Megjelenik Szekfű Gyulától a Három nemzedék. Egy hanyatló kor története

 

Adatlap
Szerző	Romsics Ignác
Cím	A "katasztrófa" okai avagy "a mohácsok és trianonok története." Valóban "olyan logikus, hogy nemzedék hanyatlik nemzedék után"?
Tárgy	1917: Megjelenik Szekfű Gyulától a Három nemzedék. Egy hanyatló kor története
Intézménytörténet	politikai és jogi; tudomány;
Műfajtörténet	történetírás; esszé; tanulmány; emlékirat;
Fikció	nincs
Nyelv	magyar;
Korszak	3.

 

„Ezt a könyvet meg kellett írnom. Ez a könyv személyes élményem. (…) úgy éreztem másfél év óta, és úgy érzem ma is, hogy munkaerőmet és munkakedvemet fel nem találhatom, míg le nem számolok a hanyatlással, melynek végén ilyen katasztrófát kellett megérnünk, míg szemébe nem nézek azoknak az erőknek, amelyek az egészséges fejlődés sodrából kivetették nemzetemet” (Szekfű 1920, 4).

Szekfű Gyula 1920 júliusában, alig egy hónappal a trianoni békeszerződés 1920. június 4-ei aláírása után írta e sorokat. Mondatai az elmúlt évszázad egyik legtöbbször kiadott, egyik legtöbbet forgatott és egyik legnagyobb hatású történeti narrációját, a Három nemzedéket vezették be. A mű megírásának gondolata 1918 őszén fogant meg benne Bécsben, ahol az ottani Haus- Hof- und Staatsarchiv levéltárosaként 1908 óta tartózkodott. Eredetileg csak egy kis „füzetfélére” gondolt arról, hogy „hogyan kerültünk be a bajba és mi tulajdonképpen a bajunk”. A „füzetből” azonban, amelynek írásába 1919 karácsonyán fogott, végül terjedelmes, több mint ötszáz oldalas munka született (Bernát 1985, 320–322). A történelmi magyar állam feldarabolását szentesítő diktátum, amely – a nemzetiségi lakosság mellett – több mint hárommillió magyart is az új vagy újjáalakult szomszédállamok alattvalójává tett, valamint az aláírást megelőző hónapok eseményei – a háborús vereség, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a két forradalom, majd a Tanácsköztársaság bukása után a maradék ország nagy részének román megszállása – ezekben a hetekben-hónapokban sokakat késztettek hasonló számvetésre. A forradalmi vezetők – Böhm Vilmos, Garami Ernő, Jászi Oszkár, Károlyi Mihály stb. – emlékiratainak ugyanúgy ez volt a szándéka, mint az ellenforradalom heterogén táborához tartozó Szabó Dezső Elsodort falujának (1919), Tormay Cécile Bújdosókönyvének (1920, 1922) vagy éppen Gömbös Gyula „bíráló feljegyzései”-nek (Egy magyar vezérkari tiszt bíráló feljegyzései a forradalomról és ellenforradalomról, 1920).

E két nagy szociokulturális csoport múltképe, problémalátása és történelem értelmezése – a kollektív emlékezet általános érvényű keletkezési és kanonizálódási mechanizmusainak megfelelően – nagymértékben különbözött. A forradalmárok általában a dualizmus utolsó évtizedeinek társadalmi és politikai problémáiból (nemzetiségi kérdés, földbirtokstruktúra, választójog), illetve az ezekre adekvát válaszokat adni képtelen kormánypolitikából vezették le a történteket. A „katasztrófa” okozóivá ennek révén nem ők, akik mintegy menteni próbálták a menthetőt, hanem az 1918 előtti elit képviselői váltak. Az ellenforradalmárok többsége ezzel szemben közvetlen okokra – tipikusan a háború alatti „destruktív mozgalmak nemzetellenes aknamunkájára”, illetve a hátország defetizmusára, valamint a forradalmi vezetők inkompetenciájára – vezette vissza a történteket. A vádlottak padjára – ebből következőleg – ebben a megközelítésben Károlyi Mihály, Kun Béla és társaik kerültek (Romsics, Gergely 2004, 59–98).

Szekfű Gyula magyarázata egyik típusba sem sorolható. Bár katolikus neveltetése, hagyománytisztelete, nacionalizmusa és konzervatív politikai meggyőződése az ellenforradalmi tábor ideológusai között jelölte ki helyét, a keresztény-nemzeti történelmi emlékezet konstruálóinak többségétől eltérően nem elégedett meg a forradalmak bírálatával és vezetőik démonizálásával. Mint jól képzett történész, aki korábban Rákóczival és a középkori magyar alkotmány– és közigazgatástörténettel foglalkozott, mélyebbre akart ásni, és könyvében arra tett kísérletet, hogy a történteket egy hosszabb múltbéli folyamat végpontjaként értelmezze. A bevezetőben is megfogalmazott tézise szerint a két forradalom, melyeknek „gyökértelenségét” persze maga is hangoztatta, és vezetőit – Tormay Cécile stílusára emlékeztetve – „pojácáknak” nevezte, „nem ok, hanem csak tünet volt”, vagyis „jelenség és következmény, mint a mérges daganat is csak jelensége és következése a vér megromlásának”(Szekfű 1920, 9–10).

A forradalmi vezérek interpretációs sémájától természetesen még inkább különbözött oknyomozó története. A dualizmus utolsó évtizedeinek politikáját Szekfű nem balról, a demokratikus reformok elmaradásáért bírálta, hanem jobbról, az antiliberális etatizmus és a konzervatív szociálpolitika érvényesülésének hiányáért. Legfőbb eszmei bűnbakká a liberalizmust tette, amellyel szembeni fenntartásait egészen a reformkorig, tehát a 19. század elejéig vezette vissza. „Ilyen általános feloszlásnak – írta ugyancsak a bevezetőben – általános hanyatlás kell, hogy előzője lett légyen. (…) Kutatásunkban tehát vissza kell mennünk azon nemzedékig, melyben először jelentkeznek e szomorú emberi sorsok. Ez pedig Széchenyi István nemzedéke, a „nagy idők nagy emberek” korszaka, az a kor, mely tehát kétségtelenül magában hordozá a későbbi betegségek csíráit” (Szekfű 1920, 9, 14).

