Megjelenik Szekfű Gyulától a Három nemzedék. Egy hanyatló kor története

Adatlap
Szerző	Romsics Ignác
Cím	A "katasztrófa" okai avagy "a mohácsok és trianonok története." Valóban "olyan logikus, hogy nemzedék hanyatlik nemzedék után"?
Tárgy	1917: Megjelenik Szekfű Gyulától a Három nemzedék. Egy hanyatló kor története
Intézménytörténet	politikai és jogi; tudomány;
Műfajtörténet	történetírás; esszé; tanulmány; emlékirat;
Fikció	nincs
Nyelv	magyar;
Korszak	3.

„Ezt a könyvet meg kellett írnom. Ez a könyv személyes élményem. (…) úgy éreztem másfél év óta, és úgy érzem ma is, hogy munkaerőmet és munkakedvemet fel nem találhatom, míg le nem számolok a hanyatlással, melynek végén ilyen katasztrófát kellett megérnünk, míg szemébe nem nézek azoknak az erőknek, amelyek az egészséges fejlődés sodrából kivetették nemzetemet” (Szekfű 1920, 4).

Ezt a félig-meddig akkor még feltételezéseken nyugvó kortársi vélekedést ma már könyvtárnyi irodalom támasztja alá. A bukaresti politika szemében Erdély megszerzése éppúgy a román nemzetállam kiteljesítésnek sine qua non-ja volt, mint Belgrád számára a Monarchia délszláv területeinek egyesítése Szerbiával. Kétségtelen az is, hogy a cseh vezetők körében a 19. század utolsó harmadától erősödött az orosz patronázs alatti cseh–szlovák állam eszméje. A Palacky által 1848 és 1867 között még oly nagy meggyőződéssel képviselt ausztroszlávizmustól való elfordulás a cseh vezetők föderalizálási elképzeléseinek ismételt meghiúsulásával magyarázható. Ezért a kudarcért kisebb részben az osztrák, nagyobb részben pedig a magyar vezetők tehetők felelőssé, akik a dualista szisztéma föderalizmussá alakításának minden formáját konzekvensen ellenezték, és akadályozták. Erre az összefüggésre – csoda-e? – Szekfű ugyancsak nem utalt (Romsics, Ignác 2001, 15–29).

A győztes nagyhatalmak stratégiai érdekeiről, amelyeket nyilvánvalóan ugyancsak a trianoni békeszerződés fontos okai között kell számon tartanunk, Szekfű nem írt. Mindössze néhány mondatban utalt rá, hogy „Oroszország agresszív fellépése” és a Szerbiával kialakult „nyilt ellenségeskedés” miatt a háború lényegében elkerülhetetlen volt. Valamint megemlítette, hogy külpolitikánk nem vette észre: „fegyveres konfliktus esetén Németországon kívül másra, sem olaszra, sem románra nem számíthatunk” (Szekfű 1922, 378).

A külpolitikai dimenzió ilyen mértékű negligálása aligha tekinthető véletlennek. Valószínű, hogy Szekfű felismerte: a külpolitikai környezet egy évszázados alakulásának akár csak vázlatos ismertetése is alapjaiban kérdőjelezné meg hanyatláselméletét, és ezen belül az egyes generációk politikája fölött gyakorolt szigorú ítéletét. Abban ugyanis, hogy a Habsburg Monarchia és vele a történelmi Magyarország 1848-49-ben egyben maradhatott, Nagy-Britannia, valamint Franciaország passzív és Oroszország aktív szerepvállalásának az európai status quo mellett legalább akkora része volt, mint az 1918-as felbomlásban annak, hogy 1918 elejétől francia, brit és amerikai konszenzus uralkodott a tekintetben, hogy az időközben kialakult rivális nagyhatalom, Németország tartós és hűséges szövetségesévé vált Osztrák-Magyar Monarchia helyén egy németellenes beállítottságú és nemzetállaminak nevezett fragmentált politikai struktúrát kell létrehozni. Vagyis kiderült volna, hogy a tágabb külpolitikai környezet, amelynek alakulását Budapestről egyáltalán nem, s Bécsből is csak kis mértékben lehetett befolyásolni, milyen erőteljesen korlátozta Magyarország mozgásterét és – végső soron – alakította sorsát (Romsics, Ignác 2001, 50–78).

