenül joguk van magukat a nemzethez tartozónak nyilvánítani: "a nemzetet nem egy meghatározott területen élő egyének csoportja alkotja, hanem azon egyének összessége, akik egy bizonyos anyanyelven beszélnek, és magukat önként nemzetiségnek nyilvánítják."  Kristan kiállt ugyan az Egyesült Szlovénia programja mellett, de úgy vélte, hogy annak teljesítése, mindössze az új határok közötti tartományi autonómiát biztosítaná. Ivan Cankar (1876–1918) 1907-ben azt állította, hogy egyedül a szociáldemokraták állnak ki az Egyesült Szlovénia programja mellett. A párt az 1907–1908-as választási reform lehetőségeivel élve a legnagyobb sikert Triesztben érte el, ahol a szavazatok 27 %-át szerezte meg. Közel álltak a szociális demokrácia elképzeléséhez T. G. Masaryk szlovén hívei, akik alapvető szociális reformokat követeltek, elítélték a liberalizmust és a klerikalizmust, ugyanakkor a vallásnak nagy szociális és etikai jelentőséget tulajdonítottak.

A politikai pártokon kívül ebben az időben számos sport, színházi, énekkari és más társulat, szerveződés jött létre, amelyeknek ugyancsak fontos szerep jutott a nemzeti öntudat erősítésében, a szlovén nyelv közéleti szerepének növelésében. Az említett politikai és kulturális élet fejlődése és megosztottsága Krajnában volt a legelőrehaladottabb. A többi tartományban, részben a lakosság vegyes összetétele miatt is, tovább tartott a különböző politikai erők közötti együttműködés, s csak a 20. század elején jöttek létre önálló pártszerveződések.

Az általános választások és a jugoszláv kérdés

1908-ban tartottak először választásokat az általános választójog alapján.  Ennek eredményeként Krajnában a liberálisok 12, a Néppárt képviselői 26, a németek 11 helyet szereztek. A választások megmozgatták a tömegeket is, és az ezt követő években éles ellentétek robbantak ki a németek és a szlovénok között. 1908-ban Ptujban a németek rátámadtak a szlovénok egy társaságára, amire Ljubljanában két napos németellenes demonstráció volt a válasz, s ezután itt jelentősen csökkent a német befolyás, erősödött a város szlovén jellege. Mindez, valamint a Balkánon zajló események, egyre élesebben vetették föl a 19. vége óta erősödő jugoszláv mozgalomhoz fűződő viszonyt.  A klerikálisok, akik a liberálisokkal együtt üdvözölték Bosznia annexióját úgy vélték, hogy a délszlávok egyesítése a Habsburg Monarchiában szükségessé teszi, hogy a monarchiát vagy a nemzetek egyenjogúsága, vagy a trializmus elvei alapján föderációvá alakítsák. Ezen elképzelés szerint a monarchia magyar és osztrák részéhez egy ugyanolyan önállósággal rendelkező harmadik egység csatlakozna, amely a délszlávok lakta területekből állna. A klerikális vezetők úgy vélték, hogy ebben a kérdésben sem a kormány, sem a pártok nem képesek dönteni, ezt egyedül az uralkodóház oldhatja meg. A klerikálisok ellenezték a nagyszerb elképzeléseket, de nem utasították el a szerbekkel való együttműködés gondolatát, és lassanként elfogadták a jugoszlávság eszméjét.

A liberálisok nemzeti programja lényegében azonos volt a klerikálisokéval, de az ő körükben nagyobb vita volt arról, hogy milyen legyen a délszlávok nemzeti–nyelvi egyesítése. Egyesek arra hajlottak, hogy el kell fogadni a horvátot, mint irodalmi nyelvet, mások a két nyelv lassú közelítése mellett foglaltak állást. Az úgynevezett új illíristák a szlovénok és horvátok teljes egybeolvadását szorgalmazták, de voltak olyan liberálisok is, akik határozottan elutasították, hogy a szlovénok mondjanak le nyelvükről. A délszláv szociáldemokraták a ljubljanai (1909)  és a belgrádi (1910) kongresszuson fejtették ki álláspontjukat a Monarchián belül kialakítandó délszláv államról, de a szlovénok között ebben nem volt teljes egyetértés. E. Kristan kiállt a konferencia azon elképzelése mellett, hogy a jugoszláv népeket kulturálisan és nyelvileg egybe kell forrasztani, Henrik Tuma (1858–1935) azonban úgy vélte, hogy mivel a nemzet sok évszázados együttélés alapján alakul ki, nem lehet nemzeteket csak úgy egyesíteni, s azt is hangsúlyozta, hogy a szlovénok nem mondhatnak le saját nyelvükről. A legtöbben úgy vélték, hogy a nemzetek közötti együttműködést a nemzeti autonómia elve alapján kell megvalósítani: a monarchián belül kell létrehozni a szövetségi államot.

Mások szerint Ausztriától hiába várják kívánságuk teljesítését, ezért a délszláv államot Ausztrián kívül kell létrehozni. Ezt az álláspontot I. Cankar fejtette ki a legvilágosabban. Ő helytelenítette, hogy a jugoszláv kérdést egyesek kulturális–nyelvi szintre szűkítik, mivel ez szerinte elsősorban politikai együttműködés kérdése, de az ő számára is egyértelmű volt, hogy a szlovénok nem mondhatnak le saját nyelvükről, s a leghatározottabban elítélte az ilyen nézetek képviselőit.

Az első világháborúban a szlovénok lakta területeken (Doberdó) is komoly harcok folytak. Amikor Károly király 1917-ben háromévi szünet után kénytelen volt összehívni az állami gyűlést, a szlovén klerikális és liberális küldöttek az isztriai és dalmáciai képviselőkkel együtt megalakították a Jugoszláv Klubot. A klub elnöke, a szlovén Anton Korošec (1870–1940), 1917. május 17-én az osztrák parlamentben felolvasta a Májusi Nyilatkozat néven ismertté vált programot. Ebben követelték, hogy a monarchia területén élő délszlávokat a dinasztia fennhatósága alatt egyesítsék egy független önálló állami egységbe. A nyilatkozatot – amely tehát nem a monarchia felbomlását, hanem föderatív, vagy inkább konföderatív alapon történő átszervezéséét irányozta elő – ősztől kezdve tömegesen írták alá a szlovén asszonyok és leányok (deklarációs mozgalom), és az így jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a lakosság a nemzeti kérdésben radikalizálódott és egységessé vált. 1918 márciusában már 160.000 aláírást nyújtottak át Korošecnek. A Májusi Nyilatkozatot támogató liberálisok karintiai és stájerországi szárnya 1918 júniusában a Jugoszláv Demokratikus Pártba egyesült.