Szekfű Gyula múltértelmezésének két alapjellemzője volt: metodikai szempontból a szellemtörténeti szempontok érvényesítése, koncepcionálisan pedig – mint ezt a bevezetőben előre is bocsátotta – az egész megelőző évszázad hanyatlásként való bemutatása.

A szellemtörténeti iskola, amelynek elméleti gyökerei a német filozófiai idealizmus (Herder, Hegel, Humboldt) hagyományaihoz nyúltak vissza, s amelynek alapjait Wilhelm Dilthey dolgozta ki, abból indult ki, hogy a történelem fő mozgatóerői nem a külső, természeti adottságok, mint a pozitivisták hitték, s nem is a marxizmus által hangsúlyozott gazdasági alapok, hanem a lelki–szellemi tényezők, amelyek koronként változnak, és népenként különböznek. Ebből következett, hogy a minuciózus, ám koncepciótlan faktológiával vagy empirizmussal, illetve a leíró jellegű eseménytörténettel szemben a szellemtörténészek az egyes korszakok vezető eszméinek, értékvilágának és célrendszerének az azonosítására, valamint ezek személyekben, típusokban és intézményekben való objektiválódásának átfogó, szintetizáló jellegű vizsgálatára törekedtek.

A szellemtörténet első magyar művelője a filozófus Böhm Károly volt. Az első világháború előtt a Vasárnapi Körhöz tartozó filozófusok és irodalmárok (Alexander Bernát, Fogarasi Béla, Fülep Lajos, Lukács György), valamint – tőlük függetlenül – a filozófus Pauler Ákos és Kornis Gyula, továbbá az irodalomtörténész Horváth János munkásságára hatottak az irányzat eszméi (Lánczi 1998). A történetírásban, amelyet ritka kivételektől eltekintve a szorgalmas adatgyűjtés és a résztanulmányokban való elmerülés jellemzett, ezt a módszert Szekfű Gyula honosította meg A magyar állam életrajza című rövid összefoglalásában, amelyet 1916-ban írt, s amely németül és magyarul egyként 1918-ban jelent meg. Mint a mű előszavában erre utalt is, legnagyobb hatást Friedrich Meinecke gyakorolta rá, akinek az 1907-es Weltbürgertum und Nationalstaat című munkájában fellelhető szellemtörténeti fogalomkészletet szinte teljes egészében átvette (Glatz 1980, 220–248). Könyvében a magyar államot Szekfű olyan „államegyéniségként” (Staatspersönlichkeit) mutatta be, amely patrimoniális, rendi és polgári formájában egyaránt a magyar, és csakis a magyar nemzet produktuma volt, ámbár mindig a „keresztény-germán kultúrközösség” keretei között, és vele érintkezve. Ebben a munkájában jelentek meg először a Habsburg-ellenes mozgalmakat vezető „keleti” és protestáns „kismagyarok”, s a velük szembeállított „királyhű”, katolikus és nyugati „nagymagyarok” korokon átívelő ideáltipikus alakjai. Bár a 19. század utolsó harmadának és a 20. század első éveinek fejleményeit már meglehetős kritikával szemlélte, e művének értelmezési kerete még nem a Három nemzedék alapkoncepcióját adó hanyatláselmélet volt (Szekfű 1918).

A szellemi, illetve a lelki tényezők (öröklött faji tulajdonságok, néplélek, lelki alkat) alapvető hatásának kimutatása, illetve annak vizsgálata, miként alakítja a történelmet valamely nép „szellemi és morális konstitúciója, Szekfű későbbi munkáit is jellemezte. A magyar bortermelő lelki alkatáról írott 1922-es tanulmányában ugyanúgy ezeket a módszertani elveket érvényesítette, mint az 1928 és 1934 között, Hóman Bálintal közösen írt, Magyar Történet című monumentális szintézisében. Ennek előszavában olvasható: „Amint egy ember sem állhat meg egyedül, úgy az emberi történet hatóerői sem működnek elszigetelten; mindnyájan együtt és egyszerre hatnak s közöttük a megfoghatatlanok, a lelkiek azok, melyek primér voltukban minden egyebet irányítanak, mindennek megadják a mértékét”. A munka rendezőelvévé ennek megfelelően az olyan nagy szellemi áramlatok váltak, mint a reneszánsz, a barokk, a felvilágosodás, a romantika és a liberalizmus. A magyarság ezekkel szembesülve és ezeket adaptálva alkotta meg a maga mindenki másétól különböző történelmét, amely lényegét tekintve nem egyéb, mint a „magyar lélek története” (Hóman – Szekfű 1928, 5–8).

A szellemtörténeti metodikához hasonlóan a múlt egy hosszabb időszakának hanyatlásként való értelmezése sem ismeretlen a historiográfiában. A középkor és a koraújkor krónikásai rendszerint bűn és isteni büntetés összefüggésrendszerében értelmezték az országukat ért természeti és egyéb katasztrófákat. „Nem állottuk meg az Istennel való szövetségöt, azért pogány birtokába adott az Isten” – talált magyarázatot például a középkori magyar állam Mohács utáni összeomlására Károli Gáspár, az első teljes magyar bibliafordítás szerzője. Ugyanez jellemezte a katolikus Szerémi Györgynek és protestáns kortársainak, például a Szekfű által név szerint is idézett Magyari Istvánnak a magyarázatait is (Joó 1943, 60–61).