Az, hogy Szekfű nem írt a nagyhatalmak háború alatti béketervezéséről és az 1919-es béketárgyalások menetéről, természetesen nem kifogásolható. Ezekről autentikus dokumentáció akkor még nem állt rendelkezésre. A szembenálló szövetségi rendszerek kialakulásának stációi, a német Mitteleuropa-tervek és az ezekre adott nyugati válaszok azonban ismertek voltak, miként a Monarchia 1917-es különbéke-kísérlete és annak kudarca, valamint Wilson elnök pontokba szedett 1918. januári rendezési elképzelésének a Habsburg Monarchiára vonatkozó passzusa is. Ezek tárgyalásának, sőt említésének a hiánya talán legnagyobb gyengéje Szekfű könyvének.

„A múlt eseményeit, amik a történetet alkotják, alig lehet anélkül szemlélnünk, hogy egyéniségünkből valami bele ne keverednék a képbe, aminthogy közismert igazság: tiszta objektivitás a történetírásban elérhetetlen követelmény. De ha a szubjektív elem nem küszöbölhető is ki egészen a történeti szemléletből, érvényesülésének vannak különböző fokai, melyeknek végső pontján, mint az objektivitás ellentéte, s a szubjektivitás legtúlzóbb megnyilatkozása, ott áll a lírai szemlélet. Amint a lírai költészet az alkotó egyéniség feltárulása, s a külső világ csak anyagot szolgáltat hozzá, ehhez hasonló a történet dolgainak lírai kezelése is: a múlt eseményei, a történet elmúlt, lezárt folyamatai csak anyagot és alkalmat szolgáltatnak egy-egy léleknek, hogy kitáruljon, kívánságait, panaszait, reménységét kibocsássa a világba, nem lírai vers, hanem történelmi szemlélet közegén át” (Szekfű 1939, 297).

Ezeknek a múlt megismerésének lehetőségével és a történetírás természetével foglalkozó megállapításoknak a szerzője ugyancsak Szekfű Gyula. Közel húsz évvel a Három nemzedék első kiadásának megjelenése után e gondolatokkal vezette be azt a tanulmányát, melyben három jellegzetesen szellemtörténeti konstrukciókkal dolgozó szerző – Csabai István, Németh László és Karácsony Sándor – egy-egy művét (A végvári magyarság és kultúrája, Kisebbségben, A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja) bírálta azok „lírai történelemszemléletéért”, vagyis túlzó szubjektivizmusukért és mesterkélt történeti konstrukcióikért. Dolga könnyű volt, hiszen olyan absztrakciók tartalmi problematikusságára hívhatta fel a figyelmet, mint amilyen a Kisebbségben „mély magyar” és „híg magyar” ellentétpárja vagy – Karácsony eszmefuttatásában – a magyar nyelv „mellérendelő” jellegének kiterjesztése volt a magyarság szociális életére. De vajon eszébe jutott-e saját 1920-as könyve, amelynek számos kategóriája – „nagymagyar” és „kismagyar”, „Magyar Erény” és „Magyar Parlag” stb. – ugyancsak a fogalomképzés túlzott szubjektivizmusáról, egész vonalvezetése pedig konzervatív és keresztény-nemzeti politikai-ideológiai álláspontjának a történettudomány eszközeivel történő legitimálási szándékáról tanúskodott. Nem tudjuk. Az egyik megbírált, Németh László mindenesetre emlékeztette rá. A rá jellemző gyorsasággal már 1940-ben megjelentte Szekfű Gyula című esszéjét, amelyben indokoltan viszontválaszolt kritikusának azzal, hogy „a Mohácsok és Trianonok története szerencsére nem olyan logikus, hogy nemzedék hanyatlik nemzedék után”, s hogy „Kossuthtól Kun Béláig (…) nem olyan egyszerű az út” (Németh 1989, 547–548).