Az újabb munkák közül bizonyosan hatott Szekfűre Asbóth János ugyancsak Három nemzedék című, 1873-ban megjelent félszáz oldalas történetpolitikai eszmefuttatása. Ennek egyik kulcsfogalma ugyancsak a hanyatlás, pozitív hősei pedig az „idegen, különösen francia földről vett hamis eszmék” bűvkörébe került Kossuthtal szembeállított Széchenyi István és Deák Ferenc, illetve a „cosmopolitiságba átcsapó” és a világszabadságról álmodozó Petőfivel szembeállított Vörösmarty Mihály és Arany János voltak. „Romlásunk oka” – írta az 1863-ban még összeesküvés vádjával haditörvényszék elé állított konzervatív közíró – az Ausztriához való viszonyunk félreértésében keresendő, amely Debrecenben, a köztársaság kikiáltásával tetőzött, amelyre egy „törpe fractio segélyével, valóságos államcsín által, a nemzet és a hadsereg ellenére” került sor (Asbóth 1873, 17–23, 40–44).

A nemzetközi historiográfia hanyatlástörténetei közül jól ismert a 18. századi angol történetíró, Edward Gibbon több kötetes munkája a római birodalom bukásáról (Decline and Fall of the Roman Empire,1776 – 1788). A barbárok győzelmét Gibbon Szekfűhöz hasonlóan részben belső, morális okokra (luxus, enerváltság, korrupció), részben a kereszténység megjelenésére és annak bomlasztó erejére vezette vissza. Munkáját – közel száz éves késéssel –, 1868-ban magyarul is kiadták. 1918 tavaszán, tehát röviddel azelőtt, hogy Szekfűben megérlelődött volna a számvetés gondolata, jelent meg Oswald Spengler ciklikus jellegű világtörténelmi interpretációjának első kötete (Der Untergang des Abendlandes), amelynek alapgondolata ugyancsak a hanyatlás, éspedig a minden emberi civilizációra egyaránt érvényes hanyatlás kimutatása volt (Breisach 2004, 223–224, 406–408). Szekfű mindkét művet ismerte, és munkájának bevezetésében jelezte is ezt. „Terjed a tan az európai műveltség végleges pusztulásáról” – írta –, és „mind többen és többen nézünk szemébe a lehetőségnek, a legkegyetlenebbnek, mely a nyugati közösség tagjait érheti: hogy civilizációnk éppen úgy végső haldoklását éli, mint élte a görög-római a negyedik-ötödik században” (Szekfű 1920, 7).

Gibbon és Spengler munkájánál jóval közvetlenebb rokonságban áll Szekfű narrációjával a hozzá hasonlóan jobboldali konzervatív és katolikus francia történész, Jacques Bainville számvetése, amelyHistoire de trois générations címmel ugyancsak 1918-ban került ki a nyomdából. Ez a közel háromszáz oldalas munka 1815-től az első világháború közelgő végéig tekintette át a francia történelmet. A vizsgálat tárgyát tehát lényegében ugyanúgy egy évszázad históriája képezte, mint utóbb Szekfű Három nemzedékében. A cím és az időintervallum azonossága, valamint a történelem menetének nemzedékekre osztása mellett tartalmi párhuzamosságok is kimutathatók a két könyv között. Bainville Szekfűhöz hasonlóan olyan hanyatlásként mutatta be a francia közelmúltat, amelyet a liberalizmus, és az ebből kinövő különféle radikális irányzatok – elsősorban a bonapartizmus – térnyerésével magyarázott. A nemzet érdekeit félreismerő és kalandokba hajszoló politikusok legnegatívabb alakjai I. és III. Napóleon, a velük szembeállított pozitív hősök pedig a Bourbonok és a reálpolitikus Talleyrand voltak (Bainville, 1918).

Bár Asbóth és Bainville munkájából Szekfű tartalmilag és formailag is merített, témáját szuverén módon kezelte. Az 1820 és 1920 közötti száz esztendő, vagyis az egymást követő három utolsó nemzedék történetét négy részre – „könyvre” – osztva mesélte el. Az első könyv tárgya a keresztény és patrióta értékekkel felruházott, s ekként eszményivé stilizált és időtlenített normává emelt Széchenyi István alakjának és „konzervatív reform- rendszerének” a bemutatása. E rendszer lényege a szerves, vagyis „a meglévő viszonyokból lassankint, lépcsőzetesen” kifejlődő átalakulás, amelynek célja nem a század „elvont ideáinak”, a szabadságnak, az egyenlőségnek és a testvériségnek a megteremtése, hanem az „erkölcsi kiművelés”. Ennek útjában elsősorban nem is elavult társadalmi rendszerek és a nemzeti szuverenitást korlátozó közjogi kapcsolatok, hanem az ősi „nemzeti hibák” – hiúság, acsarkodás, fecsegés, szalmaláng, restség stb. – állottak. A fejlődést, a haladást gátló legnagyobb akadály tehát nem a rendiség korhadt intézménye és nem is az ország régi egységének helyreállítását gátló idegen dinasztia hatalma volt, hanem az említett „nemzeti hibák” együttese, amit a Széchenyiben testet öltő „Magyar Erény” ellenpólusaként Szekfű – Ady metaforáira emlékeztetve – többször „Magyar Parlag”-nak nevezett.

A gyakorlati politika terén – folytatódik a gondolatmenet a második könyvben – Széchenyinek két vezéreszméje volt: „Ne bántsuk a nemzetiségi kérdést és ne nyúljunk a közjogi viszonyhoz, mely Ausztriával összekapcsol” (Szekfű 1922, 191). Politikus társainak túlnyomó többsége, a „keleties”, illetve „kismagyar” liberális reformnemesség azonban – úgymond – éppen ezeket a tanácsait nem fogadta meg. Kuruckodó nacionalista ábrándjaiktól és ősi szenvedélyeiktől vezérelve az ország több mint felét kitevő nemzetiségi lakosságot akár erőszakos eszközök árán is magyarosítani, Bécs főhatalmát pedig gyöngíteni akarták. Ez vezetett az utolsó száz esztendő első nagy „katasztrófájához”: az 1848 – 49-es forradalom és szabadságharc által előidézett „példátlanul nagy nemzeti összeomláshoz” (Szekfű 1922, 260). „Debrecen után már csak kevés jöhetett: Szeged, Világos, Aradvár. A nemzet hiába küzdött ősi életerővel, halálmegvető bátorsággal nem többé világszabadságért, liberális vagy radikális tanokért, de a puszta létért, az anyaföld birtokáért – nem használt. Kiderült, hogy egyes egyedül, magára hagyatva nem képes kardja élével biztosítani természetes túlsúlyát e négy folyó hazájában. Vérünk hullása és pusztulásunk árán emelkedtünk Széchenyi politikai színvonalára, ahol végre láttuk, hogy nemzeti sorsunk egyúttal népfajközi és európai probléma is, melyetmindenek ellenére nem irányíthatunk. Benne a nem magyar nemzetiségek és a szomszédos államok is érdekelve vannak” (Szekfű 1922, 230).

Ez a belátás vezette az első nemzedék Széchenyi nyomdokain haladó legjobbjait – Andrássy Gyulát, Deák Ferencet, Kemény Zsigmondot és Eötvös Józsefet – az 1867-es kiegyezés megkötéséhez, amely – olvashatjuk a harmadik könyvben – „négyszázéves közjogi történetünknek a tetőpontja” (Szekfű 1922, 285). Ugyanők alkották meg az 1868-as nemzetiségi törvényt, amelyben „mi magyarok felajánltunk és megadtunk mindent, amit csak méltányosság és akkori műveltségünkön uralkodó liberalizmus szerint kellett, sőt lehetett megadnunk” (Szekfű 1922, 304). A második nemzedék, amely az 1860-as évektől az 1890-es évekig irányította Magyarországot, azonban ismét letért a Széchenyi és a többé-kevésbé nyomdokaiban haladók által kijelölt helyes útról. A hanyatlás ezért tovább folytatódott. Néhányan a „kuruc álmok fényes istenségének”, (Szekfű 1922, 307) az „ellenállhatatlan ékesszólással” és „geniális felelőtlenséggel” (Szekfű 1922, 317) agitáló és izgató Kossuthnak az útmutatását követve frondeurködtek, mások „Széchenyi termékeny ideái helyett a doktrinér liberalizmus jelszavai után” nyúltak (Szekfű 1922, 322), s közben elmulasztották a potenciálisan nagy veszélyt jelentő zsidó bevándorlás szabályozását. Ez utóbbi következtében azután „Kereskedelem, gyáripar és pénzüzlet már a hetvenes években a zsidóság kezén van” (Szekfű 1922, 352).

1890 után a hanyatlás gyorsuló ütemben folytatódott. „Az új generáció – intonálja Szekfű a negyedik könyvet – híven kitartott elődjének lejtős útján és egyebet nem tett, mint hogy a reászármaztatott viszonyokat hagyományos szellemben, a lejtő zuhanása irányában építé ki” (Szekfű 1922, 377). A romlás tényezői az időközben határozottan magyarellenes jelleget öltött nemzetiségi törekvések érvényesülésének ellenintézkedések nélküli tudomásulvétele; a Bécs és Budapest között kiélesedett terméketlen és romboló közjogi viszály, amely csúcspontját az 1905-06-os alkotmányos válság idején érte el; az erőtlenségét délibábok kergetésével kompenzáló magyar imperializmus nagyra növése (Rákosi Jenő, turanizmus és a harminc milliós magyarság vágyképe); a föld- és parasztkérdés elhanyagolása; a részben asszimilálatlan zsidóság kulturális expanziója és „hatalmának” uralkodóvá válása „a magyar lelkeken”; s végül a szociáldemokráciával és a polgári radikalizmussal azonosított „gyökértelen”, „antikeresztény”, „doktrinér” és „internacionalista” politikai destrukció terjedése voltak. E devianciák, melyeknek „gyökerei” a „Magyar Parlagba” nyúltak le, a bukáshoz vezető út utolsó előtti stációi voltak (Szekfű 1922, 480).

Szekfű feltételezte, hogy a társadalmi és szellemi téren immár általános hanyatlást ekkor még meg lehetett volna állítani. A liberalizmussal, dekadenciával és az ezeket hordozó társadalmi csoportokkal szemben – hangsúlyozta Szabó Dezsőhöz hasonlóan – a „vidék erkölcsét”, illetve a „romlatlan, de már romlásnak indult vidéki néposztályokat” kellett volna szembeállítani. Ehhez viszont „konzervatív pártalakulás, agrárkeresztény programm, a kisemberek, köztük a parasztság öntudatossá tétele, erkölcsi művelése lett volna szükséges” (Szekfű 1922, 484). Az ennek érdekében fellépő törekvések közül Szekfű háromra utalt elismerően: az 1883-ban megalakult Istóczy-féle Országos Antiszemita Pártra, amely a zsidó bevándorlás leállítását és a „zsidó befolyás ellensúlyozását” követelte „politikai, társadalmi s közgazdasági téren”; az 1894-re megszerveződött Katolikus Néppártra, amely elsősorban egyház- és oktatáspolitikai síkon fordult szembe a liberalizmussal; s az agrárius mozgalomra, amely többek között a tőzsdei spekulációk, valamint a termelő és a vevő közé ékelődött kereskedelem ellen lépett fel (Mérei–Pölöskei 2003, 138–139, 164–166, 177–180). Ezek voltak azok a jobboldali, konzervatív politikai szándékok, melyek a „nemzeti illúziókkal szövetkezett budapesti liberalizmus ellen irányultak”, s amelyektől szerencsés esetben, ha nem maradtak volna „gyönge kezdetek, tapogatózó kísérletek”, a hanyatlás megállítását és a „katasztrófa” elkerülését remélni lehetett volna (Szekfű 1922, 492–493).

A mélypontot, ahová a magyarság a 20. század elejére jutott, Szekfű Ady Endre életével és költészetével példázta. Azzal az Adyéval, aki – bár a „fajtáján elhatalmasodó bajokat (…) érzékelte”, és ezeknek Berzsenyiéhez és Kölcseyéhez fogható felelősségérzettel hangot is adott – végeredményben „azon pártok érdekkörébe tolatott, melyek a fennálló viszonyokat szétzülleszteni törekedtek, de asszimilálatlan voltuk miatt nem lévén egyenes útjuk a magyar lélekhez, Adyt a „fajmagyart” használták szócső gyanánt felforgató ideáik terjesztésére” (Szekfű 1922, 504–507).