Monografikus mérete, s a gyéren, de időnként alkalmazott forráshivatkozások ellenére Szekfű Gyula Három nemzedék című műve – eltérően a szerző legtöbb más írásától – nem történelmi szakmunka, hanem terjedelmes történetpolitikai esszé. Célja nem az elmúlt évszázad magyar történelmének tárgyilagosságra és kiegyensúlyozottságra törekvő bemutatása, hanem a potenciális olvasók politikai orientálása volt, a múltat erkölcsi és ideológiai példatárként felhasználva. Mint ilyen rendkívül sikeresnek bizonyult. Az 1920-as első és az 1922-es második kiadás után 1934-ben – egy újabb kortörténeti fejezettel kiegészítve – harmadszor is, majd 1935-ben negyedszer, 1938-ban ötödször, 1940-ben hatodszor és 1942-ben hetedszer is megjelent. Ilyenképpen a két világháború közötti és a második világháború alatti Horthy-rendszer konzervatív és keresztény-nemzeti kurzusideológiájának és történetpolitikai gondolkodásának egyik legfontosabb alapmunkájává vált. A 19. századi magyar történelemmel, az első világháborús összeomlással, a két forradalommal és a trianoni békeszerződéssel foglalkozó szakmunkák hivatkozásai között viszont csak ritkán találkozhatunk vele. 1925-ben, amikor akadémiai levelező taggá választása alkalmából a szakma elitje mérlegelte Szekfű történetírói teljesítményét, a Három nemzedék még értékelés tárgyát sem képezte (Bernát 1985, 329).

Hivatkozások

Asbóth, János (1873) Három nemzedék, Pest: Franklin Társulat.

Bainville, Jacques (1918) Histoire de trois générations, Paris: Nouvelle Librairie Française.

Bernát, B. István (1985) „Szekfű Gyula Három nemzedék-e”, Történelmi Szemle 28: 319–333.

Breisach, Ernst (2004) Historiográfia, Budapest: Osiris.

Dénes, Iván Zoltán (szerk.) (2001) Szekfű Gyula, Budapest: Új Mandátum.

Erős, Vilmos (2000) A Szekfű–Mályusz vita, Debrecen: Csokonai Kiadó.

Glatz, Ferenc (1980) Történetíró és politika. Szekfű, Steier, Thim és Miskolczy nemzetről és államról, Budapest: Akadémiai.

Hóman, Bálint–Szekfű Gyula (1928) Magyar Történet. I., Budapest: Magyar Királyi Egyetemi Nyomda.

Joó, Tibor (1935) Bevezetés a szellemtörténetbe, Budapest: Franklin Társulat.

Joó, Tibor (1943) Vallomások a magyarságról, Budapest: Hungária.

Kosáry, Domokos (2001) [1983] „Hatalmi egyensúly és a dunai régió”, in A magyar és európai politika történetéből, Bp: Osiris, 553–588.

Lánczi, András (1998) „Álomhüvelyezés. A magyar szellemtudományok a két világháború között”, Világosság 38: 27–47.

Mérei, Ferenc–Pölöskei, Ferenc (szerk.) (2003) Magyarországi pártprogramok, Bp: ELTE–Eötvös Kiadó.

Németh, László (1989) [1940] „Szekfű Gyula”, in Sorskérdések. Bp Magvető, 515–600.

Romsics, Gergely (2004) Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában, Bp L’Harmattan.

Romsics, Ignác (2001) A trianoni békeszerződés, Bp Osiris.

Spira, György (1980) A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas Magyarországon, Bp Kossuth.

Spira György (1989) Kossuth és alkotmányterve, Debrecen: Csokonai Kiadó.

Szekfű, Gyula (1918) A magyar állam életrajza, Bp Dick Manó könyvkereskedése.

Szekfű, Gyula (1920) Három nemzedék. Egy hanyatló kor története, Budapest: „Élet” Irodalmi és Nyomda Rt.

Szekfű, Gyula (1922) Három nemzedék. Egy hanyatló kor története, Bp „Élet” Irodalmi és Nyomda Rt.

Szekfű, Gyula (1939) „Lírai történelemszemlélet”, Magyar Szemle 12: 297–306.

Szekfű, Gyula (2002) [1922] „A magyar bortermelő lelki alkata”, in Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok, Bp Osiris, 231–292.

Széchenyi, István (1858) Hunnia, Pest: Heckenast Gusztáv.

Széchenyi, István (1907) [1842] „Széchenyi elnöki megnyitó beszédje a magyar tud. Akadémia 1842. évi november hó 27-én tartott díszülésén”, in Berzeviczy, Albert (szerk). Gróf Széchenyi István munkáiból II, Bp Franklin-Társulat. 137–178.