Ady ellenpólusa Szekfű szemében Tisza István volt, akinek „egydarabból öntött egyénisége sikerrel állott ellent a kór támadásainak”, és akinek „veleszületett nemes lelki tulajdonai ősi frissességben maradtak meg a romlott világgal érintkezése közben is”. A katasztrófát – részben azért, mert túl későn érkezett, legfőképpen pedig azért, mert korának gyermekeként maga is a liberalizmus rabja volt – mindazonáltal ő sem tartóztathatta fel. A végzetnek – mivel „liberális elvekből, jól tudjuk, lehetetlenség tömör, vízálló, széllel és zivatarral dacoló töltést emelni”, s a Tisza által emelt „gátak” anyaga „omló homok: illúziókkal átitatott idegen liberalizmus” volt – elkerülhetetlenül be kellett következni (Szekfű 1922, 511–522).

A háború végére kialakult belső helyzetet csak röviden tárgyalta. „Tiszát legyűrte Károlyi Mihály, az erkölcsi rendet a kóros anarchia, Nagy-Magyarországot a belső feloszlás és az általa nagyra nőtt, kis, tehetetlen szomszédok” (Szekfű 1922, 516). A két forradalom részletesebb bírálatával nem itt, hanem könyvének előszavában foglalkozott. E kritika legfontosabb elemei megegyeznek azokkal, amelyek a keresztény-nemzeti ellenforradalmi táboron belül született más értelmezésekben is fellelhetők voltak: a hadsereg feloszlatása, a határvédelem elmulasztása, s végül a hatalom átadása a kommunistáknak. A forradalom Szekfű szemében minden esetben „beteges állapot” volt, az 1918–1919-es magyarországi forradalmak azonban a „tipikus forradalmakban szokásosnál sokkal magasabb lázfokot” mutattak. „A kórnak mélyen bele kellett ennie magát a nemzettest szöveteibe, hogy Károlyi Mihály és hívei úrrá lehessenek a magyarságon és beletaszíthassák azt az orosz bolsevizmus barbárságába” (Szekfű 1920, 12).

Szekfű Gyula dióhéjban összefoglalt hanyatlástörténete számos vitára ingerlő általánosítást és konkrét megállapítást tartalmaz. A mű megjelenése óta ezekre már sokan felhívták a figyelmet. Bírálóinak sora egykori tanárával, Marczali Henrikkel és az alkotmányjogász Concha Győzővel kezdődött, majd Mályusz Elemérrel és Németh Lászlóval folytatódott. A második világháború után hegemón helyzetbe jutott marxizmus platformjáról többek között Szigeti József és Pach Zsigmond Pál részesítette kritikában (Dénes 2001, 179–258). Azzal, hogy nemcsak bevallotta és vállalta nézőpontját, hanem ezt folyamatosan érvényesítette is, és elbeszélését konzekvensen párosította a múlt szereplőinek és eseményeinek normatív kritikájával, vagyis a wie es hätte sein sollen történetírótól szokatlan rétegével, Szekfű maga is hozzájárult ahhoz, hogy műve az elmúlt évszázad nemcsak szakmai, hanem ideológiai vitáinak is egyik állandó vonatkoztatási pontjává vált.

A Három nemzedék legvitathatóbb eleme maga az alaptézis, illetve a koncepció: száz év történelmének csaknem folyamatos hanyatlásként és az 1918 utáni „katasztrófa” elkerülhetetlen szükségszerűségként való bemutatása. Az, hogy az 1867-es kiegyezés milyen mértékben tekinthető – mint Szekfű állította – magyar szempontból elérhető optimumnak, vitatható, és az elmúlt évszázad magyar politikai gondolkodása vitatta is. Ez jelentős részben nézőpont és szempontrendszer kérdése. A magyar történetírás mai main stream-je szerint, amelynek érvelése meggyőző, Szekfű álláspontja védhetőbb és faktológiailag igazolhatóbb, mint a függetlenségi hagyomány szellemében készült – Szabó Dezső, Németh László és Bibó István nevéhez köthető –, főleg morális szempontból elutasító interpretációké. A Kossuth által ajánlott és szorgalmazott Habsburg-ellenes összefogás a szomszédos népekkel és az arra kapható nagyhatalmakkal mint a kiegyezés alternatívája bizonyítottan nem tartozott a reálpolitikai lehetőségek közé (Kosáry 2001, 562–585).

Az viszont, hogy akár a reformkor, akár a dualizmus időszaka hanyatlásként lenne értelmezhető, aligha állja meg a helyét. Erre nemcsak az utóbbi évtizedek történetírása, hanem már az egykorú bírálatok is rámutattak. A reformkor megítélésével kapcsolatban meggyőzőek voltak Mályusz Elemér kortársi ellenérvei, míg a dualizmus és a dualizmuskori liberalizmus ábrázolásának egyoldalúságaira többek között Concha Győző hívta fel a figyelmet (Erős 2000, 16 – 18). De hogyan is lehetett volna hanyatlás az a kor, amelyben a magyar politikai elit a polgári átalakulás elveit dolgozta ki, amikor a nemzeti kultúra olyan alapintézményei jöttek létre, mint a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Színház és a Nemzeti Múzeum, amikor a Bánk Bán, a Himnusz, a Szózat és a Hunyadi Lászlókeletkezett, s amikor megindult a vasúti közlekedés és a dunai gőzhajóforgalom? És még inkább az, amelyben a magyar gazdasági fejlődés üteme közvetlenül a leggyorsabb dán, svéd és német után következett, amikor a bácskai és a bánáti búzára épülő fővárosi malomipar sokáig első, a századfordulótól pedig második volt a világban, amikor Budapesten kezdett közlekedni a világ második és a kontinens első földalattija, s amely alatt három új egyetem, valamint több új főiskola nyitotta meg kapuit, s az analfabetizmus aránya a 6 éven felüli lakosság körében 65 százalékról (1869) 33-ra csökkent (1910) ? Ezek konzervatív-nemzeti szempontból és a szellemtörténet metodológiai eljárásait alkalmazva éppúgy figyelembe veendő elemi tények, mint bármely más ideológia szempontjából és bármely történetírói iskola metodikáját alkalmazva. Nyilvánvaló tehát, hogy Szekfű mindkét korszak esetében olyan egyoldalú szelekciós rendszert érvényesített, amelyet nem a megismerés vágya, hanem a bevezetésben expressis verbis le is írt prekoncepció igazolásának a szándéka vezérelt. Vagyis nem egy történeti probléma – az 1918-as összeomlással kezdődő és Trianonban kicsúcsosodó katasztrófa – okait tárta fel, és annak elkerülhetőségét vagy elkerülhetetlenségét mérlegelte, ami a történetíró dolga, hanem a negatív értékekkel felruházott jelenhez konstruált egy előzményként felmutatható és azzal szoros oksági viszonyba állítható szubjektív múltképet, ami történettudományos mezbe öltöztetett ideológiai teljesítmény. Ezzel arra törekedett, hogy – Ricoeur kifejezését használva – a rá és társadalmi csoportjára jellemző értékelvek mentén mintegy „felülírja” a múlt eseményeit.

Az utolsó évszázad történelmének hanyatlásként való felfogásán mint általános magyarázó sémán belül több vitatható részinterpretáció található. Ezek közül legfontosabbnak a nemzetiségi kérdés tárgyalása tartható. Számos kortársától eltérően Szekfű tudta, hogy az összeomlásnak és Trianonnak ez volt az egyik legfontosabb oka. Már A magyar állam életrajzában felfigyelt rá, hogy a magyarságnak olyan nemzeti kisebbségek igényeit kellett volna kielégíteni, amelyek „politikai születésük és öntudatra jutásuk percétől fogva tagadó álláspontot foglaltak el azon állammal szemben, melyben élniök kellett” (Szekfű 1918, 223). Ezzel magyarázható, hogy a nemzetiségi törekvésekkel és a magyar nemzetiségi politikával minden alkorszakon belül részletesen foglalkozott. A nemzetiségek és a magyarság végzetes szembekerülését, illetve magát a felbomlást mindazonáltal – Jászi Oszkártól, Szabó Dezsőtől és Németh Lászlótól eltérően – egyáltalán nem tartotta szükségszerűnek. Éppen ellenkezőleg: feltételezte, hogy más magyar politika esetén a történelmi Magyarország egysége fenntartható lett volna. E feltételezésének alátámasztása érdekében munkájában többször folyamodott ingatag faktológiai alapokon nyugvó, és ezért kevéssé meggyőző eszmefuttatásokhoz.

Az első torzítást Széchenyi és a reformnemesség nemzetképe és nacionalizmusa közötti különbség felnagyításával követte el. Az első két könyv azt sugallja, hogy Széchenyi koncepcionálisan másként képzelte el a nemzetiségi kérdés kezelését, mint Kossuth és társai. A valóságban viszont csak annyi volt a különbség, hogy – miként erről az 1842-es akadémiai beszéd és az 1834 – 1835-ben írt, de csak 1858-ban kiadott Hunnia tanúskodik – Széchenyi elítélte az erőszakos nyelvi magyarosítást. Számos kortársától eltérően ezt valóban értelmetlennek, és ezért fölöslegesnek tartotta. Egyébként azonban maga is vallotta, hogy „olvasztói felsőbbséggel kell bírni”, valamint hogy „a holt latin szó helyébe az élő magyar lépjen és a közigazgatás nyelve azon faj nyelve legyen, melytől nem csak az ország vevé nevezetét, hanem mely alkotmányos létnek is törzsöke” (Széchenyi 1907, 159–166). . „Magyarországnak azon közepítő pontját, mely körül Ti egyesülhettek” – figyelmeztette a nemzetiségi vezetőket – csakis az Árpádig visszavezethetően alkotmányos léttel és államalkotó képességgel bíró magyarság adhatja (Széchenyi 1858, 117). Kossuth ugyanezekből az elvekből indult ki 1842-es cikkeiben, melyek a Pesti Hírlapban jelentek meg, s melyekből Szekfű részletesen idézett (Szekfű 1922, 174–177).

Olyan politikai vagy közjogi elvet, amely a nemzetiségekre mint kollektívumokra vonatkozhatott volna, Széchenyi egyik munkájában sem fogalmazott meg. Ezért a modern magyar nemzetállam francia mintát követő reformkori felfogásának valódi alternatívája nem Széchenyi mérsékletre intő álláspontja, hanem a nem magyarok nyelvi, kulturális és közigazgatási autonómiával való felruházása, vagyis az ország nemzetiségek szerinti kantonizálása lett volna. A szerbek és a románok ezt már a 18. század vége óta követelték, s a későbbiekben hasonló törekvések jelentek meg a szlovákok körében is. A magyarság szellemi és politikai vezetői viszont – az egy Martinovics Ignáctól eltekintve – megingathatatlanul ragaszkodtak az egy politikai nemzet koncepciójához, valamint a magyarhoz mint kizárólagos államnyelvhez, s a szövetségi állammá alakulásnak és a többnyelvű közigazgatásnak még a lehetőségét is elvetették. Abban tehát, hogy a nemzetiségi kérdést a reformkorban nem sikerült megoldani, s hogy az ekkortól „nyilt sebként terjengett a nemzettest felületén”, Szekfűnek messzemenően igaza volt. Abban viszont, hogy Széchenyi toleránsabb nemzetépítő programját tüntette fel gyógyírként, nem. Mint ahogy önmagának ellentmondva egy helyt maga is beismerte: „a nyelvkérdést illető pozitív javaslattal sem Széchenyi, sem Deák nem lépett fel” (Szekfű 1922, 185–189).

Az 1848 tavaszán, Pozsonyban elfogadott áprilisi törvényekről szólva Szekfű helyeselte, hogy a magyarság nem darabolta fel „államterületét nemzetiségek szerint”, vagyis nem alakított ki nemzetiségi kantonokat. Ezt részben azzal a nem túlságosan meggyőző feltevéssel vélte igazolhatónak, hogy a nemzetiségek „nem bírtak oly középosztállyal, mely a liberalizmus európai alapján állva a jobbágyfelszabadítás, közteherviselés, vallás-, sajtó-, kultúrszabadság vívmányait megvalósíthatta volna”. Vagyis alacsonyabb műveltségi szintjükkel. „Saját kezükbe tenni e primitív állapotban levő nemzetiségek dolgát – írta – annyit jelentett volna, mint őket középkori rendiségnek vagy anarchiának szolgáltatni ki.” Részben pedig azzal a túlzó általánosítással élt, hogy a nemzetiségi alapú kantonális rendszer „a lakosság kevertsége miatt” nemcsak „gyermekes kívánság volt”, hanem „kivihetetlen” is. Azt viszont, hogy a törvények még csak említést sem tettek a nemzetiségekről, maga is mulasztásnak tartotta. Úgy vélte, hogy „erélyes iniciatívát nyújtva, a nemzetiségeknek a közigazgatás bizonyos terein nyelvi jogokat engedve” elejét lehetett volna venni az „izgatásnak, s a műveltség alacsony fokán álló vezetők rendetlen kívánságainak” (Szekfű 1922, 222–228). Tehát a magyar forradalmi vezetőket annyiban részesítette bírálatban, amennyiben azok 1849 nyarára maguk is felülvizsgálták illúzióktól terhes korábbi nemzetiségpolitikai koncepciójukat, s a szegedi nemzetiségi határozatban módosították is politikájukat. Ez – mint ismeretes – nemcsak egyházi és iskolai ügyekben, hanem az alsó- és középfokú közigazgatásban is biztosította volna a szabad nyelvhasználatot (Spira 1980, 227–228).

Az 1868-as nemzetiségi törvényt Szekfű a harmadik könyv egyik külön fejezetében tárgyalta. A fejezet első felében elismeréssel szólt Kossuth 1851-es alkotmánytervéről, amelynek alapeszméi a decentralizált államszerkezet és a demokratikus önkormányzatiság voltak – széles körű nyelvhasználati jogokkal a nemzetiségek számára, ám a történetileg kialakult magyar közigazgatási struktúrák átalakítása nélkül. Általános történetírói attitűdjétől eltérően Kossuth eme tervezetét Szekfű tárgyilagosan, és nagymértékben értéksemlegesen írta le. Csupán annyit jegyzett meg, hogy milyen „nagy” változás volt ez Kossuth 1848-as elképzeléseihez képest. Annál inkább kifejezte fenntartásait az emigráns politikus1862-es dunai konföderációs tervével szemben. Eltekintve attól, hogy a „nemzet nagy többsége” elutasította, ez utóbbit Szekfű elsősorban azért kárhoztatta, mert az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéshez képest magyar szempontból határozottan előnytelenebb megoldást kínált. „a régi, megszokott és talán tágítható láncok helyett – írta – újra lekötöttük volna magunkat népeknek, melyekről senki sem tudhatta, érettek valának-e egyáltalában szerződések kötésére és megtartására. (…) Ha nem, úgy gúzsba kötött tagokkal volnánk kiszolgáltatva nekik; egyetlenegy, nemzetiségileg vegyes magyar állam három kompakt szláv és oláhval szemben” (Szekfű 1922, 297).

A fejezet második részében az 1868. évi XLIV. törvénycikket tette mérlegre. Helyeselte, hogy a törvényt alkotó magyar elit a dunai konföderáció eszméjét elvetette, s azt is, hogy „az országbeli nemzetiségek dolgát iparkodtak Kossuthoz hasonló liberális alapon, de a viszonyokhoz alkalmazkodva dűlőre vinni” (Szekfű 1922, 298). Kossuth tervezete és az 1868-as törvény között azonban ez utóbbi szempontból is nagyobb volt a különbség annál, mint amit ez a szövegezés sugall. Kossuth tervezete a perszonális alapú nemzetiségi önszerveződés legmagasabb szintjeit is biztosította volna saját választott vezetőkkel, s emellett az országgyűlésben minden nemzetiség a saját nyelvét használhatta volna (Spira 1989, 49–77). Az 1868-as törvény viszont az egy politikai nemzet eszméjéből és a magyarnak mint egyedüli államnyelvnek az elvéből indult ki. Ez nemcsak annál volt lényegesen kevesebb, mint amit Kossuth és emigránstársai elképzeltek, hanem annál is, mint amit a törvényt előkészítő Eötvös József, illetve az általa vezetett bizottság az államrezon sérelme nélkül még megadhatónak gondolt. Erre a körülményre Szekfű nem utalt. Bírálta viszont a társnemzetiség és a szövetségi állam szellemében fogant nemzetiségi ellenjavaslatot, amit elfogadhatatlannak minősített. A nemzetiségi vezetők politikai passzivitásba vonulását, mellyel az elfogadott törvényről alkotott elutasító véleményüket kívánták demonstrálni, Szekfű paternalista módon úgy értékelte, hogy „a nemzetiségek akkor még nem voltak érettek arra, hogy Deák és Eötvös liberális javaslatában saját fejlődésük kedvező feltételeit felfedezték volna” (Szekfű 1922, 304). Vagyis az 1868-as nemzetiségi törvény éppúgy mentesült minden lehetséges kritika alól, mint az osztrák–magyar viszonyt új alapokra helyező 1867. évi XII. törvénycikk.

A kiegyezés utáni második és harmadik nemzedék – mint minden más téren – a nemzetiségi politika terén is a reformkorig visszanyúló negatív hagyományokat követte.

Miközben néhányan – mint például Grünwald Béla – a gyors és erőltetett nyelvi asszimiláció céljától vezérelve állami centralizációt és a magyar nyelv fokozottabb oktatását követelték, aközben a nemzetiségek kiépítették pénzintézeti hálózataikat, nagy ütemben fejlesztették kulturális intézményrendszerüket, és megkezdték a magyar földbirtokok felvásárlást. E „térfoglalással” szemben a magyar állam „liberális múltjához híven, semminemű korlátot nem emel (…), sőt többnyire „el is hiszi, hogy nincs nemzetiségi kérdés és amit ellenségeink annak tartanak, az a magyar állam egy közigazgatási problémája, mely állami rendszabályokkal könnyen elintézhető és megnyugtatható” (Szekfű 1922, 383).

Az egyetlen olyan politikai irányzat, amely Kossuth és Eötvös nézeteihez visszanyúlva „a meglévőnél reálisabb politikát”, a nemzetiségekkel való kibékülést követelte, a polgári radikálisoké volt. Ám a nagy elődöket ők is csak a „baj konstatálásánál” követték, a hibák okainak feltárásakor és a terápia megállapításakor maguk is tévútra tértek: „a magyarról minden rosszat elhisznek, s a nemzetiségeket mindenben ártatlannak találják”. „Doktriner elviségük”, amit Szekfű a párt vezetőinek és tagjainak nagyrészt zsidó származásából vezetett le, „kiölte belőlük a történeti felfogás legsatnyább csíráit is, melyek nélkül a magyar politikával szemben lehetetlen józan, reális álláspontot elfoglalni: képtelenek voltak múlt és jelen viszonyokat értelmesen, lehetőségek tekintetbevételével mérlegelni, s mindent aszerint ítéltek meg, mennyire közelíti meg a századvég képromboló francia radikalizmusának ideáljait” (Szekfű 1922, 498–500).

A második és a harmadik nemzedék nemzetiségpolitikájának szekfűi kritikája nem alaptalan. Az 1867 utáni magyar politika valóban következetlen volt. De vajon mit kellett volna tennie, ha sem a Grünwald és társai által ajánlott centralizáció és erőszakos magyarosítás, sem a Jásziék által körvonalazott, toleráns és demokratikus jellegű, ám a nemzetiségi autonómiák lehetőségét 1918-ig fel sem vető koncepció nem tekinthető helyesnek és követendőnek? E tekintetben Szekfű egyetlen reális, ám elmulasztott lehetőségre utalt: magyarok telepítésére a vegyes nyelvű erdélyi területekre, amit a reformkorban Wesselényi Miklós, a 19. század végén Beksics Gusztáv, az első világháború előtt pedig Bethlen István szorgalmazott. De vajon hány évtized kitartó munkájára lett volna szükség ahhoz, hogy az évszázadok alatt kialakult nemzetiségi arányokat akár csak egy-két régióban is jelentősen megváltoztassák? S lett volna-e a magyarságnak erre elegendő demográfiai ereje? Vajon ez lehetett volna az a technika, amelyről Szekfű azt gondolta, hogy a közjogi frondeurködéssel való szakítás és a Béccsel való őszinte összefogás feltételének teljesülése után a nemzetiségi kérdés „végleg” elintézhető lett volna? (Szekfű 1922, 422). Feltehetően igen, mert a föderalizmust, amire a Habsburg Birodalom, illetve a történelmi Magyarország túlélési lehetőségét feltételezők mint megoldásra hivatkozni szoktak, Szekfű minden változatban elvetette. Karl Renner osztrák szociáldemokata vezető egyes elemeiben Kosssuth 1851-es alkotmánytervére emlékeztető, perszonális alapú kulturális autonómiákat vizionáló elgondolását éppúgy magyarellenesnek tartotta, mint a román Aurel Popovici szigorúan etnoterritoriális egységekből álló birodalmi konstrukcióját vagy Karl Luegernek, Bécs keresztényszocialista polgármesterének és Ferenc Ferdinánd főhercegnek a fentiekhez hasonló reformterveit. „Az összmonarchia, föderalizmus, trializmus közelmúltbeli képviselőinél csekélyebb politikai belátással és súlyosabb felelősséggel, sőt bűnökkel megterhelt politikusok soha nem jártak Középeurópának nem éppen szerencsés földjén” – írta (Szekfű 1922, 394).

A nemzetiségi törekvések és a magyar kormánypolitika határozatlansága mellett – jóval kisebb terjedelemben – Szekfű még egy olyan tényezővel foglalkozott, amely nyilvánvalóan hozzájárult a történelmi magyar állam bukásához: a szomszédos kisállamok és a csehek nacionalizmusával, illetve nemzetépítő programjával. A 19. század utolsó harmadától – olvashatjuk a negyedik könyv harmadik fejezetében – „nem kevesebb, mint három imperialisztikus gépezet működött, megkenve szilárd akarat, erőszak és kész hazugságok minden olajával; cseh, oláh és szerb egyesületek százai vitték szét a tömegekbe az imperialisztikus gondolatot, cseh és oláh bankok és pénzintézetek készítették elő a nagy harcot, sőt az imperialista katonaság is készen volt, kiképezve ártatlan testgyakorló egyesületekben. Mindez pedig határainkon ment végbe, azon kimondott és mindenütt hevesen átérzett, áhított céllal, hogy az új imperiumok területe Magyarország véres testéből lesz kiszakítható” (Szekfű 1922, 427).

Ezt a félig-meddig akkor még feltételezéseken nyugvó kortársi vélekedést ma már könyvtárnyi irodalom támasztja alá. A bukaresti politika szemében Erdély megszerzése éppúgy a román nemzetállam kiteljesítésnek sine qua non-ja volt, mint Belgrád számára a Monarchia délszláv területeinek egyesítése Szerbiával. Kétségtelen az is, hogy a cseh vezetők körében a 19. század utolsó harmadától erősödött az orosz patronázs alatti cseh–szlovák állam eszméje. A Palacky által 1848 és 1867 között még oly nagy meggyőződéssel képviselt ausztroszlávizmustól való elfordulás a cseh vezetők föderalizálási elképzeléseinek ismételt meghiúsulásával magyarázható. Ezért a kudarcért kisebb részben az osztrák, nagyobb részben pedig a magyar vezetők tehetők felelőssé, akik a dualista szisztéma föderalizmussá alakításának minden formáját konzekvensen ellenezték, és akadályozták. Erre az összefüggésre – csoda-e? – Szekfű ugyancsak nem utalt (Romsics, Ignác 2001, 15–29).

....

http://www.villanyspenot.hu/